Szanazug a város határán túl, a Körös mellett fekszik, és egykor rendkívül népszerű üdülőhelynek számított. Számos környékbeli lakos telket vagy hétvégi házat is vásárolt a gát város felőli aljában, ahol idővel hiányos fölszereltségű, ám senkitől sem háborgatott kis víkendfalu alakult ki, de sokan érkeztek ide vidékről is, a mólókon, a strandon és a panziók környékén pedig rendszeresen kelet-német turistákba botlott az ember.

A folyó partján oszloplábakon álló bungalók és vállalati üdülők sorakoztak az öreg nyárfák hűvösében, ahonnan kavicsos út vezetett ahhoz a három faházhoz, amelyek egyike a nagyszüleimé volt. A szomszédos épület, egy régi vasúti kocsiból kialakított, zegzugos nyári lak a város neves belgyógyászának tulajdonában állt, a legszélső ugyancsak egy orvosé volt, aki zárkózott családjával délutánonként kempingszékbe ült, szemüveget tűzött orra hegyére, és pillantást sem vetve az arra sétálókra sötétedésig olvasott, s követte példáját felesége és komoly, szomorú fia is.

Nagyszüleim rendszerint két hetet töltöttek itt júliusban, velünk, unokákkal. Mi, a családdal minden nyáron elutaztunk valahová, jártunk a Balatonon, kirándultunk a Tátrában, vagy csak felnyaláboltuk a szűkebb família néhány tagját, és letáboroztunk a befoghatatlanul nagy Hármas-Körös partján, valahol a messzi idegenben, olyan romantikus környezetben, amilyenről csak álmodhat az ember. A szót kölcsönöztem: egyszer utánunk autózott fémipari munkás keresztapám, és a túlsó parton álló fák óriás vonulatától megrendülve szólt így: romantikus! De nem Keats vagy Byron, hanem háromnapi peca, bográcsozás, fürdőző busák. És főként a fák, a csaknem befoghatatlanul messze túlpart. Egy horgászmagazinban olvastam később: a Hármas nagy víz, nagy halakkal. Ezek az alkalmak kivétel nélkül a legszebb emlékeket idézik fel bennem, s amíg élek, hálás leszek a szüleimnek, hogy mindezt átélhettem velük. De ha meghallom a szót: nyaralás, Szanazugra gondolok.

Nem győztem várni az indulást, már tavasszal készültem rá. Félénk, határozatlan gyerek voltam, aki minden jelentősebb esemény – mandulaműtét, tánciskola, osztálykirándulás – előtt részletes forgatókönyvet készített magában a várható történésekről. A szanazugi nyaralás egyes mozzanatait is elképzeltem, és madártávlatból láttam a vízpartot, ahol kapásra várva üldögélek, a focipálya forró betonján vívott lábteniszcsatákat, a gyömbérüdítőt a Vízügy üdülőjében, a hintázást ennek játszóterén, de főleg a megalkuvás nélküli pancsolást, a szakadatlan fejesugrásokat a mólóról. Izgatottságomat nem bírtam, és nem is szerettem volna elhallgatni. Aki az utamba került, megtudta, milyen nyár előtt állok. Egy ízben gyanútlanul a környékünkön kerékpározgató unokafivérem kapott ízelítőt a leendő koreográfiából, amely szerint egy szeretett feleségéhez hazatérő indiánt alakítok, akit sajnálatos módon találat ér – egy álnok seriff puskagolyója végez vele. A jelenetet úgy képzeltem el, hogy nekifutok a csuromvizes stégen, elrugaszkodom, és ugrás közben fájdalmas üvöltéssel mondok búcsút a földi létnek, mielőtt megnyílik és elnyel a folyó, ahonnan persze hamarosan prüszkölve felbukkanok. Unokafivérem kiábrándító tárgyilagossággal fogadta az ötletet, amiből megértettem, hogy egyes helyzeteket célszerű a véletlenre bízni. Ebben bizonyára igaza is volt. De fütyültem rá. Sőt, focidrukkerként aztán ő is lelkesen kapcsolódott be abba a játékba, amelyet a szanazugi faház erdőre néző szobájában lefekvéskor játszottunk, miután nagyapánk egy összesodort Népszabadsággal sorban lecsapdosta a fényes mennyezeten kilövésre készen várakozó szúnyogokat. Ilyenkor mindhárman, mellettem fekvő unokafivérem, a padlóra tett matracot elfoglaló öcsém és én focimeccset közvetítettünk. Egyszerre voltunk kommentátorok, játékvezetők, operatőrök, szurkolók és menedzserek vagy szövetségi kapitányok.

