Amíg a Párhuzamos történetek meg nem jelent, az olvasó óhatatlanul és indokoltan nem értett dolgokat. Például Nemes Nagy Ágnes azt nem értette, ugyan miért az apák fiúszerelme körüli titkolódzás pontján van aláaknázva a kultúra; Radnóti Sándor, aki ebből a Nemes Nagy-i értetlenségből indította Erotikus kísérletek című, Nádas Esszékjéről szóló bírálatát, azt, ugyan mi az Isten csudáját kereshet az „élvezet" szó a Szegény, szegény Sascha Andersonunkban, egy olyan passzusban, amely arról szól, erkölcsi igényességünk nagyon könnyen lankadhat, ha testünket kínozzák, könnyelműen ne ítélkezzünk hát megesett embertársaink felett – Radnóti a „sötét tudás" és „a testmisztika metaetikája" fogalmak bevezetésével próbálja feloldani a dilemmát; Balassa Péter azzal a kijelentéssel vitatkozik monográfiájának az „újabb esszék és az interjúk"-kal foglalkozó részében, mely szerint: „a magyar irodalomban az embereknek csak fejük van… legnagyobb költőink is hallgatnak" a testről. Az esztéta úgy érvel, ahogy érvelhet, s ahogy mindannyian érvelnénk: „a magyar irodalom s különösen a költészet erotikus tilalmának sokat hangoztatott tétele – túlzás, túlfeszítés, nem egészen igaz. Hogy csak három kézenfekvő példát mondjak a 20. századi magyar lírából: Ady, József Attila (Óda!) és Weöres Psychéje, illetve jó néhány verse már elvégzett bizonyos, Nádas hiányolta munkálatokat. Ugyanígy Szabó Lőrinc, Orbán Ottó és mások erotikus lírája."

Talán ez az utóbbi megütközés lehetett-volt a legegyetemesebb. Hiszen a megnevezett költők tényleg hatalmas verseket írtak a testről; ezek a versek beépültek nemcsak a köztudatba, hanem a zsigerekbe is – Balassa példájánál maradva, az Óda után erotikus verset sem lehet úgy írni, mint azelőtt; s a megfelelő opusok bizony feszegették a sznobériát éppúgy, mint a prüdériát, s jó okot szolgáltattak a szemforgatóknak a további lelkes szemforgatásra.
Az Egy nő fülszövegét („Esterházy regényével a magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú.") aztán ismét nem értettük, nem érthettük. A könyv meg sem közelítette írója életművének csúcsait, s így a merészség sem tűnt olyan merésznek. Most, a Párhuzamos történetek felől olvasva világosodhat csak az elménk: bármilyen legyen is, az Egy nő ugyanolyan radikálisan a test felől nézi a világot, mint Nádas legfrissebb nagyregénye.

De még ez sem igaz. Mert Esterházy műve ugyan tényleg sokat beszél a testről, a test azonban a viszonyból láttatik. „Van egy nő. Szeret." – az ilyen jellegű mondatok tudósítanak az elbeszélő és a nő közötti viszonyról, aztán következhetnek a testek, a csókok, az ölelések és egyebek. Nádasnál éppen fordítva: a test nélkül nincsen viszony, előtte meg nemhogy viszony, kapcsolat vagy érzelem nem lehetséges, hanem semmi más. Nádasnál, ha nincsen test, a semmi nincs. Minden szereplő, Erna asszonytól Gyöngyvérig és Karla von Thum zu Wolkensteintól a Balterekig mindenki annyira ki van szolgáltatva saját testének, hogy az félelmetességében nagyszerű és nagyszerűségében félelmetes. Testének, nem a testiségének, mert a Nádas ábrázolta viszonyban nemcsak a vágynak jut az átlagosnál és megszokottnál sokkal jelentősebb szerep, hanem minden egyes testrésznek, az olyanoknak is, amelyeknek általában nem szoktunk jelentőséget tulajdonítani, ha erotikáról beszélünk vagy gondolkodunk. Vagy nem is a testrészeknek, hanem annak, hogy az ember (azaz az ember teste) megjelenik valahol, és nem lehet eltekinteni attól, hogy az ember nincsen a teste nélkül.

