Emlékek

Amikor Agónia magára hagyta Frédit, és a férfi mélyen a levegőbe szippantva megérezte a narancsillatot, azt hitte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéről. Megtaláltam az anyámat! – hasított belé a gondolat. És hirtelen sok minden értelmet nyert, az, ahogy várták őket a meghallgatáson, ahogy bántak vele, és hogy szinte minden próba nélkül azonnal felvették. Mégis mi folyik itt? – vergődött Frédi reszkető lábakkal. Úgy érezte, mindjárt megőrül. Ezer kérdés merült fel benne. Legszívesebben Agónia után rohant volna, bár tudta, nem vetne jó fényt rá, amikor az udvari főmuzsikus a kihalt folyosókon a kancellár hitvesét üldözi. Azonnal beszélnie kellett valakivel. 

Barátai nem voltak, mert a Palotában mindenkitől igyekezett távol tartania magát. A janicsárotthonban megtanulta: senkiben sem szabad bízni. A társai az otthonban inkább az ellenségei voltak. Dorian ugyan jó párszor megvédte a többiek erőszakoskodásával szemben, de túl sok titok lengte körül, és Frédi a titkoktól is irtózott. Elég volt neki a saját titka. Dorian ugyan többször felajánlotta neki segítségét, de miután a minisztériumban kötött ki, amire a hercegség történetében egyetlenegyszer sem volt példa, hogy egy janicsár papírtologató legyen, ráadásul Dorian még rossz katonának sem volt mondható, Árminka kifejezetten szerette, és nagy jövőt jósolt neki a hadseregben, Frédi inkább kitért minden közeledése elől. 

Ott volt Parker, aki egyszer még Oliver Vét is összeverte a janicsárotthonban, amikor az a barátaival kínozta Frédit a kaszárnya alagsorában. Mindenki rettegett Parkertől, mert, bár nem volt drabális alkat, inkább vékonynak volt mondható, mégis rettentő erő lakozott benne, és hatalmas kék szemei őrült módjára forogtak körbe. Parker Frédi udvari karrierjének idejében a hadtápnál dolgozott, ami szintén érthetetlen volt, hiszen imádott verekedni. Az viszont javára szólt, hogy minden erőszakos megnyilvánulása ellenére megvetette a gyengékkel erőszakoskodókat, mindig harcosan kiállt az igazságtalanságokkal szemben. Azonban teljesen kiszámíthatatlan volt, Frédi ezért tartott tőle. 

Így nem maradt más, mint Árminka. Nem volt még egy ember, aki annyira közel állt volna hozzá, hiszen egész addigi élete során senki más vele annyit nem törődött. 

A szobájából hívta fel az egykori kiképzőtisztjét. Árminka a tőle megszokott jó modorral vette fel a telefont:

– Na!

– Én vagyok az, Frédi.

– Milyen Frédi?

– Hát, Frédi… a marha.

– Ja, Frédi!

Árminka nehezen értette meg, hogy bizalmas ügyről van szó. Rögtön felkapta a vizet, hogy biztos kirúgatta magát, marha. Nem, nem – mondta Frédi, semmi ilyesmiről nincs szó, az udvari muzsikálás remekül megy, a Herceg nagyon meg van elégedve vele. Személyes ügyről van szó, azt szeretné Frédi Árminkával megbeszélni. Árminka szava erre elakadt. Habogott. A végén csak annyit tudott kinyögni:

– Személyes ügyekben nem vagyok túl jó, de jöjjön be az irodámba. 

Frédi, bár egyáltalán nem őrzött szép emlékeket Árminka irodájáról, de a helyzet annyira felkavaró volt, hogy szinte repült a kiképzőtiszthez. A kaszárnyában a szokásos hangulat fogadta: a tisztek és az altisztek üvöltése betöltötte a teret: az udvart, a folyosókat, még a fűszálak hegyén is ott pöffeszkedtek a kommandírok. A janicsárok engedelmeskedtek: masíroztak, mások WC-t pucoltak, vagy számtanpéldákat oldottak. Árminka az irodájában küszködött a nyilvántartással, mert a hadseregben ilyesmire is oda kellett figyelni. Alig lépett be Frédi, Árminka fel sem emelte a fejét a számokból, csak mérgesen vetette oda:

– Na?

Frédi magán kívül volt, alig tudta volna megmondani, hogyan jutott el a janicsárotthonba.

– Az anyámról lenne szó.

Árminka majd leesett a székről, kikerekedett szemekkel bámult Frédire, majd, még mielőtt egyetlen szót is mondhatott volna, megragadta a gallérjánál, mintha csak valami bevásárlószatyor volna, és magával vonszolta az Őrszigetre. 

