Zilahi Anna: Gyengédség. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Alámerülni óceánokba, önmagunkba, sós vízben oldani föl a gravitációt, a normákat, közösséget vállalni egy kerttel, félreértett mélytengeri lényekkel, s fölfogni az elefántok szerelmét csak Gyengédséggel lehet. Zilahi Anna második verseskötetét olvasva nyolcvan oldalon tanuljuk újra a világban létünk, hogy végül tótükörben fodrozódva láthassuk meg közös, (egy)másban megmosott arcunk: ,,Újra kell tanulnunk, mihez, s hogyan viszonyuljunk. / A gyengédség is evolúciós, nem csak a brutalitás.” (Fodrozódás, 82., kiemelés az eredetiben) Lehetne másként – ha csupán két szóban írhatnék a Gyengédségről, ezeket választanám, noha kétségtelenül ott pulzál a kell is, annak a lehetősége, hogy a másképpen létezés imperatívuszát kapcsoljuk a versekhez. Tanulni kell a csótányok társaságát, a lábak ívét, a csont hiányát, felszólításaitól a kötet azonban nem lesz kiáltványszerűvé (még a szónak olyan szelíd értelmében sem, amely az extrodæsiát1 juttathatná eszünkbe): Zilahi Anna nem kiált, lírájában a víz morajlik, a Föld dübörög.
A bálna nem motívum2 szerzője második kötetében kilép a mindenséget inkorporáló cethalból, a jónási tapasztalat (test)emlékezete azonban nem tűnik el maradéktalanul, megmarad a víztömegben, a tengeri élőlényekben, a testek egységében. A Gyengédség egy, a 2017-es debütkötetben föltett kérdés szabad megválaszolásaként is értelmezhető: ,,Hová / induljon, merre menjen, aki végül mégis rájön, / bálnában vagy bálna nélkül a nyílt / vízen van, a semmi közepén.”3 A Bálnából kiúszva az én (non)humán testtalálkozásokban merül el, saját és mások fizikai valójára összpontosít úgy, hogy az emberek, elefántok és polipok paralell szerelmében, szeretkezésében – hiába a szembetűnő különbözőségek – mindvégig közös minimumaink hangsúlyozódnak: ,,Megborzongok, eszembe / jut, ahogy hozzám nyúlsz, képzelt / kezed helyén forróság.” (Hajszálerek, 12.); ,,Az orvvadászatnak végül a nemzetközi jogrendszer fikcióját megszégyenítő szerelem szab határt: az elefántok párválasztási preferenciái úgy módosulnak, hogy az agyar hiányát okozó génváltozat feromonjaitól essenek eksztázisba.” (Polypsisme, 60.); ,,A hím polipok párzókarjaikat is ráemelik a zongorára. Három szívük alig követi le a darab és a szerelem diktálta tempót.” (Polypsisme, 65.) A különféle szerelmek révén a testet gyengédségközegként látjuk, így az (legyen szó bármiféle létezőkről) sosem csak önmagában, a maga anyagiságában, hanem a viszony(ulás)ok felől válik lényegessé. A Gyengédség veszedelmes, Rappaccini kertjéből való virágai kapcsán is a növénytesttel való kontaktus, az afölötti rendelkezés kérdései merülnek föl. A korábbi Zilahi-kötet Feltisztítás című versével lép dialógusba az Olló című poéma – míg előbbiben az állati és emberi hús tárgyiasulását a hentes és a plasztikai sebész munkájának párhuzamos képeiben láthattuk, utóbbiban a kertész és a fodrász paralell munkajelenetei tematizálják a haj(tások) kihez tartozását: ,,Belevág a lombba, nevet a formázófűrész, / mindenütt vasak okította álciprusok. / Mosás, fejmasszázs, hullanak a tincsek.” (Olló, 44.)
A Gyengédség szimultán kifele-befele figyelés, a közvetlen és a mélységeiben szinte felfoghatatlan környezethez való odafordulás, melyben – bár az egyes szám harmadik személyű világ a középponti – nem válik marginálissá az én és a te sem. A Vasárnapi ebéd című első ciklusban föl-föltárulkozik az egyébként hol kőzetlemezeken, hol tengerfenéken rejtőzködő alany, akit ugyancsak viszonyaiban/viszonyaiból hallunk, önmagával és másokkal való kapcsolataiban látunk. Zilahi Anna lírája azonban ezúton sem lesz egydimenziós énköltészetté.4 Noha a személyesebb hangvételű versekben (mint Gondviselés, Család, Cseléd) kardinális a megszólító és a megszólított köteléke, a beszélő nem zárul sem saját, sem a másik pozíciójába, mindvégig a viszonyok hogyanjaiban, a kölcsönhatásokban és a kölcsönösségben érdekelt – a Gyengédség axiómája: reciprocitás. A Gondviselés című szövegben tisztán látszik-hallatszik az én, a vers mégsem (csak) róla szól, hanem az ő mentális betegségéről, annak hétköznapi valóságformáiról: ,,Bennem halálra vált az élet, jégtömbbé dermedt / magma. Háromnegyed évig feküdtem a szófán. / Foszló műbőr, pikkelyes fehér.” (Gondviselés, 21.) A Johnnak dedikált jégkorszak-versben a hidegnél jelentőségteljesebb a hála, hiszen végső soron nem is a depresszió nyelviesítődik, hanem az és annak munkája, aki lehetővé tette a túlélést: ,,Takarítottál, port töröltél, engem maga alá temetett a hám. Levitted a szemetet, a szelektívet, az üvegeket. Eltetted a nyári cipőket, elővetted a télieket. (...) Köszönöm, hogy kitartottál mellettem. Elviselhetetlen, hogy kitartottál mellettem.” (Gondviselés, 21–22.) A címválasztás különösen szerencsés, hiszen a szokványosabb gondoskodás gondviseléssel történő helyettesítésével (meg a versbéli történésekkel) tulajdonképpen nemtelenítődik a láthatatlan munka, közössé, kétszemélyessé és helyzetfüggővé, viszonzottságon alapulóvá válik.