Nagyapám lekapcsolta a villanyt, a játékosok kifutottak a pályára, és kezdetét vette a mérkőzés. Részletesen ecseteltük a látottakat, ismertettük a csapatok felállását, bemutattuk, mi zajlik a pályán, hogyan alakul egy-egy akció, melyikből lesz gól, vagy ami annál is szebb: kapufa.

Álmodtunk, mielőtt igazán álmodtunk volna.

Unokafivérem és öcsém nemegyszer elszunnyadt közvetítés közben, de az én pilláim is egyre nehezebben mozogtak. A nyitott ablakon át hallani lehetett az erdő sóhaját, a gát műútján elrecsegett egy motorkerékpár, és ekkorra már a szomszédos üdülőben is elült a szalonnasütés zaja. Néha mozdult valami a verandán, mintha valaki járkálna odakint. Nem féltem, arra gondoltam, kóbor macska az, és a délután fogott kishalaimra vadászik, melyeket gondosan elzártam egy hálóval körbeborított vödörbe, mert nekem is célom volt velük. Biztonságérzetemet fokozta, hogy nagyszüleink a másik szobában csendesen beszélgettek a sötétben. Aztán elaludtak ők is.

Hajnalban keltem. Óvatosan összefogtam a horgászbotokat, és indultam az üdülő stégjére. A víz tükre fölött pára gomolygott, mintha pöfékelne a Körös. A fű még őrizte a harmatot, a bokrokon túl most mutatta meg első csíkját az ébredő nap. A stég deszkái gyorsan száradtak. Fölcsaliztam és behajítottam a szereléket. A vízen köröket vetett egy-egy hal, a fürdőlétrák lépcsőinél vízipókok cikáztak, a folyó két partján békák feleseltek. És akkor a nyárfák felől megszólalt a madár. A halakat ismertem, a madarakat nem. De ennek a hangját mindig hallottam, és ezer közül felismerem azóta is. A madár, amelyik így csinál, meséltem másoknak, és próbáltam utánozni a különös, elnyújtott cserregést.

Nagyapám nem sokkal utánam ébredt. Lestem, ahogy odafönt hálóköntösben pakolászik. Felpattintotta a diplomatatáskát, papírokat vett elő, és leült a kempingasztalhoz. Kereskedelmi igazgatóként dolgozott a Húskombinátban. Hajnalban kelt, hogy mire a városba autózik, kész legyen a reggeli penzummal.

Szemközt feljött a nap, a fény szétfolyt a tájon. Leterítettem a pulóverem az átmelegedett deszkákra, végidőltem rajta, és figyeltem a víz ezer neszét.

Az üdülő gondnoka is tett-vett már. Ablakot nyitott, kitámasztotta a zsalugátereket, meglocsolta a muskátlit. Később lecsattogott hozzám, ásítozva cigarettára gyújtott, majd folytatta az előkészületeket. Hamarosan itt pocakos apukák süttetik a hasukat, bikinis anyukák kenik magukra a naptejet, és úszógumis gyerekek evickélnek a stég szélébe fogódzva. Csak egyszer zavarta meg kora reggeli nyugalmam egy fiatal pár, mely engem figyelemre sem méltatva ereszkedett a vízbe. Fontosabb volt a kapás, de időnként rájuk sandítottam. A fiú egyszer csak lerántotta a lány melltartóját, akinek a bal keble egy pillanatra fedetlen maradt, azután a fiú pajkosan bocsánatot kért, és nevetve csókolóztak. Amikor elhagyták a mólót, nem köszöntek, mintha ott se volnék. Vajon a túlparti bokrok aljában kalandozó süllők és a stég lábtartójánál kavargó apró snecik észlelték, mi zajlik idefenn? Mikor lesz ilyen szerencsém, hogy valakiről lekaphatom a melltartót? Megfogni egy mellet nem ugyanaz, mint megfogni egy süllőt. Ásítottam, vártam tovább a kapásra. 

