1
Az ember röviden él.
Végzetes azt képzelnünk – pontosabban: ha megőrizzük a gyermeki hitet –, hogy hosszan élünk. Minden másképpen alakulna, ha időben tudomást szereznénk életünk rövidségéről.
Nos, ha életünket a gyerekkor szemszögéből nézzük, természetesen hosszúnak tűnik; ha a végiről, hallatlanul rövidnek; vajon mennyi az élet valóságos hossza? Ez attól függ, hogy milyen gyakran, és mióta tekinted életedet rövidnek.
(Mert nem az óra méri az élet hosszúságát; hanem az, amiről szól.)
Ha azt akarjuk, hogy tevékenységünk értékes legyen, minden cselekedetünknek abból kell kiindulnia, hogy az élet rövid.
Ha nem ezt a nézőpontot választjuk, egész életünk folytonos várakozással fog eltelni, még akkor is, ha látszólag tevékenykedtünk (a külső kényszerek látszólagos cselekvésre késztetnek, legtöbbször nem menekülhetünk előlük); de ha ezt a nézőpontot választod, akkor gyorsan még tenni akarsz valamit (– és sokkal nagyobb komolysággal, mint amikor idegen, külső hatalmak fogságában cselekedsz).
Valamit cselekednünk kell, s ez a fajta cselekvés – a saját cselekvés, amelyre nem idegen, külső, hanem belső hatalmak kényszerítenek –, szóval csak ez adhat életet, csak ez menthet meg.
Ezt a fajta tevékenységet nevezem én munkának.
Az érthetőség kedvéért, bár nem határozza meg pontosan a munka lényegét, ide tűzöm a Nuancen und Details II, 51 azon részét, amely feszességében arra kényszerít, hogy könyörtelenül mindent kizárjunk, amit én nem tekintek munkának.
„A munka mindig bensőséges; de mindig valami külsőre kell irányulnia. Az a tevékenység, amely nem valami külső dologra irányul, nem nevezhető munkának; az a tevékenység, amely nem bensőséges, nem nevezhető munkának.”
Utaltunk arra is, hogy a külső különböző fajta lehet: „Mi van akkor, ha belső témákról, a munka bensőségességéről szól? Akkor a tevékenységnek mindig a relatív külső felé kell irányulnia: a bensőségben a külsőt kell megjelenítenie. (A világos a zavarossal szemben külső, ahogyan a gondolat a sejtéssel szemben, a kimondott szó a gondolattal szemben.)”
Példa: X művész, akit három hónapja kizárólag „lelkének mozgásai” foglalkoztatnak, ahelyett, hogy folytassa műveinek megírását – már bebizonyította, igenis képes olvasható műveket létrehozni –, nem dolgozik. „Az a tevékenység, amely nem valami külsőre irányul, nem számít munkának.” Megfordítva: Középszer úr, akinek tízévi tevékenysége legjobban szélmalom mozgásához hasonlít, nem dolgozik. Mert tevékenységét nem a bensőség irányítja.
Arról, hogy mi ez a tevékenységet irányító bensőség, más helyütt írtam már. (Röviden összefoglalva: a cselekvés szükségességének átélése.)
Erről még a következőket szeretném különösen kiemelni (Nuancen und Details II, 11):
„Meggátolnak-e a körülmények tevékenységed kibontakozásában? Ha igen, munkálkodj a körülmények megváltoztatásán, máris igazi tevékenységet végzel.”
Érdemesnek tartom eme bevezető és tájékoztató rövid összefoglalása után még egyszer idemásolni az egész oldalt:
„Hiányzik..., hogy úgy mondjam „legbelsőbb lelkünkben” nincsenek színes képek: ez a mi nyomorunk.1
Kérdés, hogy melyik utat válasszuk, hogy megszerezhessük ezeket a színes képeket. Valójában csak egyetlenegy út van, a többi száz mind hamis. (A legtöbb hamis valamiféle boldogsággal kecsegtet, valahogy arra ösztökél, hogy várakozzunk a boldogságra.) Az igazi út a tevékenység teljes kibontakoztatása. Teljes: képességeinkhez (lehetőségeinkhez) és a másokra (akárcsak magunkra) gyakorolt hatáshoz mérve. Egy kis kézimunka itt nem elégséges (vagy szerencsétlen flótás aki ennyivel megelégszik). Meggátolnak-e a körülmények tevékenységed kibontakoztatásában? Ha igen, munkálkodj a körülmények megváltoztatásán, máris igazi tevékenységet végzel. Persze, ahogy Jónás könyvében áll, »irgalmasan« kell bánnunk természetünkkel (a természettel), vagyis nem szabad lerohannunk (úgyis csak a maga idejében jön el a nagy mozgás, amiről álmodunk), hagynunk kell őt »pihenni« (a rövidség kedvéért nevezzük egyelőre így); de csak egyetlenegy helyes út létezik.”

