„Lágy napsütés, tavaszi fény veti szét a bimbót;
lótuszt a hold deleje tár ki az éjszakában”
(Weöres Sándor fordítása)

Gyökereivel iszapba kapaszkodik,
éjszakánként zavaros víz alá merül,
majd minden reggel újra virágzik.
Istenek és istennők ülnek a lótusztrónokon,
tavi birodalmuk tetejéről egymásra néznek.
A világot eddig víz, sűrű páraburok vette körül,
most eloszlik, most a fény öleli magához a szirmokat,
az ölelés szorítása erősebbé válik és sötétség borul.
Az egyik virág megemelkedik, a rajta ülő, lebegő
ember csukott szemmel irányítja hajóját a part felé,
lentről csendesen figyelik, ahogy elhalad, útja során,
az ő helyükre új virágok nőnek, a fény szétveti a bimbót,
most minden elölről kezdődik, hívogató a hűvös iszap.