[2018. március]
TOMPA ANDREA: OMERTA. BUDAPEST, JELENKOR KIADÓ, 2017.
TD: Nem volt furcsa neked, hogy egy olyan könyv címében és alcímében (tehát kettős hangsúllyal) történik utalás a hallgatásra, amiben folyton beszélnek? Hogyan értelmezted a hallgatást a regény kontextusában?
LZS: Valami lehet ezzel a hallgatással, mert ha én kezdtem volna ezt a klikkrecet, akkor az első kérdésem így hangzott volna: Vilmos, a történet egyik elbeszélője egy helyen azt mondja, sok-sok életrajzot írt már, de azokban épp az életéről nincs szó – vajon az, amit ő ebben a könyvben elmesél, az életéről szól-e?
TD: Ha az életünkről beszélünk, valóban azt hozzuk-e szóba? – dobhatnám vissza a kérdést. Hiszen mindig szűrökkel dolgozunk, hangsúlyozunk, el- és kitakarunk, és ez így van a regény szereplőinek az elbeszélésében, az elmondott történetekben. Számomra csak az volt a kérdés, hogy az érzékelhető torzítások, az elhallgatások valóban olyan hangsúlyosak-e a könyvben, hogy a hallgatás, az elhallgatás felől olvassam a történeteket, vagy valahol máshol van a hallgatás tétje a regényben? Ezen sokat gondolkodtam, kíváncsi vagyok, te mit gondolsz erről?
LZS: Ha a cím felől közelítek, akkor ugye a cím utalás a fogadalomra, amit a börtönből kiszabaduló apáca aláír: nem beszélhet arról, ami bent történt. Az ő fejezete viszont mindent kibeszél, vagyis a „hallgatás könyve” itt azt jelenti, hogy a hallgatást feloldó könyv. Mi van a hallgatáson túl, alatt, benne. Ilyen értelemben ez a könyv a hallgatást nem „ontológiailag”, hanem jelenségként tárgyalja. Volt egy történelmi korszak, amiről hallgatni kellett, most viszont beszélhetünk róla. Nem véletlenül folytatott a szerző tetemes történészi munkát.
TD: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert úgy láttam, hogy a cím elég sok helyzetbe félrevitte az eddigi értelmezéseket. Sokan azt kezdték vizsgálni, hogyan van jelen a hallgatás a szereplők elbeszélésében, az egymáshoz való viszonyaikban. És én ezt tévútnak éreztem. Ennél sokkal gazdagabb metafora a hallgatás szerintem. Számomra valahol azt jelzi, hogy itt mind korlátozott tudású emberekkel van dolgunk, akik nem látják át (vagy nem akarják átlátni? – lásd Décsi Vilmos) a körülöttük történő világot. Mintha csak mindenkivel megtörténne az élete, senki nem alakítaná tulajdonképpen. Ezzel a láttatással pedig szerintem azt próbálja elkerülni Tompa Andrea, hogy a mi, jelenkori tudásunk, szempontjaink felől lássuk, ami ott, az ötvenes években történt. Hagyja létezni, lélegezni azt a kort, már amennyire az lélegzett egyáltalán. De ha már a tetemes történészi munkákra utaltál, megkérdezném, te történelmi regénynek tekinted ezt a regényt? Vagy félrevisz ez a kérdezés?
LZS: Nagyon erős a korrajz. Az ötvenes évek, Kolozsvár, a széki cselédek, a hóstátiak... Ez a négy történet széles látóhatárt be tud tölteni. De ha már szóba került, te mennyire érezted indokoltnak pont ennek a négy történetnek az összekötését?
TD: Tompa Andrea egyik írásában beszámol arról, hogy lett volna még egy ötödik történet is, egy ló, gondolom a regényben megjelenő Puju története, az kimaradt a regényből. De más is kimarad, mert például Kali és Eleonóra kapcsolata egyáltalán nincs megírva, csak az epilógusban történik utalás arra, hogy Kalit élete utolsó hónapjaiban Eleonóra ápolja. Szóval a kudarc valahogy bele van kalkulálva a regénybe. Arra gondolok, hogy nehéz egy olyan külső szempontot találni, ami szükségszerűen megindokolná, hogy miért ez a négy szólam hangzik fel a regényben. Persze vannak átkötések, kapcsolódások, de ezek nem szülnek totalitást. Akár egy szűkített Párhuzamos történetekként is olvashatjuk a regényt szerintem. Mert ahogy Nádas regénye, úgy Tompa Andrea regénye mögött is ott van az a felismerés, hogy egyetlen történetben nem tudjuk visszaadni az élet, s ennyiben egy történelmi korszak teljességét. Nincs objektív totalitás. Szóval más a modellje ennek a regénynek, talán egy négytételes zenei mű. Egy szimfónia. Különben én a szerkezettel kapcsolatos döntéseket tartom itt a legizgalmasabbnak.