2
Ez az ember az istennek sem akar dolgozni; hiába akarunk a nyakába varrni dolgokat, hiába változtatunk befolyásolásunk módszerein –: A munka az egyetlen, amely kizárja mások segítségét.
Mert varrásnál és kaszálásnál segítségedre lehet a másik, másolásban, testrészeid mozgatásában, nyelved forgatásában, szóval minden ilyesmiben úgyanúgy, de a munkádban nem segíthet senki.

3
Vajon miben érhető tetten az ember értéke ebben az ingatag világban?
De ez a nehézség, szóval, hogy megállapítsuk az emberi értéket, megint csak látszatnehézség, a vele kapcsolatban komolyan felvetődő kérdés meg félrevezető; a nem jelenlevők kérdése; mit érdekli őket? Szélhámosság! De a jelenlevők, azok jól látják. Az ember értéke pedig az, hogy akarja az értéket.
Itt azonnal két félreértésre kell felhívnunk a figyelmet – vagyis a gondolkodás olyan pontatlanságaira, amelyek veszélyes tévedésekhez vezetnek:
Először is értéket akarni nem ugyanaz, mint csak mondani, hogy értéket akarunk (akár a szerelem sem azonos a szerelemről szóló suttogásokkal).

Másodszor értéket akarni nem ugyanaz, mint hasznot, vagyis külső hatalmat akarni.
(Ősidőkben lehet, hogy a kettő ugyanazt jelentette, az állatoknál valószínűleg még ma is így van. A legalapvetőbb igény természetesen mindig több, mindig nagyobb életet követel; igen ám, de az évezredek alatt kifejlődött emberi tudatba, már régóta, már évezredek óta meghonosodott a felismerés, hogy az ember ezzel – súly, tömeg, külső hatalom fejlesztése – képtelen életminőségén javítani. Nos, aki értéket akar, nem lehet igazságtalan; vagyis nem cselekedhet úgy, hogy letagadja a már elért tudati színvonalat.)
Értéket akarni nem ugyanaz, mint mondani, hogy értéket akarunk: de azonos a munkával.
De vajon megértenék-e ebben a dervis-korban, ha azt mondanám, hogy „az ember értéke a munkában rejlik”:
„Tourne, tourne, le derviche!
Que la force centrifuge
Cravache aux quatre horizons
Ses bras, ses yeux, sa raison!”
(Ferdinand Lot)
– manapság, amikor munkának számít a tízórás egy helyben topogás, vagy a padló sikálása (míg teljesen el nem kopik)? 
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az emberek a munka elől nem a lustaságba menekülnek – nem a látszólagos lustaságba –, hanem a végképpen halott foglalkozásba...; nem a mozdulatlanságba... az igazi, mai lustaság nem más, mint halott mozgás.
A teljes, látszólagos mozdulatlanság sok esetben még jobb is, hisz belőle igazi mozgás törhet ki illetve találhat vissza kezdetére.
„Foglalkozás, mozgás...”: nem azonos-e a munka a mozgással (vagyis mozogni annyi mint dolgozni)?
Igen, a munka mozgás...; de saját mozgásunk. Van egy végzetes hajlamunk, képesek vagyunk másokat utánozni, pl. a malomkereket.
Az igazi malomkerék forog, teszi a dolgát: mert a forgás saját mozdulata, saját lehetősége. A macska is saját mozdulataival dolgozik, teljességgel feloldódik bennük, kiteljesítí őket. És jobbára a gyerekek is. Aki nem érti meg a gyerekek dicséretét az Új Testamentumban – eme érdekes, közel kétezer éve a legnagyobb hatalmat gyakorló írás különös és talán legmodernebb részét – aki nem érti meg a maga teljességében ezt a közvetlenül kitörő, intenzív dicshimnuszt, hanem fáradságos magyarázkodásra szorul – ami a megértés ellentéte –, igen, hát az sohasem fogja megérteni, hogy mi a munka.

4
Építkezünk. De nem tudjuk, hogy hol van az építtető. Csak a magad dolgát végezd, csak amit jónak látsz.

5
A művészetben:
„Vannak-e fejlődésedre veszélyesen ható befolyások?”
– Ha elég dolgos vagyok, sehonnan sem fenyeget veszély.

6
Minden munka magától affelé halad, ahol már nem számít munkának.
Ezért egy igazi munkás legelsőbb feladata a következő: mindig váltani; szakadatlanul figyelni azokat a megfelelő pillanatokat, amelyekben a váltás kellő.
Amint már mondtuk, és nem győzzük hangsúlyozni, az emberek többsége elmenekült a munkától, de nem a mozdulatlanságba, hanem a tökéletesen halott mozgásba.

7
Iszonyú sebességgel az állomásra rohannak, és felszállnak a tehervonatra. Nagy ritkán kisétál valaki a pályaudvarra, és elszáguld a villámmal.

8
Nem lehet a pozitívot és a negatívot mellőzve semlegesen, látensen, várakozva élni – „csak úgy élegetni”; vagy saját, vagy mások szavait használjuk; ahol nem élsz pozitívan – ahol nem a saját életedet éled –, ott máris negatívan élsz, máris mások életét éled; éppúgy, ahogy egy általam használt szó, ha nem tőlem származik2, máris plágiumnak számít.