Nagyapám fölállt, nyújtózott, tett egy kört a ház körül, és visszaült a kempingasztalhoz. A madár cserregett. Ez volt a nyár.

Amikor nagyanyám műszálas otthonkába bújt alakja is feltűnt a kempingasztalnál, fölcsévéltem a zsinórokat, a megmaradt kishalakat nagy csobogással visszaengedtem a Körösbe, és indultam vissza. Erősen sütött a nap.

Mire hazaértem, unokafivérem és öcsém álmos szemmel adták egymásnak a kilincset a szűkös fürdőszobában. A horgászbotokat a szomszédos raktárépület rücskös falának támasztottam, kezet mostam, és kiültünk az árnyékos verandára, ahonnan a ház mögötti erdőre láttunk. Útitárskrém, paradicsom, kolbász: a reggeli szentháromság. Valamint egy különleges finn kakaó, nem tudni, honnan tettek szert rá a nagyszüleim, de a nevét a nyelvrokonság előtti főhajtás gyanánt már az első nap megjegyeztük, és soha ezután nem bírtunk szabadulni tőle: O’boy Kaakaojuomajauhe. Rajongtunk a csomagoláson látható ábráért, a sűrű kakaóba loccsanó tej látványától megindult az ember nyálelválasztása. Kaakaojuomajauhe-kimondó versenyeket rendeztünk. Ha megfordul a fejünkben, hogy együttest alapítsunk, bizonyosan O’boy lesz a zenekar neve. Évekkel később – veszítenivaló híján – beírtam a finn–magyar szótár keresőjébe a kifejezést, és leesett az állam: a kaakaomajauhe azt jelenti: kakaó italpor. Egyszerű, tiszta módon éltünk, egyszerű, tiszta tárgyak vettek körül bennünket.

Az élet is egyszerű és tiszta formájában mutatkozott meg előttünk. Közvetlen szomszédunk, a vasúti kocsiból kialakított ház gazdája ritkán járt ki, mintha nem is az övé volna a nyaraló. Az évek során csupán egyszer láttam, akkor vér szivárgott az arcából, és a kezében egy hatalmas csavarkulcsot szorongatva lassan közelített feleségéhez, aki megérkezésünkre rohanni kezdett felénk, majd hisztérikus nevetéssel nagyapám karjaiba vetette magát. A meghökkentő jelenetet tovább árnyalta, hogy a városszerte ismert tanárnő ijedtsége első pillantásra színleltnek látszott, mintha valami különös filmet forgatnának ők itt kint, afféle szerelmi komédiát, amelynek nem csupán a fülledt érzelmektől idegen eszköz, de az az asszisztensgyanús lány is tragikus hangoltságot adott, aki ekkor meztelen keblére omló fekete hajával előlépett az egykori vagonból. Abban a pillanatban, ahogy a megalázott és kevés híján agyonütött asszony nagyapánkba csimpaszkodott, és nagyanyánk is elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet, minden egy csapásra rémisztőnek és visszavonhatatlanul rettenetesnek tűnt, s csak sokára ocsúdtunk fel a kábulatból.

Reggeli után várt bennünket a betonútra karistolt versenypálya, ahol összeugrasztottuk a matchboxokat, és szenvedélyesen, de tagadhatatlanul a kockadobás fátumától hajtva harcolt egymással a legnépszerűbbnek számító lángpiros Firebird, a vagány Porsche 911, az alvázfelirat szerint Makaóban gyártott Ford és a Dresdner Bank emblémájával ellátott BMW. Leszámítva egy-egy izgalmasabb autóskártyacsatát, különösebb érdeklődést nem tanúsítottam a motorsportok iránt, így a matchbox-rally is rövid idő alatt kifutotta magát. Tiszteltem a Firebird fölvillanyozó energiáját, a magamét azonban nem szívesen pazaroltam erre.

