[Látó, 2009. december]

Álom: tengerszem hátán ringatózom
vén bárka mélyén elterülve. Hűs
szellő cirógat, az égbolt derűs.
Betölti álmos agyamat az ózon,

és hangtalanul kiszorít belőle
bánatot, gondot és emlékeket:
homokvár romjaként mind szétpereg
a zöld habokba, szélbe, levegőbe;

jó béke van most minden idegemben,
érzéketlen vagyok és vágytalan,
és elfelejtem lassan önmagam.

Oly jó így, behunyt szemmel elterülve,
belehajózni egy névtelen űrbe,
elveszni valahol a végtelenben.