9
„Saját halálát, Uram, add meg mindenkinek!” –
kiáltotta Rilke.
„Saját munkáját add meg mindenkinek!” – ezt szívesebben hallottam volna. (És itt a „saját munka” nagyon is egyezkedő szólásmód; mert ha én munkáról beszélek, akkor mindig a saját munkára gondolok.) „Add?” Nos, itt most az a kérdés, hogy kinek kellene adnia. Miért van szükségünk valakire, aki adjon, mikor az emberek úgyis magukhoz ragadják, ami az övék? (Attól eltekintve, hogy az emberek urai nem szoktak saját munkával megajándékozni, hanem éppen az ellenkezőjét cselekszik.)
Saját halál... – hát ez tényleg csodálatos lehet, talán a legfenségesebb. A kérdés csak az, hogy mit kellene tennünk érte? Saját halál – hát igen, ez lenne mindennek a koronája: de mi értelme van valakit felszólítani, hogy „tedd fejedre a koronát!”, nem lenne tanácsosabb, ha megmutatnád a koronához vezető utakat neki?
A saját munka szükségszerű következménye a saját halál.

10
Módszer:
Nekifeszülni a dolgoknak: az úszás jó példa erre! Cselekedni habozás és viszszahőkölés nélkül. A dühös hadonászás értelmetlen, főleg a parton. A legjobb, ha azonnal nekifekszünk, még ha óvatosan is; az őselem fenntart, és ez a lényeg.
Jó úszót nem az erő teszi, hanem az őselem iránti bizalma, a már testté vált bizalom.
(Az a legjobb úszó, aki a legbizalmasabban tudja átadni magát az őselemnek. A halak csekélynyi erőbevetéssel nyílként repülnek a vízben.)

11
A tevékenységeknek szorosan kell követniük egymást, egymásba kell fonódniuk.
X ismerősöm egyszer azt állította, hogy csak akkor szabad szakítani a régi aszszonnyal, ha már megvan az új. A termelésre ez feltétlenül érvényes.

12
Már csak ezért sem szabad abbahagyni a munkát:
A külső körülmények, a kedvezők és kedvezőtlenek, a gátlók és ösztönzők megállíthatatlanul váltogatják egymást, mégpedig kiszámíthatatlanul. A nehéz akadályokkal teli korszakot hirtelen felválthatja a nagyon előnyös; annak, aki a látens korszakban állandó gyakorlással nem tartotta magát formában – még ha ezek a gyakorlatok a legszerényebb látható eredményt sem hozták! –, szóval annak időre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a megváltozott feltételekhez (mivelhogy be van rozsdázva), hogy állapotát cselekvő állapotra változtassa; miközben az előnyös körülmények talán újra megszűnnek (a fényes konjunktúra nagyon rövid életű), a veszteség mindenesetre ijesztő lesz3.

13
Meyer úr,
szívesen állítja magáról, hogy szilárdan áll a lábán.

14
Minekután tulajdonképpen sikerült leírnom Meyer urat
– mint azt a férfit, aki egy sor nem létező alkalommal: vagyis nem mocsáron vagy folyón való átkeléskor (tehát nem olyan esetekben, amikor ez a kijelentés talán még minket is érdekelne, mikor értelme lenne), nem újhóval csalókán befújt, veszélyes gleccserhasadékon való átkeléskor; hanem egy új bolygó felfedezésekor, vagy ha Johann Sebastian Bachról esik szó, vagy a Van Gogh festményein meggazdagodott műkereskedőkről, vagy az álmok jelentéséről: szóval minden nem létező alkalommal arról biztosít, hogy szilárdan áll a lábán –,
alaposan végiggondoltam, hogy mit is jelenthet ez.

Min is áll szilárdan? Hát a földön, a reális földön biztosan nem. Itt arra a földre gondolok, amelyet mindannyian megművelünk. (Mert ez nem a lábunk alatt lebeg, hanem láthatárként, szemmagasságban, ha nagy ritkán megpillantjuk lelki szemeinkkel.) Szóval nem erről a földről van szó.
Ha már végiggondoltam, akkor kell vennem magamnak annyi bátorságot, hogy el is mondjam. Arról van szó, hogy Meyer úr semmilyen körülmények között nem fogja vállalni a munkát. Az ő rémes kifejezésével élve. Hogyan jutottam el a kifejezésforma eme hegymagasságú értelmetlensége ellenére a lényeghez? Hát ezen néha én is csodálkozom. (Valaki arról beszél, hogy szilárdan áll a lábán, közben mi kiderítjük, hogy egyrészt nem is földi viszonyokról, hanem a láthatatlan, reális élet nehezen megközelíthető régiójáról van szó, másrészt hogy ott majdnem pontosan az ellenkezőjét kellene mondani, mint amit a szavak képesek kifejezni, akárhogyan is csűrjük-csavarjuk őket!) Mégis bizonyosan felismertem, ehhez nem fér kétség. A sötét kívánalom kapcsolatai – vagyis a külső körülmények, mert hisz nem beszélhetünk valódi kapcsolatokról –, a különböző körülmények között felötlő azonosság, Meyer úr arckifejezése, hangja, tartása hirtelen megsejtették velem; százszor ellenőriztem, biztos vagyok benne.