Bizonyára úgy tűnik, lapos közhelyeket mondok nagy lendülettel, de azt hiszem, a remekművek nagyszerűségének egyik titka éppen az, hogy úgy tudunk a látszólag közismert dolgokra-jelenségekre nézni, mintha ma pillantottuk volna meg először őket. Ahogy valaki kiválik az események ködéből, és arca lesz, ez az arc eluralkodik rajta, fontosabbá válik, mint bármi más, ami ő. Funkciója, státusa, neveltetése, hite – minden kizárólag annak segítségével határozható meg, hogy mi jelenik meg a másik előtt, akinek szintén teste van, hogyan kapcsolódik ahhoz a testhez, mit kérdez tőle, és miképpen válaszol az ő testének feltett kérdésekre. Az idősebbik Balter hatalmas tagjainak, erőt árasztó paraszti férfiasságának köszönheti, hogy börtönőrré válik, hogy lihegő sógorasszonya megkívánja, s hogy gyilkosként végzi („Hatalmas termetének, nehéz csontú, lomhán izmos testének köszönhette a sorsát"); mint ahogy öccse sorsa viszont csenevészségéből ered, annak következtében lökik félre mindenünnen, még az anyja és a bátyja is, és amiatt akasztja a macskákat a padlásra ott, ahol házmester. Szemzőnét minden okossága és szakmájával, a pszichológiával járó tanult érzékenysége ellenére megérinti Madzar vonzereje, s később ugyanúgy bánja, hogy megtartóztatta magát az építésztől, mint Madzar egyrészt a Szemzőnével való meg-nem-esést, másrészt megtartóztatását gyerekkori barátjától, Bellarditól, aki a maga során szintén bánja, hogy közös fürdésükkor a Dunában nem ölelte át az ő „Lojzikáját". De vigyázat: Szemzőné és Madzar rosszkor jött ösztönös mozdulatok miatt nem lehetnek egymáséi, Madzar és Bellardi pedig két férfitest, amely szégyenkezik attól, hogy egy másik férfitest vonzalmát érezheti.

Ami megtörténik, éppúgy a test által, a testnek köszönhetően történik meg, mint ahogy az, ami viszont nem történik meg, a testben keresheti kudarcát. A regény nem mond ítéletet semmi fölött, illetve minden mondatával, tempóváltásával és ütemével azt mondja, hogy ilyen ítélet nem hozható, mert a maga teste mindenkinek olyan rejtély, amelyet nem tud, nem tudhat erkölcsi elvek alapján kezelni, sőt, általában irányítani sem képes. A nácizmus a Párhuzamos történetekben nem azért gazemberség, mert a szép, arányos, egészséges testeket imádja, hanem azért, mert egyes tudósok ideológiát építenek arra, amire nem lehet és nem szabad ideológiát építeni, közösségivé tesznek valamit, aminél intimebb el sem képzelhető, tudományosan próbálják megközelíteni azt, aminek nincsenek és nem is lehetnek szabályai, mert annál „közösebb" meglátás, hogy mindannyian vonzódunk valamihez, mástól pedig viszolygunk, nem fogalmazható meg az életünkről. Az, hogy a szép testeket jobban szeretjük, nem elítélendő, mert nem ítélkezhetünk olyasmi fölött, aminek a születéséről, rezdüléséről, mozdulásáról alig tudunk valamit; csak az elítélendő, ha más testek megbüntetése révén szeretjük a szép testeket, ez azonban feltétlenül, és éppen azért, mert az értékelés műveletét működteti egy olyan területen, ahol kizárt és kizárandó mindenféle értékelés azon kívül, amelyre a testek jutnak a más testekkel való viszonyban. Ezért nevetséges és szánalmas és kegyetlen és embertelen Schultze, a testeket vizsgáló internátus orvosa, „a fajbiológiai mérések és mérés-technikák messzi földön híres szakembere" (a t betű kivételével neve az Iskola a határon szintoly kegyetlen és időnként megtévesztően nyájas altisztje nevét idézi), s ezen belül elsősorban talán nem is az örökös énekelgetései miatt, hanem mert dalolva undorodik a „szükségszerűen jelentkező testi kipárolgásoktól", amelyek nyilván annak a jelei, hogy akiknek az álla és a szegycsontja közötti távolságát méri, azok valóban emberek, egyéniségek, akik még a hónaljuk szagában is különállásuk, következésképpen meghatározhatatlanságuk igazságát hordozzák. Egy fasisztának meglehetősen felkavaró és lesújtó lehet ez a felismerés.

