Legalább addig se kívánja a halálomat. A fiam. Addig se az örökléssel van elfoglalva.

Amíg fejem fölött levelezget a közös képviselővel. Csak jobb ez, ez a buta kis szerelmecske. Mert azt mondja, napi kapcsolatban vannak. Meg is értem, vonzó lehet az a kis kopasz, csecsemős buksija egy nőnek. Bármilyen nőnek. Ennek a nagydarab, nagyhangú állatembernek is. Főleg neki, mert mit ad isten, az ilyen szemre félelmetesebben szokott dobogni a legszelídebb szív. Kezdetben. De aztán a sok félreértés, csalódás után megkeményszik. És lesz hatalmat élvező, mások rettegésétől felvillanyozódó. Senki. De jót is tesz ilyenkor egy kis szűz, szűzen hagyott szerelem. Az. A napi kapcsolat. És hozzá telefonszámla, amit még mindig én fizetek.

És a megbecstelenített zöldbabom. Amit az ajtó előtt tartok, a lépcsőn. A vita tárgya, hogy nem tarthatom ott, mert jönnek rá a patkányok. Amiket, úgy látszik, nem sikerült kiirtani a főváros drága pénzén. Csak az én babom az olcsó, hogy vigyem a jó, megtartó, hideg lépcsőről a fenébe. Pedig azokat a lépcsőket is én csináltattam az ócska, régi helyére. És emlékszem, akkor még büszke voltam rájuk.

De ma már nem tenném. Félnék, hogy feljelentenének valamiért. Puszta irigységből, hogy telik még másra is az élelmen túl.

Már így is meg van nekem tiltva, hogy este nyitott ajtónál főzzek. Azt mondta a szomszéd, egyszer olyan szaga volt az ételemnek, mintha disznót vágtunk volna. Mint disznóöléskor.

Jó helyen kapiskált, mert zsírszalonnát sütöttem éppen. Pedig, de jó is volna, csak még egyszer.

Az életemben.