A futball más. A faházak utáni lejtő egy tűrhető állapotban lévő focipályára vitt, amelynek felforrósodott betonján napközben nemhogy szaladgálni, de lábteniszezni is kockázatosnak tűnt. Hárman különben is csak egy kapura játszhattunk, amit egyrészt egyikünk sem szeretett annyira, hogy időt áldozzon rá, másrészt a véletlenül erősebben, de pontatlanul ellőtt labdáért hosszan kellett gyalogolni a kapu mögötti csalitosba. Sokáig nem tudtam szabadulni unokafivérem köldöktől vállig felhorzsolt felsőtestének látványától sem, aki félmeztelenül játszva egy kapura törés során egyensúlyát vesztette, hasra esett, és hosszan csúszott a kövecses betonon. Hasonlóan rémültnek csak akkor láttam ebben a festői környezetben, amikor egy kullancs a nyakszirtjén állapodott meg, és jókedvében, hogy kitűnő otthonra lelt, borsó nagyságúra szívta magát unokafivérem vérével.

Igazán népszerűnek és szórakoztatónak a gombfocitornák bizonyultak, különösen, ha világbajnokságot rendeztünk. A futballtornák királynőjét nem lehetett eléggé komolyan venni, csak a Jóisten kegyelmezhetett annak, aki csapatával megnyerte a küzdelemsorozatot, kivéve, ha rólam volt szó. Unokafivérem egy fordulatokkal teli gombfocivébén, amelyen én az ezüstérmet szereztem meg, balszerencsés módon előttem végzett, de nem nyílt alkalma megvárni, míg a legfényesebb medál lapostetűszerű játékosainak nyakába kerül, látva felindultságomat, amellyel sportszerűen, noha vicsorogva rávetettem magam, kiugrott alkalmi hálószobánk ablakán, és az erdőbe szaladva mentette az életét. Ugyanő máskor, amikor beláttam, hogy aznap nem nyerhetek semmit, mert szégyenszemre már a csoportkör meccsein elvéreztem, és ezért jobbnak láttam eloldalogni a gombfocistadion közeléből, borzalmas ordítással hozta az üdülőövezet tudomására diadalát, amiért a közeli bungalók egyikéből a megrettent, de kalandra éhes nyaralók a sétányra tódultak. A szomszédos üdülő tekéjének kilengő golyóbisától koppanva dőltek szanaszét a bábuk, a vízparton álló olajozatlan nyugágyak kárörvendőn nyikorogtak, valahányszor beléjük huppant egy szerelmespár. De ezeknek a hangoknak nem volt közvetlen közük unokafivérem hosszan elnyúló, szörnyűséges áriájához.

Dél közeledtével folyton nagyapánkat lestük, mikor fordul be Skodájával a kavicsos bekötőúton, mert megérkezése munkahelyéről a fürdés idejét is jelentette. Ahol órákkal korábban még összeszűkült szemmel vártam a sügérek eszetlen botrángatásokkal járó kapására, ott most családok pakolásztak a hűtőtáskából, terítették le törülközőiket, és hamarosan mi ugrottuk a fejest és a bombát a kellemesre melegedett Körösbe.

Ahogy a Firebird a matchboxversenyek állandó győztese volt, úgy nagyapám a vízért menés sokszoros világbajnoka. Vizet a nyomós kútból szereztünk, a Vízügy üdülőjénél. Nagyapám megfogta a kannákat, és görbe lábaival elindult a nyárfák szegélyezte úton. Kannával vizet hozni a faházunktól becsléseim szerint kétszáz méterre lévő üdülő kútjáról legfeljebb huszonöt percet vehetett igénybe. Akadtak azonban előre nem látható körülmények, amelyekkel leginkább nagyanyánk nem számolt, vagy csak nem akart tudni róluk, és amint nagyapánk elindult, előszedte a varrókészletet és a félkész ruhaanyagot, föltette közelre látó szemüvegét, és munkához látott.

