az ablakból csak a fák hegyét látod a börtönudvaron éjszakáidat vonatok egyhangú zakatolása töltötte ki kísérlet lettél egy sötét álomban feláldoztad a petróleumlámpák nyugalmát a tanyakert szikkadt akácait a félrebillent kútgém fekete hangú varjait mert nem ismertél más rejteket – akkor már az iskoláskönyvekben is minden mondat világnézetet tükrözött vasárnap délelőtt pedig a templomajtót pásztázták szigorú tekintetek veled is mint az ostobákkal bántak s akkor voltál jó ha befogtad a szádat… szánakozó mosollyal figyelted az egy tőről fakadók örömét amikor a párnád alatt találtak rózsafüzért hisz még arra sem figyeltek hogy református vagy részvétlen arccal fogadtad az ítéletet szétszivárgó szavak mérgezték a hajnalt te pedig hiába vártad hogy elnémuljanak