15
Egyet háromban, hármat egyben sohasem láttam, annál többször kettőt egyben, egyet kettőben. Ezeknek a dolgoknak a két, titokzatosan egymásba kapcsolódott arcról szinte minden alkalommal, ha az egyiket szerettük volna látni vagy arra számítottunk, a másik nézett ránk; az átmenet pillanataiban mindkettő felvillant.
Ezek voltak: a tevékenység és a megismerés, a megismerés és a tevékenység, ahogy a munkában egyesülnek.
Másrészt a munka térbeli meghatározása: „A munka mindig bensőséges; és mindig valami külsőre kell irányulnia.”

16
Annak, aki esetleg azt mondja, hogy így könnyebb írni, mint másként, hogy egy életen keresztül hörcsögként pénzt felhalmozni könnyebb, mint valamit alkotni, azt kiáltják: „Utánozd, tedd a könnyebbet, ha az a könnyebb!”
Ha azt mondom, hogy a Mount Everestet, vagy csak az Aiguille Dorant nehezebb megmászni, mint körülcammogni a Földet, az a válasz, hogy „cammogd csak körül egyszer a Földet, akkor majd elhisszük neked”.
Bizony szép kis útvonalakat kellene végigjárnom, ha eleget akarnék tenni minden idióta felhívásának.

17
Nincs ember, aki képes lenne több helyen dolgozni.
Az elrugaszkodáshoz kemény talajra van szükség. Ha a szerelő létrára mászik, hogy a magasban dolgozzék, hogy valamit ott fenn változtasson, nem szabad a létra lábánál valamit megváltoztatni, vagy legalábbis számolnunk kell azzal, hogy a szerelő ebben az esetben lezuhanhat. Míg egy mozdulatunkkal változtatunk, vagyis alkotunk – azaz igazi munkát végzünk –, addig mindennapjaink összes többi mozdulata legyen gépies – vagyis a munkával ellentétes –, hogy ezek biztosíthassák a munkához szükséges alapot. Arról van szó, hogy erőinket egyetlen pontra kell koncentrálnunk – ahol képesek vagyunk a legnagyobb eredményre –; és hogy ne fecséreljük el erőnket, vagy legalábbis minimális erőt fektessünk másfajta, szintén szükséges mozgásokra (másodlagos függőségek): ez azt jelenti, hogy közönséges mindennapjaink összes mozgása legyen gépies.
És azonnal Kant jut eszünkbe, ez a fölöttébb tehetséges ember – azaz fölöttébb szorgos munkás –, akiről azt mesélik, hogy harminc éven keresztül minden áldott nap ötkor kelt, és tíz órakor tért nyugovóra, hogy minden nap ugyanabban az órában, ugyanazon ház előtt sétált el, úgyhogy az emberek elnevezték „Órának”. Felületes és szűk látókörű lenne, ha ezt az életvitelt kicsinyes pedantériának bélyegeznénk. Mert igenis szorosan összefüggött a szerfelett nagy munkával; a nagy munkával kapcsolatos összes többi nyomozásunk is hasonló eredményhez vezetne. (Mellesleg vessünk csak egy pillantást Rodin, Cézanne, Balzac, Spinoza életmódjára; állítólag Thomas Mann munkamódszere is nagyon „pedáns”.) A nagyvárosok bizonyos negyedeiben, mint például a Montparnasse-on, olykor nagy feltűnést keltő művészfigurákkal találkozunk; megjelenésük minden, csak nem konzervatív; életük ártatlan botrányok láncolata; Lenin nem ilyen volt, ő évekig, ha nem évtizedekig a könyvtárakban dolgozott, apró betűivel füzeteket töltött meg, látszólag polgári életet élt, aztán megváltoztatta a világot. Cézanne, a művészek között a legnagyobb forradalmár, életét apró, félénk nyugdíjasként tengette, visszahúzódottan, fukar gesztusokkal, igen, szinte fukar... elmével. A tűzijáték százfelé hull, az ágyú pontos és nyugodt.
Vajon mivel tölti napjait Meyerné asszonyság? (Meyerné asszonyságnak sok nővére és húga van, főleg Európa északi városainak jómódú negyedeiben.) Életüket háztartásuknak szentelik. S ez a háztartás gazdag! Azaz, hogy tulajdonképpen nem is olyan gazdag; egészen aprócska háztartás; és ha van elégséges élelem, a lakás meg valamelyest rendben van tartva, máris minden megtörtént, amit itt értelmesen el lehet végezni; nem így a háztartás vezetését alkotásnak tekintő Meyerné asszonyságnál! Itt aztán egyetlen tevékenység sem történik gépiesen; Mayerné asszonyság ugyanis szakadatlanul mindent megváltoztat, a főzéstől és a bevásárlástól kezdve a szőnyegek elrendezéséig; háztartása mindig csak ideiglenes; megváltoztatja az elintézendők sorrendjét, de még az elintézendők részleteit is egyfolytában átszervezi, úgyhogy szakadatlanul valami nehézség, valami váratlan, valami új feladat előtt áll. Eme találékony, alkotói módszerrel képes napjában tíz órát a háztartásában adódó feladatok elvégzésével tölteni, még akkor is, ha a háztartás csak két személyből áll, ha mégoly kicsi is a lakás, és cselédlánya is van, hogy panaszkodhasson: mennyit dolgozik4. Szégyenletes.