Míg annak idején Mózes, népe szomját oltandó, szakmáját magas szinten művelő mesterember módjára fakasztott vizet a sziklából, nagyapánknak ilyen képességekre nem volt szüksége. Nála jobban talán csak a Vízügy gondnoka várta a nyomókutas vízvételezés mágikus perceit. Miután végzett, nagyapám arrébb simította a műanyag szalagfüggönyt a bejárati ajtóban, és a színig töltött kannákkal a kezében belépett az üdülő tágas büféjébe, amelynek pultján sárgán gyöngyöző fröccs várta. Hármunk diszkrécióját a gondnok késő Kádár-kori szörpkombinációkkal nyerte meg. Órákig is elücsöröghettünk volna a hűvös helyiségben, ha lett volna kedvünk két egymást értő ember társaságában hosszabban unatkozni, mert bár a gondnok maga is pecás volt, és szívesen hallgattam a mólón szerzett élményeit, mi több, gyerekes lelkesedéssel szelektálta csalihalaim közül a neki tetszőket – egy apró kárászt meg is szólított, amikor az nem akadt mindjárt a kezébe, azt sziszegte neki: az apád faszát –, de nem mindig volt. Bizonyos idő elteltével pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy a gondnok figyelme kizárólagosan nagyapám felé irányul, aminek újabb és újabb fröccsök készítésével adta látványos jelét, és míg ők férfias kitartással dagonyáztak a múlt vagy talán a félelmesen közelítő jövő iszapjában, mi éltünk a lehetőséggel, hogy nagyapám egyébként sem túlságosan szigorú felügyelete nélkül öljük az indiánokat a Vízügy akkorra már csordultig telt mólóján. Ritkán, de az is előfordult, hogy az ilyen megerőltető délutánokon nagyapám a büfében felejtette a kannák egyikét – ami csudálatos módon a gondnoknak sem tűnt fel –, és dolgavégezetlenül tért vissza a faházba. Az otthagyott kannáért azonban legkésőbb másnap vissza kellett ballagni, s mi követtük nagyapánkat, aki a büfédiskurálásokon túl egykori sportemberi énjével is előrukkolt, és számos alkalommal csakugyan megcsinálta a leúszást, amely a Vízügy mólója és a faházunk közelében lévő kisebb stég közötti táv megtételét jelentette. A nyárfák alól néztük, ahogy deli, erős nagyapánk, akár egy óriásira nőtt busa, prüszkölve, csobogva úszik lefelé a szelíd tempóban csordogáló Körösön, hol ejtőzve, háton, hol lassú, megfontolt karcsapásokkal. Büszke lehetsz ránk, mondtuk neki egyszer, miután magunk is megcsináltuk a hosszúnak tűnő távot, és talán büszke is volt.

Dél van, szürke Barkas fordul le a gátról, de nem kanyarodik be a faházhoz, hanem leparkol a kavicsos bekötőúton: megérkezett az ebéd. Nem hagyjuk, hogy a himlőfoltos sofőr egyedül cipekedjen, odaszaladunk, együtt emeljük le a raktérből, és visszük a házhoz a gázpalack formájú ételhordókat. Ilyenkor mindig bepillantok a furgon rakterébe, ahol a többi ételhordó rekeszekbe állítva vár a sorsára, és azokra a nyaralókra gondolok, akiknek hamarosan ugyanolyan jó lesz, mint nekünk most. Vállalati menzaillat csapja meg az ember orrát a fedél felnyitásakor, köménymagleves, meggyszósz, sertéssült, s mire nagyanyánk az első adagot tányérba meri, Hermész már árkon-bokron túl jár a gyümölcslevessel. Nagyapánk munkahelye nem fukarkodott a kínálással, olyan adagokat kaptunk, hogy másnapra is maradt bőven, de a következő napon, dél körül, újból megütötte fülünket a Barkas altesti hangja, és már emeltük is le az újabb adag ételt a csomagtérből, miután a kartárs nagy zajjal fölrántotta a jármű oldalsó ajtaját. Ennek ellenére étel sose veszett kárba nálunk, egyéb előírás híján nagyapám balkáni törvényeknek engedelmeskedve öntötte a Körös mindent befogadni kész vizébe a maradékot odalent, lebbencsleves, tört krumpli, savanyúság, amiért azon a helyen a halak mesés bőséggel kerültek horogvégre.

