Ebbe a kötetbe, (melynek munkacíme DCS),

nem szánok verset, ami ironikus hangnemben szól a kiadóról.

Nem nyújtok görbe tükröt baloldali keretben a könyvpiac működéséről,

meg a kompromisszumokról, amiket a művészek kisebb-nagyobb 

kedvvel

meghoznak. Mert nem ez a fontos, hanem az, hogy az emberek

figyeljenek, és jól érezzék magukat.

Már öt évvel idősebb vagyok én is, megöregedtem,

a békesség mindig jobb, mint az okoskodás.

A fiatalok zöldkártyával osztják az észt –

figyeled, így kezdem a mondatot: A fiatalok.

A vers csapda: azt mondom, ez valóság,

leírom a nevem, a személyiigazolvány-számomat bevésem,

kapukódot megadom, utána azt mondom, ne törjetek be a házamba, 

légy szíves,

nem fogtok találni semmit, ez irodalom.

Ez a második alkalom, hogy éjszaka felkelek írni

(Az első az Ez a kiadó… volt).

Nemrég újranéztem a Kónya–Pető vitát, aztán összeállt 

a kötetkoncepció.

Nyilvánvalóan Pető Ivánnak volt igaza,

és nyilvánvaló volt az is, hogy miért elfogadhatatlan

ennyire illúziótlannak lenni a rendszerváltás reggelén,

ennyire nem hinni a csodában, és lebiggyesztett ajkakkal

azt mondani: a mai evangélium, kedves testvérek, az Adottságokról szól.

Egy ország érzi most úgy magát,

mint aznap az izgága terem:

testközelben a történelem,

mi vagyunk a történelem,

nekünk kell elég jónak lenni.

Montágh Imréné alakjában jelent meg akkor

az arkangyal, ma nézünk egymásra és várjuk,

kiben száll le újra közénk,

hogy megmondja végre,

ez a pillanat az a pillanat tényleg,

vagy csak megtévesztett tömeg vagyunk,

ami nem érti a verseket.

Egy esős szombat reggel egy elhagyatott focipálya öltözőjében ültem,

és a bűnre gondoltam, amit nem tudom, hogy nemzedékem

elkövetett-e már, vagy csak el fogja majd.

Kicsit izgat, hogy legalább mámoros lesz-e,

vagy csak simán a kényszerpálya.

Közben még sötét volt, elszámoltam ezerig, meg vissza, mire megjött 

volt szeretőm. 

Utoljára vártam rá, már nem szeretem, 

kitaláltuk, hogy talán érdekes lenne a kezdőkörben csinálni.

Nem voltam ott fejben, mereven feküdtem a fűben, fáztam is,

fújt a szél, és kemény csöppek estek,

az igazságtételre gondoltam,

hogy mi vár ránk, kedves nemzedékem.

Hogy talán meg kellene dögölnünk, igen,

és kiölteni a nyelvünket.