Frédi csak akkor ijedt meg igazán, amikor a városfalnál igencsak dühös hangon terepjárót követelt az őröktől, amibe, mint valami darab rongyot, dobta be Frédit, és mint feldúlt autóversenyző hajtott ki a városból. Frédi halálra váltan ült Árminka mellett. Még életében nem járt a városfalakon kívül egyedül, csak a hadsereg kötelékében, amikor gyakorlatozni vitték őket. Akkor nem volt idő sem figyelni, sem elmélkedni, egyedül a tisztek parancsait kellett lesni. 

A janicsárotthonban sokat meséltek a fiúk arról, mi van a falon túl: sivatag, távol magas és megismerhetetlen hegyek néztek le rájuk, a hercegség által leigázott népek – ezek a kolóniák – helyőrségek, és azon túl ellenségek, mint a sivatagi leopárdok. 

A sivatag végtelen homokbuckái azonban megannyi bűnnek a sejtelmes színhelyei, hiszen ahogy a fiúk is suttogták este a hálótermekben a villany lekapcsolása után, a városállam lakói a sivatag messzeségeiben rendezték le egymást közti vitáikat. Több embert temettek el ott, mint a Piramisszigeten – mondták a felsőbb évesek. 

Így nem csoda, ha Frédi első gondolata az volt: Árminka el fogja őt ásni egy kies homokbucka tövében, ahol aztán az északi szél komótos lassúsággal fog testére több tonna homokot hordani. Vagy ami még ennél is rosszabb, esetleg éjszaka kiássák a sakálok, és darabjaira szedve, véres lakomát rendeznek tagjaiból. 

A fiúk még azt is rebesgették, hogy ősellenségük, a sivatagi leopárd is emberhúson él, azaz döghúst eszik. A kisebb fiúk remegni kezdtek, és egész éjszaka a szemüket sem merték lehunyni, a nagyobbak meg csak durván röhögtek.

Árminka mint valami ámokfutó vezetett a sivatagban, az autó úgy cikázott, mintha be volna lőve, de nem ez volt a helyzet, hanem olyan ideges volt, hogy képtelen volt egyenesen tartani a kormányt. Majd egy meredek kanyart vett, és egy homokvölgybe behajtva, rálépett a fékre, amitől a terepjáró kipörgött, ők meg előrebuktak. Árminka feltépte az ajtót, és kirángatta Frédit. Az autótól távolabbra cipelte. Frédi akkor már sem élő, sem holt nem volt, kiszállt belőle minden: vér, erő és lélek. 

Ugyan a hercegségben arról prédikáltak: nincs halál, hiszen a halál nem szép, hanem kifejezetten kellemetlen. Márpedig a hercegség tökéletességről és boldogságról vallott hitével nem összeegyeztethető sem egyik, sem másik. Így ők, elejét véve a halállal járó kényelmetlenségeknek, a tábornokokat inkább kivégezték, a többiek azonban nem haltak meg, sem a polgárok, sem a háborúkban harcoló katonák, hiszen erről rendelet született, hogy olyan, hogy halál, azaz az élet spontán vége, nincs. És ha ezt törvénybe foglaljuk, akkor az már úgy is van. 

Bár jól tudjuk, mekkora távolság van a törvényekbe foglaltak és a valóság között, így Frédit a haláltól való félelem vette hatalmába. Nem tudta, miért, de abban biztos volt: Árminka elvágja a torkát, majd sorsára hagyja. Miért másért hozta volna ki a civilizációtól távol, a semmi közepére, ahol sem állam, sem törvény, csak maga a nyers erő számít.

– Maga marha! – üvöltött Árminka a félholt Frédire –, nem tudja, hogy még a falnak is füle van?!

Frédi semmit sem tudott, ő csak azt várta: csapjon le rá végre a kiképzőtiszt, és ő eggyé váljon a végtelen idővel, lelke pedig beszoruljon az anyai szeretet iránt való örök sóvárgásba. Ennyi volt, ő már sosem fogja megtudni, honnan jött, kihez tartozott. Ő már soha nem lesz senkinek a rokona, neki nem lesz családja, hiszen az ő családja Árminka, aki éppen most készül megsemmisíteni a testét.

Árminkát persze egy csöppet sem zavarta az elmúlás ünnepélyes pátosza, ő csak habzó szájjal üvöltött, miszerint csak Frédi lehet olyan marha, hogy janicsárként az anyját emlegeti, hát nem tudja, hogy ezt a törvény tiltja. Azt akarja, hogy őt – mármint a csipkézett lelkületű Árminkát – valami rozzant helyőrségbe száműzzék, ahol sivatagi leopárdokat kell ölnie szakmányban, vagy ami még ennél is rosszabb, lekerüljön az Alvilágba, és idült alkoholistaként vagy leánykereskedőként végezze?! Elment az a maradék józan esze?! Nem ismeri ezeket?! Nem emlékszik, hogy amikor bekerült az otthonba, az egyik fiú, bizonyos Donald Há teljesen megőrült, és a kaszárnya udvarán üvöltve követelte, hogy azonnal hozzák oda az anyját, hogy mekkora botrány lett a dologból?! Főleg miután még azt is üvöltötte az a megveszekedett kölyök, hogy a tisztek mindent tudnak – bár nem nevesítette meg, hogy mi az a minden ­, de az az átkozott kutya Spinola ebből arra következtetett, hogy a tisztek segítenek a kölyköknek az anyjuk után szaglászni, és a fél állományt kivezényelték a sivatagba a harci területekre?! Tönkre akarja őt tenni?! Mit vétett ő ellene?!