Szólnom kell a belekakálás művészetéről is. Mint kíváncsi gyermekek, el-eljártunk a Vízügy-üdülőn túli beömlőhöz is, ahol önfeledt pancsolásra adott lehetőséget a Körös vizéből átszivattyúzott csobogó-fröcskölő víz, vagy kihasználtuk az áteresztő lekapcsolásakor beállt szünetet, hogy a szivattyútelep benső medencéjében rémülten cikázó kishalakra vadásszunk hálóval. A beömlő hamisítatlan pusztai kanálisban folytatódott, amelynek egyik hidacskáján életemben először láttam a híd hiányzó lécei közötti résen székletét elengedő embertársamat. A lenyugvó nap fényében alázuhanó tömör anyag úgy vált el a guggoló testtől, ahogy a toboz szakad el éltető szülőjétől, a fenyőfa megkönnyebbült ágától.

A látvány nem okozott traumát, ellenkezőleg, felpezsdítette fantáziám, és a művelet kipróbálására ösztökélt. A debütálást a Körös természetes nagy vizére álmodtam meg. Ahogy a Firebird a matchboxversenyek állandó győztese volt, nagyapám pedig a vízért menés sokszoros világbajnoka, magam az első belekakálást hoztam csillagos ötösre. Mialatt egy gondosan megkoreografált vízbe ugrás után a hullámok széles gyűrűket vetettek körülöttem, kalapot emeltem a perisztaltika ösztönös törvényei előtt, majd arrébb tempózva tapintatosan figyelmeztettem a parton gubbasztó idős horgászt, ügyeljen a vízbe futó damilokra, törpeharcsa tetemét hozza a víz. Mindez azonban túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ma már azt hiszem, meg sem történt. Ha megtörtént is, semmiképpen sem velem.

Ugyan kinek támad kedve tévézni, ha paradicsomi környezetben nyaralhat? Nekünk! A tüskeváras génektől persze a képernyő előtt fetrengve sem szabadulhat az ember, tudja, az élet máshol van. Néha azonban lehet kicsit heverészni az otthonról idemenekített fotelokban és díványokon, nagyszüleink hálószobájában, ahol a falat szkíta szarvas dombornyomásos képe díszíti, és a pöttöm Junoszty tévé feletti erővel dolgozik, hogy a látszólag unatkozó unokák kikapcsolódása minőségire sikerüljön. Kásás képernyő, birkózás a kábelekkel, bejön, nem jön be, a jó édes szovjet anyádat! Nagyapánk, mint zsonglőr, a feje fölött forgatja az antenna agancsait, és egyszer-egyszer betalál. A városi tévé kerül adásba, focimeccset közvetítenek, ifjúsági Európa-bajnokságnak adunk helyszínt. Ebéd utáni álmossággal nézzük a nálunk alig idősebb titánokat a pályán és a lelátóra szorult Aranycsapat-legendákat, akiknek orra alá mikrofont dug a riporter, és csak évekkel később tudjuk meg, hogy a pici képernyő szemcséi mögött futkározó ifjak egyike az a világsztár volt, akinek arcképével akkorra már tele a sajtó. Elszalad előttünk az élet, akár egy villámgyors jobbszélső – a Vasasból Zvara –, és nem is vesszük észre, min megyünk keresztül éppen.

Délután lett, és este, és vendégek érkeztek.