Persze, most jöhet a közbevetés, hogy Meyerné asszonyság azért tölti ezzel az idejét, mert semilyen fajta jelentősebb, igazi munkája nincsen. Én erre azt mondom – mert nekem is éppúgy jogom van ebbe beleszólni, mint másnak –, hogy azért nem lesz sohasem magasabb foglalkozása, azért nem fog sohasem valami fontosra találni, mert rosszul bánik az idejével. Minden ereje kárba vész, szétszóródik. Ha akárhol nem is alkothatunk, de alkotóerőnket mindenütt elfecsérelhetjük. Meyerné asszonyság egyetlen dologban bízhat: valamiféle börtön erőszakos, külső megszorításában (ezt néhány Meyerné asszonyság bizonyos szempontból maga készítí elő, úgy, hogy beszerez egy jó kis betegséget).
Ismeretes, hogy miként rendezi be külső életét az átlagos francia; eme egyhangú sterilitás miatt gyakran ki is kacagták; ennek az életmódnak köszönhetően a széles francia középosztály műveltségével és a nép átlagos kulturáltságával egyetlen modern állam sem veheti fel a versenyt. A mindennapos, külső élet gépiesítése magasabb erőket szabadít fel.
(A holland – a francia ellentéte – az úgynevezett foglalkozásból teljesített munka elvégzése után megmaradt erejét lakásának szakadatlan átrendezésére és javítgatására fordítja. A francia számára a gondolatoknak nagyobb a vonzerejük, mint a bútordaraboknak. Olvasni akar, a szellem és a világ dolgairól vitatkozni. Este elhagyja lakását, előadásokat hallgat, kávéházba megy, hogy láthasson, hogy hallhasson, hogy beszélhessen; a holland estenként otthon marad, szép bútorai előtt üldögél, és furcsán meresztgeti szemeit.)
Mindig és mindenhol érvényes: mihelyt a folyamatok bizonyos szinten mechanizálódnak, megmutatkoznak az alkotói erők (tulajdonképpen minden erő), mégpedig egy magasabb szinten.
Valamikor az őskorban egy teremtmény kitalálta az első gépet, pontosabban: megtalálta, felfedezte (valószínűleg az emelőkar lehetett). Szabad-e azt hinnünk, hogy azért sikerült ez neki, mert intelligensebb volt a többi teremtménynél? Nem, mert ez a felfedezés a véletlen műve volt (első lehetőség, hogy szükségszerű teendőinek egy részét mechanizálja): de attól a pillanattól fogva, hogy használni kezdte felfedezését, igenis intelligensebb lett a környező teremtményeknél; ami azt jelenti, hogy a mechanizálódás révén erői felszabadultak, elhagyták ezt a szintet, hogy a következő, magasabb szinten érvényesülhessenek. Másképpen fogalmazva: erői a visszamaradott teremtményhez, a puszta állathoz képest, nevezzük csak bátran meg: alkotóerővé váltak, – noha ugyanazokról, de egy más szinten felhasznált erőkről volt szó, amelyek az állatban is működnek, de elhasználódnak a mancsok szüntelenül ismétlődő, meddő mozgatásával. (Míg az állat napokig azzal foglalkozott, hogy valahogy elmozdítsa a barlang elé zuhant követ – kapart, vakart, tologatott, taszigált –, addig az emelőrudat ismerő teremtménynek egy pillanatába került az egész, s tüstént más dolgokra fordíthatta erejét.)

18
Az emberi munka, a világot megváltoztató tevékenység, három lépésben történik. Így következnek:
1. A nagy ötlet.
2. A (nagy ötletre vonatkozó) részelkepzelések; másképpen mondva: a nagy ötlet alkalmazása, felbontása kisebb ötletekre, részötletekre.
3. Az egyes részötletek megvalósítása.
Röviden: nagy ötlet, kis ötletek, kis cselekedetek. És sajnos, az emberek nagy része már az első lépésnél leragad: lehorgonyoz a nagy ötletnél vagy vele átellenben, valamiféle kilátón; hogy aztán az egészet felemelje az „idealizmus”, a fantáziálás rangjára; gondoljunk csak az egyházra s az általa (miatta?) tétlen tömegekre. Jól látta ezt Benjamin Constant, amikor azt írta, hogy „Les sots font de leur morale une masse compacte et indivisible, pour qu’elle se me`le moins possible avec leurs actions et les laisse libres dans tous les détails.”
– Csupán ebből a három lépésből állana az emberi cselekvés? Ez lenne az egész, ez minden? – Hol marad a nagy tett?
„Vagy értsem úgy: ezek után magától bekövetkezik?” Nem, már meg is történt.