A reproduktív munka újrapozicionálása mellett a kötetben érzékelhetők olyan további (öko)feminista vállalások is, mint a hagyományos múzsakép lebontása, a teremtéstörténet átírása vagy épp az alapvetően maszkulinnak tekintett foglalkozások újragondolása: ,,A múzsám vagy, de – / feministák vagyunk – egyikünk / sem hiheti igazán, hogy ez bók.” (Szerelmes vers, 19.); ,,Nem is az újrateremtődés, hanem / a fájdalom, amit okoztam fáj. / Elvittünk magunkkal egyet a másik bordájából.” (Gondviselés, 21.); ,,[E]gy nő néz visssza rám. / Mindeddig azt hittem, / a kutató s a költő / férfi.” (Fodrozódás, 81.) A nőiség, a női szexualitás kérdésköréhez kapcsolódik a Csont is, melyben a testiségek az alkotással összefüggésben vannak jelen, a felcsatolható segédeszközök a golyóstollal kerülnek párhuzamba – a Zilahié fókuszaiban Erica Jong Castration of the Pen című versével cseng össze: ,,Nem a hiány, a meghosszabbodás kényszere fáj. / Mert nem maradhat csonka, ki golyóstollat állít termékenysége helyére.” (Csont, 30.)
A Bálnához hasonlóan a Gyengédségben is visszatérők a metaszövegek, a versek folyamatosan önmagukra, lírai megalkotottságukra és anyagukra, a nyelvre, annak piacgazdaságban kódoltságára kérdeznek rá: ,,A nyelv, mely term(el)ékenységről / prédikál, miközben önmaga termékesül, / nem a mi nyelvünk.” (Polypsisme, 60.) Nem véletlen tehát, hogy a kötetről szóló írások/beszélgetések mindenikében központi jelentőségű lett a Psychrolutes marcidus című ciklus, melynek egyedi, out of the box tézise szerint ,,A lírai lelemény kocsonyahal.” (Psychrolutes Marcidus, 73.) A tudományos igényű esszéversben a mélytengeri hallal metaforalétében találkozunk: életének-halálának (újra)írásával Zilahi Anna az igazgyöngyök lenni hagyására, türelemre és gyengéd kíváncsiságra, lassú alkotásra int bennünket. A Gyengédség médiumközisége és intertextusai révén is az alkotásról szól, a heterogenitást ünnepli. A szövegeket nemcsak olvasnunk, hallanunk is kell, hiszen hol Kurtág György zeneműve (Kozmosz), hol a Varsányi Szirének éneke (Missa Echologica) (vissz)hangzik bennük. Zilahi Anna kerüli a költői magatartást5, lírájában olyasféleképpen szakadunk ki a sorokból, mintha Erdély Miklóstól olvasnánk: a Fekete című szöveg QR-kódja egy közösségi versmeditációhoz, a Fekete madarakhoz vezet el minket, melyben a szerzővel, az ő hangjára engedhetjük el gondolatainkat. A Gyengédség objektumokban és anyagban való érdekeltségével, sajátos matériazoomjával Nemes Nagy Ágnes költészetét idézi, vendégszövegeiben pedig visszatérően a József Attiláét. Az intertextusok némelyike számomra kényszeredettnek tűnt (,,Hiába fürösztöm kocsonyában? Ez a zsírpaca lennék magam is?”, Psychrolutes Marcidus, 69.), legtöbbször azonban feszes, libabőrkeltően szép átírásokat olvasunk: ,,A nyugalom, a remegés egymást öleli / s kél a habban kecsesen / oszlopnyi csend / s benne oszlopnyi fény. / Szép, mint egy szülőcsatorna, szép.” (Fodrozódás, 82., kiemelés az eredetiben)
Zilahi Anna második verseskötete Gyengédség és brutalitás, lélegzés és tengervíz, visszhang és csönd, vaksötét és fény, tudomány és líra. ,,Annyit tudok róla biztosan, hogy gyönyörű.” (Epilógus, 84.)
JEGYZETEK
1 Horváth Gideon – Süveges Rita – Zilahi Anna (szerk.): extrodæsia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Typotext, Budapest, 2019.
2 Zilahi Anna: A bálna nem motívum. Magvető, Budapest, 2017.
3 A kiúszás esélyeinek latolgatása. Uo., 29.
4 Lapis József: Az ének nem dal, a szív nem állat, a bálna nem játék. Műút, 2017. 06. 30. Online: https://muut.hu/archivum/25187, utolsó megtekintés: 2026. 07. 28.
5 ,,Ezért versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást. Egyrészt erősen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül.” Erdély Miklós: Metán (részlet a szerző előadásában). Online: https://www.youtube.com/watch?v=TCmPa3iaJYg, utolsó megtekintés: 2026. 07. 28.