Frédi zokogni kezdett. Árminka ezen annyira felbosszantotta magát, hogy megverte. Neki ez már sok volt. Nem volt hozzászokva az érzelmekhez, és szó mi szó, Frédi egész egyszerűen a béketűrés vékony jegére ráncigálta az örökös szerencsétlenkedésével. Mindennek van határa – dühöngött Árminka. – Még a kétbalkezességnek is. 

Azonban a sok üvöltéstől és veréstől a végén fáradtan huppant le a homokba. Frédi magzatpózba görnyedve sírdogált. Igaza van az államnak – gondolta –, meghalni egyáltalán nem szép és nem fájdalommentes. Akkor már nem volt ereje sírni, csak gubbasztott, és várta, mikor csap le rá újra Árminka. Árminkának viszont akkor már elment ettől a kedve. 

– Na, beszéljen, maga marha!

– Narancsillatot éreztem – nyöszörögte Frédi.

– Nagy dolog – replikázott a tiszt. 

– Az anyám is narancsillatot árasztott. De ebben nem vagyok biztos.

Árminka nem értette. De, mint már láthattuk, az érzékenység lágy fodrai messzire kerülték a lelkivilágát. Frédi kissé zavarosan és összefüggéstelenül adta elő a problémáját. Onnan kezdte, hogy neki alig vannak emlékei, és emiatt mindig is gyötörte a lelkiismeret, mivel sok fiú részletesen tudott mesélni arról, hogy mi volt otthon. Érti ezt, Árminka? Az otthon. Az valami rendkívüli dolog. Az otthon azt jelenti, tartozunk valahova, van családunk, vannak tárgyak, amelyek csak a mieink, és ami a legfőbb, hogy van anyánk. De ő, Frédi sose emlékezett sem az otthonra, sem az anyjára. És ez olyan, mintha ő nem volna. Árminka itt felhorkant. Frédi azt hitte, megint megveri, de semmi ilyesmiről nem volt szó. A tiszt nem volt nyitott az egzisztenciális fejtegetésekre. 

– Szóval az a baja, hogy nincs anyja? – próbálta összegezni és rövidre zárni a lelki ömlengést Árminka.

De Frédi csak mondta tovább. Szóval azokon a hosszú estéken, amikor a közös emlékeiket megbeszélve feküdtek le, ő mindig úgy érezte, vele valami nagy baj van, hogy még az anyja arcát sem képes maga elé idézni. Mardosta a lelkiismeret, hogy micsoda utolsó kutyaütő dolog, ha az ember elfelejti az anyját. Ez egy kicsit olyan, mintha az emberből egy darab elveszne. Mintha én nem is én volnék – mondta Frédi ­, hanem valaki más. De az a más csak egy ismeretlen, távoli fény. Mintha a tudat az univerzum egyik eldugott fekete lyukának a mélyén ücsörögne egyedül, magányosan, valami csodára várva, de csodák nincsenek, mert a csodák mi magunk vagyunk, szokták minden katonai parádé alkalmával elmondani a tisztek, én pedig mindig azt éreztem – folytatta töretlenül Frédi, miközben Árminka minden idegszálával azon volt, hogy megértse, miről beszél a másik –, hogy én nemhogy csoda nem vagyok, hanem tulajdonképpen olyan a létezésem, mint egy vessző a mondatban: ha van, az értelmezi a gondolatot, de ha hiányzik, nem sok embert zavar.

– Maga marha! – mondta Árminka –, senki sem emlékszik semmire, azok a fiúk mind hazudtak.

Frédi elképedve nézett rá. 

– Az állam gondoskodik róla, hogy egyikük se emlékezzen semmire. 

Frédi szemét elöntötte a könny. 

– Azok a fiúk – adta meg a végső kegyelemdöfést Árminka – mind hazudtak. 

Frédi agyát elöntötte a vér. Azt hitte, mindjárt felrobban, és ha nem lett volna olyan gyáva, akkor most ő verte volna meg Árminkát. Ha valóban igaz, hogy kitörölték az emlékeiket, akkor az ő fejében élő kép a nappaliról, a földet seprő lengedező függönyökről és a puttós asztali óráról a narancsillattal is csak káprázat, az elme csalfa játéka, a vágyai verőfényes délibábja. 

– Különben is, minek van úgy oda?! – helyezkedett Árminka a lélekkurkász kétes pozíciójába. – Nekem is van anyám, de nem egy nagy szám. Szóval nem veszített semmit. 

Csend ereszkedett rájuk: súlyosan és mélyen.