19
Szóval a nagy tettnél magasabbrendűek valamely nagy ötletből fakadó kis ötletek; s ennél még magasabbrendűek a kis ötletekből fakadó kis tettek, feltéve, ha ezek a maguk részéről ugyancsak egy nagy ötletből fakadtak.
A bolondok ímígyen fognak szólni: „Hm; és a legmagasabbrendűbb akkor a nagy tett?” Kíméletlenül ki kell mondanunk: Nincsenek nagy tettek, még, vagyis nincs annál nagyobb tett, mint amiről beszéltünk; a három lépésből a harmadik a legmagasabb rendű, ő a befejezés. Az emberi stációk ebből a három lépésből állnak. Ez a három lépés közösen alkotja a nagy tettet.
Példaként vizsgáljuk meg egy rendkívüli épület felépítésének nagy tettét:
Csodálatos ötleted támad, – megfogamzik benned egy rendkívüli épület víziója (kinek nem jelent volna meg legalább egyszer álmaiban e fenséges építmény, legyen az kastély vagy katedrális?); ez az első lépcsőfok. Az emberek többsége itt már meg is akad, lekomázik a vízióval, és elnevezi „ideálnak”; jó távol van tőle, vele szemben, magányosan áll (mint mikor egy hegyet mély völgy választ el a többitől), messze minden komolyan vehetőtől („les sots font de leur morale une masse compacte et indivisible...”); ezt nem lehet komolyan venni, akár a cukrászművészetet vagy a csuhások szentségtartóit, vagy a díszítő mázakat, szóval mindent, ami állítólag „megszépíti”, „kellemesen végigkíséri” életünket! –, de soha sincsen kéznél, ha az élet ronda, és, ha szépségre lenne szükség, ha az élet fájdalmas és enyhülésre vágynál.
A nagy ötletet szétszeded részötletekre (ezek már közelről sem nagyok!); ez a második lépcső, ez, ami már ritkán elérhető: ilyen meg ilyen az, ilyen meg ilyen a fal, ilyen a tető, és ilyen a küszöb; 20 cm, 85 cm, 2m 65,7 x 33, 42 fokos szöglet. De mindezek – ez elől nincs menekvés! – nem akármilyen ház, hanem a nagy ötletnek megfelelő épület méretei kell legyenek! A küszöb nem akármilyen küszöb! A fal vastagságának, az összes gerenda hosszúságának, az összes méretnek összhangban kell lenniük egymással, ezek közösen nem akármilyen ház, hanem a pompás épület méretei.
Aztán nekikezdesz a megvalósításhoz, küszöbökhöz, falakhoz, ajtókhoz, mindenhez, amit a részötletek előrajzoltak (a „rajzolás” itt szó szerint is vehető). Ez a harmadik lépcső. Senkinek sem kell megmagyarázni: ez a végrehajtás; a kivitelezés csupa kis tettekből áll, s ezek megszámlálhatatlanok, fáradságosak, közönségesek. Miután az összes kicsi tett végrehajtatott, ajtók a helyükön, korlátok felszerelve, már csak egy van hátra, a nagy tett. Miről is van szó?
Lehet, hogy ez a tanítás banálisnak tűnik a keveset gondolkodóknak; én azt hiszem, hogy továbbadása a tanítványoknak nem esetleg hasznos, hanem roppant jelentőségű; és hogy benne minden másnál jobban tükröződik a felebaráti szeretet. Nem más, de éppen ez a tanítás követhető végig Goethe művében, ez a vezérfonala főleg öregkori alkotásainak. Ki lenne képes a nagy tettre, ha ez a valóságban is olyan lenne, mint ahogyan a tanítványok képzeletében él? Mert nem olyan nehéz, nem vagyunk elveszve, nem vagyunk a véletlen, a „szerencse” áldozatai; körülbelül annyit tudunk kihozni magunkból, amennyi bennünk van. („Ki holtig küzdve fáradoz...”)5
„A magasság csábít, nem a lépcsők; a csúcsot bámulva szívesen andalgunk a lapályon.” De vajon egy nagy tettel felérne-e valaki a csúcsra, a. m. lépcsők nélkül, lépések nélkül (vagyis egy ugrással)? – Nem az vitte-e véghez a nagy tettet, aki a lépcsőkön araszolva elérte a csúcsot?

