Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
A malac szeme sötét mélység, mégis értelmet látunk benne: görbe tükröt állít az emberi ego elé, áldozat és vádló egy „személyben”, távoli rokon, lelki társ és a humán felsőbbrendűség bűnébe esett ember megváltója. A ponty szeme üres tér, rideg és távoli tájakra vezeti el nézőjét. Tetemre hív, közben riaszt. A malac kísérteties, szeme emberi szem, visítása hisztérikus számonkérés. A ponty csak úszik, túrja az iszapot, ha kifogják, némán tátog: nincsenek szavai, nincs hangja, síkos pikkelyei miatt a figyelmetlen horgász kezéből egy pillanat alatt kicsusszan. Bognár Péter regénytrilógiája zárókötetének borítóján a vizek e démoni mélységben élő, túlvilági lakója ragadja meg az olvasók figyelmét: megbéklyóz, beúszik a látótérbe, miközben maga a ponty nem létezik, csak egy metafora, mégis halálos következményekkel jár, ha az író és az olvasó nem kellőképpen óvatos. De ahogy a jelen sorok filozofikussága, már-már patetikus töprenkedése sem biztos, hogy valóban csak komolyan tudja magát olvastatni, Bognár regénye sem hagy pihenőt olvasóinak: ironikus és önironikus gesztusai merészen új árnyalatot adnak a posztmodern regényirodalomból ismert meta- és autofikciós játékra épülő elbeszélésnek.
Bognár regényeinek borítója sosem csak egyszerű illusztráció: képi paratextusként intermediális párbeszédet alakítanak ki a szöveggel és a befogadóval, sűrítenek és mozgásban tartják a jelentéseket. Malac és ponty a harmadik regényben már csak szövegi és képi nyom: se malac, se ponty. A harmadik részben a ponty olyan hiány, amely mégis képes arra, hogy őrületbe kergesse Antalt, Bognár Péter (vagyis a harmadik regény valóságszintjének írója) polgárőr barátját. A két állat, a malac és a ponty egymás üres terébe lép be, mely hiányt a szerző alkotói energiái, a szöveg affektusai töltik fel; a jelentések születésének és bomlásának dialektikája, a meg- és félreértésből adódó jelszóródás entrópiája íródik bele a malac és a ponty szemébe, akik minket és egymást is nézik, és akik e nézésen keresztül mindent elmondanak Bognár Péter regényeinek mélyebb rétegeiről.
De hogy miként lesz e két egészen eltérő állatból végül kutya? Arra választ ad trilógiájának zárókötetében maga a narrátor, aki immár teljes értékű íróként lép színre, hogy miközben felfedi titkait, éppen autofikcióba is átcsúsztatható történetével rántsa még mélyebbre olvasóit a fikció és a valóság szintjei között húzódó szakadékba. A harmadik kötet több tekintetben is tökéletesen zárja mindazt, amit Bognár a korábbi regényekben elkezdett: kibontja a regény fiktív világában egyre több térre és autonómiára szert tevő író alakját, rajta és regényalakjain keresztül pedig a regények valóságszintjeinek összemosását viszi végbe, végül a kísérlet kudarcos voltából adódó siker paradox élményének tapasztalatával lepi meg olvasóit.
A regény mozgását jól leírja a bukfenc képe, amely már a nyitójelenetben megjelenik. A fent és a lent, a kint és a bent viszonya felcserélődik, és ezzel együtt az értelmezési keretek is instabillá válnak. Ez a bizonytalanság nem átmeneti állapot, hanem a szöveg alapműködése. Erre a rövid időre a korábban biztosnak hitt inerciarendszer átadja a helyét a termékeny káosznak, melynek Bognár Péter lépten-nyomon olvasóit bizonytalanságba hajszoló regényei sem restek utat engedni. Csúszós ez a ponty, pláne ha csak egy szövegbe ágyazott szövegben létezik – de akkor sem válik sokkal könnyebben megfoghatóvá, ha pikkelyeit elhagyva a pontyból hirtelen kutya, egy bullterrier lesz. Az orra esés banális, szinte Benny Hillt idéző olcsó humora izgalmas feszültséget teremt és hagy maga után a későbbiekben is.