LZS: Éspedig?
TD: Azt, hogy ugyebár négy személyesen elbeszélt történetet olvasunk, ezek több ponton összekapcsolódnak, ugyanakkor szét is tartanak. A negyedik történet, az Eleonóráé teljesen elemeli a regényt az addig olvasott valóságtól, ugyanakkor a végén meg van nyitva a monológ, dialógus lesz belőle, gondolom azért, mert úgy gondolta a szerző, hogy a mondandóját már nem tudja egyetlen szólamba belekomponálni. Ahogy az is érdekes dolog, hogy hiába csak egy szűk, hol hosszabb, hol rövidebb metszetét látjuk a regény történeteinek, a szerző fontosnak tartotta, hogy egy rövid epilógusban jelezze a történetek folytatását. Szerintem feleslegesen.
LZS: Nádas párhuzamosokjai megkonstruálnak egy teret, az elbeszélő ebben a térben van benne (és vele az olvasója is). Itt a párhuzamosok egy eleve meglévő térben húzódnak, az elbeszélő, annak ellenére, hogy belülről beszél (egyes szám első személyben), nem a tér képződménye/tartozéka. Ennek talán az is oka, hogy szerintem rossz az a nyelv, amit használ, meglehetősen gyakran tűnik kelléknek, jelmeznek, és emiatt gyengíti a szereplők elmesélt történetét.
TD: A nyelv-kérdés valóban centrális a regény esetében. Miért van szükség újraalkotni egy korszak, egy régi életstílus nyelvét? Szerintem írói bravúr, még az általad kiemelt problémák ellenére is. Azért ebbe a nyelvbe sok leleményt belehelyezett Tompa Andrea, még ha sokszor lötyögnek is a megoldásai, mondjuk, néhány kifejezés túlzottan nyomatékosított használata miatt. A megoldásból sokszor kimutatkozik az írói szándék. Ez nem mindig jó. Ahogy szerintem a történelmi anyag felhasználásában is. Sokszor erőltetettnek éreztem a történelmi anyag beleszuszakolását a regénybe. Főleg Vilmos történetében. A színház világa is megjelenik ugyebár, egy kicsit, ha kell, ha nem alapon – bár érthető ez a szakmai elfogultság. Ahogy a MAT, az erdélyi ötvenhat bemutatása is sok helyen brosúraszerű. De a hibák ellenére azért visznek ezek a történetek, nem?
LZS: Mintha egy amerikai filmet néztem volna (főszerepben Robert Redford), amelynek a címe alá kiírják, hogy igaz történet az alapja.
TD: Igen, az bennem is megfogalmazódott, hogy ezzel a regénnyel Tompa Andrea tulajdonképpen professzionális regényíróvá avanzsált. Magas szinten megoldott egy feladatot. Az első két regénye még hordoz magában valami bizonytalanságot, egyenetlenséget, talán több izgalmat is. De itt már meg vannak oldva a dolgok, áramvonalasítva vannak, ettől nem is annyira izgalmasak. Ilyen regényekkel szoktak kilépni, és sikeressé válni a nemzetközi porondon.
LZS: Sokféleképp ki lehet lépni. Például Selyem Zsuzsa Moszkvában esik cím regénye nagyjából ugyanezt a korszakot írja le, annak is igaz történet az alapja. De radikálisan fikciós elemeket használ, fikciós nyelvet – és mégis, megrázóan az életről szól. Szóval én hiányolom a Puju történetét.
TD: Azért ebben a regényben is vannak erős momentumok. Számomra a szerzetesnő, Eleonóra és a testvére, Annuska regényvégi párbeszéde ilyen helyzet. Ami megnyitja a transzcendencia felé a regény világát. De nem didaktikusan, hanem ellentétezve, a humor eszközével. Itt mintha sikerült volna több mindent játékba hoznia a regénynek. És ezek szerint: jönnek divatba az ötvenes évek? Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba és most Tompa Andrea. Vajon mit keresnek a szerzők azon a peremvidéken?