20
Még egyszer:6
a nagy ötlet,
a kicsi ötletek,
a kicsi tettek,
– semmi negyedik lépcső, semmi egyéb.
(Ha az a nagy ötleted támadna, hogy változtass az életeden [ami legtöbbünkben számtalanszor felötlött már]; hagyd szétbomlani a nagy ötletet a neki megfelelő részötletekre [hányan jutunk el idáig?]; valósítsd meg őket [lassan, lehetőségeid szerint, ahogy erőd engedi, csak szép sorjában]: életed máris megváltozott.)
Már hallom is az ellenvetést, már látok is lelki szemeimmel egy fejét csóváló férfit (se nem tagadó, se nem igenlő fejmozdulatok): Sok igazság van abban, amit mondok, és lehet, hogy mindez az egyszerű hétköznapokra érvényes is; de a történelemben, szóval az igazi történelemben, a világtörténelemben igenis vannak olyan pillanatok, amelyekben csak a nagy tett lehetséges és szükséges, a másképpen nem nevezhető, tulajdonképpeni nagy tett: szóval nem a részcselekvések! hanem a nagy összefogás, egyetlen másodpercben, az összes, különböző irányokban ható erők ugrásként, robbanásként ható szintézise (Gondoljunk csak Napóleon valamelyik csatájára stb.).
– Hát én még ezt is tagadom. A nagy tett bizonyos szempontból valóban létezik, ezen nem fogunk összeveszni: de csak távolnézetből. A valóságban, közelről nézve minden másképpen történt. Nézzük meg figyelmesebben! Mert nem ő, a nagy hős határozta el magát a nagy ugrásra, hanem a sok pillanat – részmegvalósítás – összefonódása; ebben a pillanatban sem kellett mást tennie, mint az előzőkben, komolyan végre kell hajtania az éppen következő tettet. (Ez egyezik azzal, amit máshol is mondtam: könnyű volt Spinozának megírni az etikáját, hisz éppen ott állt, ahol másként lehetetlen lett volna tennie.) A számtalan, hátunk mögött hagyott pillanat néha akkora nyomást hoz létre, hogy ez rövid, jogosan világtörténetinek nevezhető pillanatot teremt (hogy aztán újból hosszú, névtelen pillanatok sorozatával folytatódjon), anélkül, hogy valamilyenfajta ugrást igényelne ebben a világtörténelmi pillanatban a kivitelezőtől: ő az egyest teszi, a pontosat, mint ahogy azelőtt is tette. Mindez még egyértelműbbé válik, ha felidézzük az egyik leghatalmasabb forradalmárnak, állítólag a döntő pillanatban felötlő gondolatát: „Itt állok; másként nem tehetek.”
Oh, kedves felebarátom, nem olyan nehéz ez az élet!

21
Egyesek állandóan azon fáradoznak, hogy belépjenek a történelembe. A történelembe csak belesodródni lehet.

22
Ja persze, ez az egész (a három lépcsőről) már régóta ismert, szakállas vicc, egyszerű, mint a kétszerkettő, mondogatják nekem. (Gondolom, nem kell hozzáfűznöm, hogy a beszélgetés Mayer úrral, a gyógyszerésszel folyik.)
Ismeretes és egyszerű?
– Természetesen. (Fintorgatja az orrát, felfuvalkodottan és fáradtan csóválja a fejét.)
– Teljes egészében világos, és igaz, és egyszerű? Vagyis megvalósítható?
– (Némán bólint.)
– Kontár voltál, az is maradtál.

23
Az egyik a részletekre figyelt, és megváltoztatta a világot. A másik az egyetemesről prédikált, de semmi sem változott, sem a világ, sem a részletek.

24
Nem félek még egyszer elismételni. A három megnevezett lépcsőn túl nem létezik még egy, a nagy tetté. S ezt én itt most kőbe szeretném vésetni, hogy ne csak papíron legyen meg.
... hogy ha negyedikként a nagy tett is létezne, az valójában az őrület lenne, az emberek számára a legtöbb szerencsétlenséget hozó őrület. Csak az nem látja ezt be, aki túl keveset gondolkodik. Vajon miért oly szomorú, oly semmis Lepke Ernő élete? Vajon miért oly értéktelen? Azt mondja: „Hát ha mindenki megtenné... (nem háborúzna, más életet élne, szóval ilyesmik), így viszont – mit tehet az egyén. (Persze, ha a nagy tett megtörtént volna, megtörténne, vagy várható lenne, az akkor teljesen más...)” S megmarad szomorú, semmis, értéktelen Lepke Ernőnek. (A legtöbb emberhez hasonlóan semmit sem tesz, semmit sem változtat, nem marad utána semmi.)
Lepke Ernő az az ember, aki nem vállal részt a világból, következésképpen, halála után nem hagy maga után semmit. Miközben egy életen át a nagy ötletről álmodott, Lepke Ernő tele volt sóvárgással! A nagy ötlettel, a végtelen sóvárgással képtelenség részt vállalni a világból. Lehetetlen.

25
Csillog Achilles, s ama régi harcosok páncélja – évszázadok óta csillog. Közelről nézve por és izzadság homályosította, és vér. És mitől csillog annak páncélja, aki dolgozik? Csakis hitétől, a távoli víziótól...; a látható, a részlet, a közeli sohasem csillog. A győzelmes hegymászás (amit egyetlen mozdulattal képtelenség megtenni) araszoló lépései fáradságosak, kimondhatatlanul fáradságosak.
Láttam őket a hegyeken. Öntelt hazugság lenne azt állítani, hogy könnyű dolguk lett volna.
Minden egyes lépés ellenállásba ütközik; a továbblépés mindig fájdalmas.

