[2016. június]



Édesanyámnak (5)


A felső nonstopban folyton mosoly fogad,
így, csökötten is, anyát’-apátlanul.
Tudja a szőke nő, mikor kell kinyúlni
átszellemülten, ott a Parnasszuson.
Átvizsgálom ilyenkor önmagam,
biztos vagyok saját bonctanomban,
sápadtfehéren, mint a mennyezet,
bűntudatom két neoncső közt lebeg.
Anyám, te itt vagy, felemelsz az égig,
bejelölsz az  utolsó emeleten.
Ez egy másik öröklét. Kedves, kegyetlen.
„Jöjjön még, kérem, ha el is költözik.”

2015. szeptember 7.