Hogy vesztesége fájdalmát palástolja, Bognár írója a nyelv újrateremtő paradicsomi terébe menekül vissza; talán megértjük a malac és a ponty néma tekintetét, de azt magunkban a nyelv révén fordítjuk jelentéssé: lezárva és erőszakot téve a nyelvet megelőző kaotikus jelentéshalmazon. Bognár Péter a teremtő képzelet lehetőségeit és veszélyeit, valamint a nyelvbe vetett ember szánni való helyzetét domborítja ki többszörösen rétegzett, az irónia alakzatát termékenyen kijátszó, metaszintre emelt nem-detektívregény-paródiájában. A regény keretet kínál a korábbi két regénynek, mondván, hogy azok a jelen kötetben színre léptetett író, vagyis Bognár Péter korábbi regényei, miközben az irodalmi mű „valóságra”, ebben az esetben a harmadik rész diegetikus szintjére gyakorolt – nem várt – hatását bemutatva indít el megválaszolásra váró ontológiai, episztemológiai, irodalomelméleti és (kollektív) lélektani kérdéseket. Az első két rész úgy marad továbbra is „tisztán” irodalmi, hogy a szöveg a röviden felsorolt diskurzusok által képviselt nem irodalmi terek beemelésével tágítja a fiktív regényvilág értelmezési és megszólalásbeli lehetőségeit. A ponty mélyebbre rántja olvasóit, mint Alice-t a nyúl ürege, s ha nem vigyázunk, Bognár szövege ugyanúgy megtáncoltat minket is, mint az Oktáv személyében magára ismerő Antalt.
A krimiszál is ezt a logikát követi. Bár egy gyilkosság köré szerveződik a cselekmény, a nyomozás fokozatosan elveszíti jelentőségét. A megoldás nem válik valódi tétjévé a történetnek, helyette az kerül előtérbe, hogy miként beszélhető el egyáltalán az események sora. A regény így nem egyszerűen elhajlik a műfajtól, hanem tudatosan ki is üresíti annak logikáját.
A különböző elbeszélői szálak – a narrátor magánéleti válsága, Antal története és a nyomozás – nem egy lineáris történetté állnak össze, hanem egymást módosító és kommentáló narratívák hálózatává. A hangsúly nem a cselekményen, hanem a közvetítés módján van.
A regény egyszerre több cselekményszálat futtat; azok egymásra montírozásából áll össze a textus szőttese: többszólamúsága látszólag mégsem tart ellent műfaji keretének, még akkor sem, ha a felléptetett író-narrátor magánéleti gondjainak filozofikus-önironikus kifejtése, illetve Antal visszaemlékezéseinek felfejtése jottányit sem visz közelebb az eset megfejtéséhez. Az „anti-detektív-, anti-bűn-, anti-nemtudommilyen-regénysorozatot” író Bognár maga is belekerül egy krimibe: először csak segíti a nyomozást végző rendőr munkáját, majd maga is gyanúsítottá válik, legalábbis úgy kezeli magát; „én vagyok az első számú gyanúsított, mondtam nevetve” (27.). S noha tisztában van vele, hogy nem ő ölte meg az Individum névre keresztelt áldozatot, egyre jobban hatalmába keríti az a félelem (és a gondolat szülte bűntudat), hogy ő okozta Individum halálát, ő kavarta fel a falu életének állóvizét referenciálisan is olvasható regényeivel – mely olvasatot természetesen sosem fogadott el.
A regények korábbi fiktív valósága Bognár valóságába is betör, valós tapasztalattá válik, megfosztva azt minden irodalmi máztól. A haláleset felderítése már a regény legelején megtörténik, ha az olvasó elég figyelmes (illetve veszi a fáradságot a regény újraolvasására), a visszaemlékező narrátor kiszólásai, utólagos kommentjei („Se tanítás, se tanács soha többé!”) leleplezik a krimi cselekményét már előre, rávilágítva arra, hogy noha a szöveg örökölt műfaji hagyománya a haláleset megoldásában láttatná az alapvető tétet, az mellékessé, sőt, a végén említésre sem méltóvá válik – ahogy arra Radnóti Sándor is kitér kritikájában.1 Bognár visszaemlékező narrátor-írója eközben metareflexív fejtegetésekbe kezd, melyekkel párhuzamosan félresiklott házasságának, kisiklás előtt álló írói karrierjének, valamint barátja, Antal viszontagságos szlovákiai kalandjának történetét is előadja. E párhuzamosan futtatott elbeszélések egymásba folynak, kiegészítik, kommentálják és módosítják egymást, ahogy a rendszerező, s ekképpen folyamatosan korrigáló (olykor rosszul) visszaemlékező narrátor sem hagyja érintetlenül anyagát.
Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg története röviden így foglalható össze: a Bognár Péter nevű narrátor maga is író. Eddig két regénye jelent meg, amelyek címüket és tartalmukat tekintve azonosak a trilógia első két részével. Faluhelyen, Tordason neveli négyéves lányát, Lizit a „korrekt és minden igényt kielégítő” módon soha el nem vett feleségével, Lenkával. Egy férfit megölnek (?), s a gyanú közvetve Bognárra, közvetlenül a regénybeli Oktáv számára mintául szolgáló polgárőrre, Antalra, vagyis Tónira terelődik. A nyomozást vezető fiatal nyomozó Bognár számára a nevetség tárgyából a lehetséges vetélytárs szerepébe kerül. S miközben folyik az ügy feltárása, Antal a saját útját járja, és úgy tűnik, megszökik a nyomozás elől. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy erről szó sem volt: a korábban leszbikusnak gondolt süket kutyája, Szaffó miatt ment Szlovákiába, ahol egy társadalmi periferiára szorult bűnöző család kifosztotta és bezárta. A tragikus kaland a kutya, majd később Antal halálával ér véget. A gyilkosságra végül fény derül, természetesen egészen váratlan és groteszk módon – ahogy azt a korábbi regényekben is megszokhattuk. Elmondhatjuk, ahogy pontyból kutya, a klasszikus krimik groteszk kifordításában úgy lesz Poe orángutánjából Bognárnál tehénfarok.
A trilógia zárókötete ekképpen egybefogja a korábbi részeket is, amelyeket egy diegetikus szinttel beljebb helyez: a regény fiktív világában arról olvashatunk, hogy mindaz, amiről az első két részben szó volt, nem más, mint a harmadik részben színre léptetett író, Bognár Péter regényeinek tartalma (a képet tovább bonyolítja, hogy a harmadik rész Bognár Pétere, vagyis az író a korábbi regényekbe is beleírta magát családostul, malacostul, természetesen fiktíve). Az izgalmas játék akkor indul el valójában, amikor az első két könyvből megismert elbeszélői és prózapoétikai eljárások, Oktávra jellemző megszólalásmódok a regényíró Bognár esetében is visszaköszönnek, azonban a szöveg mégsem él közvetlenül a metalepszis posztmodern megoldásaival. A kulcs a folyamatos elbizonytalanodásban keresendő, az elbeszélt eseményeket ugyanis a legtöbb esetben már megtörtént voltukban ismerhetjük meg. Maga a narrátor is visszatekint mindarra, ami közte és felesége, közte és Antal, valamint közte és Individum között történt, ahogy Antal is Bognárnak meséli el lassan, akadozva, hogy mi történt vele a Szlovákiában töltött napok alatt. De a nyomozásban sem veszünk részt közvetlenül, a szórványosan adagolt részleteket Bognár Slommertől, a nyomozást végző rendőrtől tudja csak meg. Hiányos, fragmentált történet, amely a cselekmény jól követhető íve helyett elsősorban Bognár és Antal lelki folyamatainak nyelven keresztül történő megismerésére helyezi a hangsúlyt. De itt álljunk meg – Bognár regénye elkerüli, hogy naiv módon pszichologizálni kezdjen, e belátásokat mértéktartó módon az olvasókra bízza.
Ha egy gondolattal szeretnénk megragadni a harmadik rész tétjét, akkor azt a nyelvi közvetítettség kudarcának és az ebből adódó bizonytalanság állandóságának beismerésében kell keresnünk. Radnóti Sándorral együtt magam is úgy gondolom, hogy a harmadik rész a műfaj, vagyis a detektívtörténetek kereteinek szétfeszítésére tesz kísérletet.2 S valóban, amikor Bognár már nem kíváncsi arra, hogy miként történt a gyilkosság, a krimi belső logikáját tagadja meg, de itt többről van szó, mint egyszerű műfajelméleti reflexióról és az erre adott írói (metairodalmi) humorról. A realitásszintek nem csupán összemosódnak, de az irányuk is követhetetlenné válik: egymásra mutatnak vissza, autoreferens módon a regény eseményei úgy tűnnek fel, mint amelyeket az író megírt, vagy akár meg is írhatott volna. Mégsem „egyszerű” metalepszissel van dolgunk: Bognár nemcsak bekerül a korábbi regényeibe, de azok mintha átszűrődnének a harmadik rész valóságszintjére. Ezt az írói eljárást Radnóti is kiemeli: Bognár és kislánya egy lengyel város külső negyedeiben bóklászik, s úgy tűnik fel az írónak, hogy a korábbi regényeiben megírt jelenetek ismétlődnek meg az ő realitásszintjükön, ezért sincs oka félni egy látszólag egyre veszélyesebbé és kiszámíthatatlanabbá váló helyzetben sem.