26
A havasokból:
Azt gondolom, egyetlen hegyi túrám egyetlen lépését sem kísérte öröm. Ennyit az egészről.
De vidám voltam és boldog, valahányszor az egészre, ti. a hegymászás céljára és értelmére, magára a vállalkozásra, a hegy megmászására gondoltam. Az egyes lépések egyszerűen keservesek. Ugyanígy nem emlékszem, hogy lettek volna kellemes perceim, ha írtam, vagy ha éppen nekiveselkedtem (újra és újra nekiveselkedtem!), ha újra megragadtam ceruzámat, röviden: a pillanat, a részlet mindig keserves:
Ezt a keservet bizonyos esetekben túlszárnyalhatta, eltakarhatta, ideig-óráig hatástalaníthatta az egészből szétáramló öröm – akár a hegymászás kínjait.
Csak egyben reménykedhetünk: hogy az egyes lépések tökéletesen feloldódnak az egészben, hogy általa önkéntelenné válnak.
Aki ezt tagadja, mindent elfelejtett. Vagy ha összetettebb esetekről van szó: feladta a komoly odafigyelést. 
És a hegymászás egészének ellentmondó egyes lépések keservének okát is pontosan tudom. Az egész az új, a lépés mindig a régi. Az ember pedig csak az újnak, a változatosnak, a gyümölcshozónak örvend. Az élet csak önmagát becézi. (A haláltól hiába várnád ezt el.) – Az új egészét részben a régiből rakod össze: történetesen ezekből a lépésekből.

27
... Majdhogynem halálra rémülten fordult el a gerinctől, s fordult újra vissza, hogy leereszkedjen; s csak félóránként, igen, csak félóránként oldódott benne a dermedt félelem. – Mi is történt voltaképpen? A csupasz hegygerinc mögül előlépett egy alak. Előlépett egy alak, annak ellenére, hogy pontosan tudta, ott ő most egyedül van, rajta kívül senki más. Hogy ott még senki sem járt, addig még senki sem jutott el, csak ő, kit vándorlásai hoztak erre a helyre, a hegy körül számtalanszor leírt körei, az ezeregy helyről való újraindulások, a hegy körüli, a magasság felé törő, lankadatlan vergődései, amelyek végre eme, a világot az égtől elválasztó, utolsó hegygerinc közelébe hozták...
Aztán lassacskán megfeledkezett az eseményről – félig. De a lankadatlan utak nem haltak meg; tovább kergették egymást. S az idő múlásával újra felnőttek, újra felágaskodtak, egyre csak sokasodtak, felfelé törtek a hegyekbe; számuk gyarapodásával mind magasabbra törtek a hegyekben. – Ezeket az utakat akarta; képtelen volt nem akarni őket. A fenti eseményről megfeledkezett. – És végre, lankadatlanul, egyre magasabbra csavarodva, útjai ismét ugyanahhoz a hegygerinchez vezették. (Hosszan tartott, de hamarabb odaért, mint az első alkalommal. Hosszan tartott, de végre oda vezették; máshova nem is vezethették volna.) De ott... megjelent egy alak.
És ő ismét elmenekült. Ereszkedni kezdett, de már nem olyan gyorsan, már nem azzal a nagy ijedtséggel, mint első alkalommal. Aztán megállt, és merészen visszanézett: az az ember eltűnt a gerincről.
Mindez sokszor megismétlődött, míg egyszer csak felegyenesedett a gerincen, és látni kezdett.
És felismerte, hogy az az alak önmaga volt.
De mégis egy másik volt, vagyis egy emberrel több lett. Nélküle cselekedett; képes volt szemeit más irányba fordítani, új hatalom adatott neki, hogy szükség esetén megváltoztassa a világot.
De hasonmása nem tükörképe volt csupán, hanem – a fia is.

28
Az egoizmus nem egy másik világ – csak egy szűkebb. Nem a világban való feloldódás ellentéte, hanem ennek az első lépcsője.
„Vágyaim oly hatalmassá növekedtek, hogy képtelen vagyok a Földön – vagyis életemben – meglelni beteljesülésüket. Ezért szükségszerűen másfelé kell fordulnom. A DOLGOK felé” – mondja a bölcs.

29
Mi a legfontosabb?
Pillanatig sem kell gondolkodnom: az igazi munka.
– A felismerés?
– Az igazi munka maga a felismerés.
– A legmagasabb fokú felismerés?
– Az igazi munkák összege adja a legmagasabb fokú felismerést.
Ugyanannak két különböző képlete, akár a géniusz a tökéletes szocializmusé. Mint ahogy csodatétel és művészi potencia egy és ugyanaz.

30
Valakinek ártani, ha ez másnak használ, bizonyos k&