Jött Pannoniáján Jani bácsi, a szebb időket is látott egykori csendőr, akinek arcával oktatni lehetett volna a geometriát, belé fogódzva felesége, a cipókerek arcú Manci néni, és néha sátrat vertek a faháznál a parton, hogy kedvükre blattolhassanak nagyapámékkal a holdsütötte szanazugi éjszakában. Keresztszüleim sátortetős nyaralója a gát túlsó, város felőli oldalán állt, és ha átbattyogtak a töltésen, keresztapám a pecabotjait is magával hozta, hogy aztán ketten induljunk neki a kiszámíthatatlan és tébolyító folyóparti estének. Lányaik, Gabika és Kriszti sokszor tőlük függetlenül látogattak meg bennünket. Míg annak idején Mózes a Kánaán ígéretétől fűtötten vágott utat a Vörös-tengerben, Gabika férje, János – de genere Juhonyák –, veje keresztapámnak és keresztanyámnak, sógora Krisztinek, apja Áginak és Gáborkának, a túlparton rajzó mesés mennyiségű aprókeszeg sejtelmétől fölgerjedten, bambuszbotomat diadalmasan a magasba tartva gázolt át a térdig leapadt Körösön. Az indiánok indulhattak csatába ezzel az öntudattal, azonban lándzsájuk hegyébe fúrva inkább skalpot képzelek, semmint paprikás kenyérgombócot. Anya és apa klasszikus fiatalfelnőtt-korukat élték, az egész napos robot után skodáztak ki hozzánk – úgy tűnik, családunkban a Skoda pater familiasi tekintélyből származó kötelező elem volt –, és mintaszerű fejeseket ugrottak a Körösbe. Unokafivérem szüleit ezzel szemben Wartburgjuk hozta – úgy tűnik, családunkban a Skoda mint pater familiasi tekintélyből származó kötelező elem csak a sorban következő utód számára volt érvényes –, és jött a bajszos Dezső, akinek cingár alakjában annak bizonyítékát láttam, hogy az őszintén hívő focidrukker előbb-utóbb hasonlítani fog kedvenc csapatának valamelyik játékosára, és az Újpesti Dózsa akkori keretéből a Dezső-utánérzés leginkább Szlezák Zoltánra volt mondható. Felesége, Edit gyakran darázsfészket sütött, és ha ezt tette, hozott is belőle. A vállalati koszt Maslow-piramisa addigra jól érezhető rétegekben kirajzolódott a belünkben, gyomrunkban, nyelőcsövünkben és garatunkban, de a darázsfészek valahogy: befért. Nagyapám húga, Zsóka néni is kinézett olykor, miután azonban közös fürdéseink egyikén egy nagyobb durbincs teteme lebegett el mellettünk – in concreto, semmi belekakálás –, és Zsóka néni szörnyülködve kérdezte tőlem, hogy ebben a vízben – amelynek se eleje, se vége nem látszott a mólónál fürdőzgetve, és a fejünk csupán olyan pontocska volt benne, mint a zöldbabfőzelékre ejtett borsszem – halak is vannak-e, azt hiszem, leszámolt a festői természet magában dédelgetett képével. Fia, Attila alkalmanként akadt horogra, és ugyancsak ritkán, de eljöttek Kliszekék is, akiknek messze eső, erdőközeli tanyáját mindig olyan helynek képzeltem, ahol éjszakánként puskával a kezében ücsörög a tornácon a gazda, hogy aztán odapörköljön az udvarra tévedő betyároknak, még ha azok vaddisznó képében érkeznek is.

Ültek és ordibáltak az asztal körül. Ez volt a család.

Barátaink, akikkel odabent, a városban vérszerződést kötöttünk, nem sokat mutatkoztak e tájon, ha alkalmanként meglátogattak bennünket, kívülállók maradtak, bármennyire belefeledkeztünk is a játékba, érezhették, hogy nem tartoznak közénk. Egy horgászathoz kenyeret gyúró csúnya lipcsei fiú vagy egy kacsafarkos délnémet családapa képe sokkal emlékezetesebb számomra, mint bármelyik barátomé, akivel egymás minden rezdüléséről tudtunk: másutt voltunk ugyanazok.