Az erkölcsi ítélkezés lehetetlenségét sugallja a „mindentudó" narrátor és a rövidmondatos szerkesztés. Az Emlékiratok könyve író főhőse sokszor óriási, oldalakon keresztül kanyargó mondatokban számolt be élete vagy képzelete történéseiről, mert a személyes viszonyulásból nem desztillálhatta ki a morális hozzáállást, ugyanakkor azonban szerette volna minél pontosabban megítélni ismerőseit, barátait és szerelmeit, ezért mindegyre visszatért, csiszolt, közelített, nagyított, hogy végül, a történések kimerítő ismertetése után visszahulljon a bizonytalanságba és a szkepticizmusba – de milyen feszült, viharzó visszahullás volt ez! Az új nagyregényben a történetek más történetek által nézetnek újra, s a rövid mondatokban az egymásra váratlanul vonatkozó testek fokozatosan kibomló életrajzának köszönhetően iszonyú feszültség szunnyad.

A test mindenhatóságának és kiszámíthatatlanságának következménye a szereplők boldogtalansága. Senki nem boldog itt, senki nem mondhatná nyugodt szívvel, hogy elérte „boldogságpotenciálja" maximumát. Az, akivel a test boldog lehetett volna, azzal nem lehetett élni (lásd például Bellardi és Koháry Elisa vagy az Egy bőven termő barackfa című fejezet lelkésze és a vésztői asszony történetét), vagy a test csak ígéret volt (mint Kristóf számára a Vay Kláráé), vagy együttélésről szó sem lehetett (mint Kristóf és az „óriás" között), vagy „egyszerűen" gyávák voltak (mint Bellardi és Madzar). Hosszan lehetne még sorolni a lehetőségeket, hiszen minden történet magában hordozza kudarcának indokát – a lényeg az, hogy kizárólag kudarcának indokát hordozhatja, mert a beteljesülés nem adatik meg. (Jellemző, hogy a legcsodálatosabb szeretkezés, Ágost és Gyöngyvér hosszú együttléte sem végződik boldogsággal.)

Tévedés ne essék: ez az értelmezés természetesen nem azt jelenti, hogy most már kiderült az igazság, mától Nádas Péter minden mondata úgy igaz, hogy kétségbevonhatatlan. Aki továbbra sem ért egyet vele, az nem ostoba és nem felületes. Jómagam például a Szegény, szegény Sascha Andersonunk mondanivalójával nem értek egyet, és éppen azon a ponton nem, ahol Radnóti Sándor is bírálja az esszé gondolatmenetét: „Sascha Anderson [és bárki más] nem is ezért seggfej [mármint azért, mert teste és lelke nem bírta a gyötrelmeket], hanem azért, mert miután stázispicli lett, végigjátszotta az intranzigens ellenálló szerepét. (…) Az antiklimaxot, a folyamatot, a mindennapokat (…) meg lehet ítélni, már amennyiben fenn akarjuk tartani az erkölcsi világrendet."
A fenti kísérlet (szándéka szerint legalábbis) egyetlen dolgot kíván „bejelenteni" a bevezetőben jelzett értetlenségekkel kapcsolatban: azt, hogy a Párhuzamos történetekben végre összeállt az a világ, amelynek segítségével Nádas Péter korábbi nyilatkozatai az író szempontjából tökéletesen érthetők. Elvégre különbség van a között, hogy egy nagy egyéniség állításait pusztán annak jelentősége miatt vesszük fontolóra és a között, hogy világosan kirajzolódik a gondolat mögöttese. Az apodiktikus állítások a nagyregény következtében követhetőkké váltak – továbbra is vitatkozhatunk velük, de most már értjük, honnan származnak.