Hogy összevesztünk-e néha, mi, hárman? Nemegyszer. Öltük egymást. Unokafivérem egy ízben törött üvegpohárral támadt rám – talán a gombfocivébék keserű emléke hajtotta –, és úgy felsebezte az arcom, hogy ha nincs gyakorlott betegeskedő nagyanyánk, akinek mindig akadt a keze ügyében valami jóféle medicina, beleértve a sebösszerántó ragtapaszt is, nem úszom meg a kórházat, az elviselhetetlenségig fájdalmas tetanuszt, a tű hidegrázó öltéseit, ahogy a szájmaszkos doktor összébb és összébb húzza a sérült felületet. Vagy másként történt, s csupán kiléptem a faházból, unokafivérem pedig a kezében tartott kicsorbult poharat maga elé emelve ugyanabban a pillanatban ért a verandára, és véletlenül összeszaladtunk? Igen, azt kell hinnem, e szörnyűséges históriának ez az egyedül helyes változata.

Ezt a békés két hetet nem fertőzte szerelem. Egy nyáron nagyanyánk emlegetett ugyan holmi cseh lányokat, akiknek a szomszédos üdülőbe érkezéséről ő biztosan tud, és akik hosszú szőke copfjukkal kétségtelenül felbukkantak a nyaralóhoz vezető kavicsos úton, mi több, percekig sertepertéltek is a házunk táján, de Csehszlovákia akkortájt igazán nem számított futballnagyhatalomnak, így nem volt miről beszélgetnünk.

Vajon meddig játszottunk esténként, ha épp nem szólított a vízparti kötelesség, mellyel ősi elődeink zsákmányszerző útjainak emlékét ültettem át szanazugi környezetbe, meddig tologattuk a fáradhatatlanul zörgő matchboxokat a vasúti kocsi előtti egyenetlen betonon, meddig tart egy sérülésből felépülő gombfocijátékos lábadozása? Nincsenek válaszaim ezekre a kérdésekre, mert az est, mint mindig, hirtelen szállt le, és lassan, kíméletlenül fordult át éjszakába. Egy este, jócskán vacsora után, az elhagyott vasúti kocsi verandáján ülve vártuk nagyanyánk lefekvésre hívó szavát, amikor felfigyeltünk a hold halványsárga fényében kirajzolódó baglyokra. Bent, a daliás nyárfák között, a termetes ágak egyikén tépték-rúgták egymást, mintha csak önmaguk árnyéka volnának.

Egy tengerparti öbölben történt, évekkel később. Végeztem a fürdéssel, kimerülten szárítkoztam a kavicsos parton, amikor oldalra pillantva egyszeriben olyan érzésem támadt, mintha a stégen ülnék, a nap szemközt feljövőben, akkor már rég halott nagyapánk odafönt a diplomatatáskáját nyitná, és lassan nagyanyánk is megébred, hamarosan reggelihez terít, indulhatok vissza. A villámütés futhat át így a testen, vagy a szó keltette hatás, amely azt üzeni: vége. A fölfelé kopaszodó fenyőket láttam, a tengerparti öböl cikcakkjait, a sziklának verődő víz elemi fölcsapódását, mégis a villogó levelű nyárfák közt vezető utat láttam, a szorosan megbúvó faházakat, a kisgát oldalában sarjadó füvet, és bár emitt egy pillanatnyi szünetet sem tartva reszeltek a kabócák, zsibongtak a fürdőzők, és lankadatlan erővel sistergett a tenger, minduntalan nyelvet öltve a partra, hogy elkapja és megmossa lábunkat, meghallottam hangját. A madárét, amelyik így csinál.

Azóta számtalanszor megtudhattam volna, melyik madár cserreg ilyen jellegzetesen, mégsem jártam utána. Legutóbb már kezemben tartottam a telefont, előkerestem barátom számát, aki anyanyelvi szinten társalog az állatokkal, a madár nevét is biztosan tudja, mégsem tárcsáztam. Ha megtudnám, elveszíteném. A hang, a madáré, amelyik így csinál, örökre velem marad.

A tengerparton látott nyári reggel pedig sohasem történik meg már.

Megírtam hát, hogy megtörténhessen újra.