Visszatérve korábbi gondolatunkhoz: azt mondhatjuk, hogy – részben – a kudarc köré szerveződik a kötet. Az író-narrátor ugyanis nem fogja befejezni az eredetileg nyolcrészesre tervezett regényfolyamát – ebből tudjuk meg visszamenőleg, hogy miért kapta főszereplője az Oktáv nevet. Az első két rész már megjelent, sőt, készül a német fordítás is, de a harmadik rész, amin Bognár éppen dolgozik, virtuális torzóban marad. Még szövegi nyomokat sem kapunk belőle, tátongó ürességként húzódik meg a harmadik rész mögött mintegy üres hellyé vált pszeudo-hipotextusként. A szerző a metafiktív elbeszélésmódot így alakítja kétfenekű poénná, továbbgondolt irodalmi játékká. A kiadásra nem került harmadik rész, melynek írásával már jelentősen előrehaladt, éppen Antal és Individum miatt nem lesz befejezve, az író tragikus tanulságai apasztják el korábbi ihletforrását, miközben e kudarc éppen azt teszi lehetővé, hogy a harmadik rész (amit olvasóként kézbe vehetünk) a harmadik rész hiányáról tudósítva szülessen meg. Azonban a meg nem írt regényről tudósító regény is csonka marad számos ponton: beváltatlan ígéretek akasztják meg az elbeszélést. Metafiktív kommentjeivel a narrátor kitekint az elbeszélésből, és magához és közvetlenül az olvasókhoz szól, mondván, majd később, egyszer megírja részletesen a most csak felmutatott témákat, fontos motívumokat.
Kudarcba fullad, hogy az író meggyőzze Antalt, a falu polgárőrét, közeli barátját, hogy Oktávot nem róla mintázta, a „ponty pedig nem kutya”, vagyis a belső elbeszélésben, a korábbi két regényben olvasható falusi projekt, a ponty nem Szaffót, Antal mentett bullterrier kutyáját rejti. S végül kudarccal zárul Bognár családi élete is, melyet a falu idealizált közegében szeretett volna kiteljesíteni. Regénytrilógiájának első két részét tehát e sajátos kudarcként keretezi újra a trilógia zárókötetében, amely vállalását tekintve így egyrészt frappáns zárlattal szolgál, másrészt a regények fiktív világát egy szinttel kintebb tolva tovább tágítja az irodalmi játékteret. Teret enged a referenciális olvasatnak (ami éppen Antal révén válik egzisztenciális csapdává), miközben mégis világosan érthető jelzéseivel teszi egyértelművé, továbbra is műalkotással van dolga az olvasónak, illik tehát Bognár regényét efelől az elvárási horizont felől megközelíteni – még ha Antalnak és a falu többi lakójának ez kevésbé sikerült is. Ezt a vendégszövegek hol rejtett (Szvoren Edina Kérődző Kronosz című pastiche-kötetének Bognár-fejezete, illetve Radnóti Sándor első két regényhez írt kritikája – erre Kőrizs Imre hívja fel a figyelmet a Mozgó Világban megjelent kritikájában3), hol túlzottan is egyértelmű (Beckett Molloy-a és Laurence Stern Tristram Shandy-je)4 szerepeltetése hivatott jelezni, amely Förköli Gábor megfigyelése szerint „elvágja a befogadó valósága és az irodalmi mű közötti összekötő szálakat”.5 A tematikus szintet meghatározó kudarcok sorozatát végül a nyelvi kudarc (az elbeszélések homályából, közvetített voltából fakadó bizonytalanság) és a műfaji kudarc (a detektívregények logikájának és teleológiájának felfüggesztése) teszi teljessé.
Már önmagában a szüzsé is izgalmas lehetőségeket kínál az irodalmi játékra. A harmadik regény ugyanis az írót állítja a középpontba: az írás technikai oldala mellett a megélhetés, az ösztöndíjak, a honi és a német kiadói politika egyaránt teret nyer benne, alkalmat teremtve a kulturális szcéna visszásságain való finom humorizálásnak. A szerepek azonban ebben az esetben is felcserélődnek: a fiatal nyomozó ugyanis nemcsak az ügyet, de a gyanúba keveredett írón keresztül az írás lélektani és gyakorlati oldalát is meg akarja érteni. A tettes mellett az ihletet is nyakon akarja csípni, ami Bognárt arra készteti, hogy munkáját, az írás mikéntjét reflexió alá vonja, de azt is világossá teszi, hogy a nagyon is stréber fiatalember, aki logikus és racionális világképet mondhat magáénak, mindig kívül fog rekedni a váteszek olykor önsorsrontó alkotói világán. „Slommernek az írás szépségéről beszéltem. Az írás szépségéről, én. Holott szerintem az írásban semmi szép sincs. Az írás a valósággal való szembenézés, mindig és kivétel nélkül gyötrelmesen nehéz feladat.” (32.) Bognár szerepet játszik a nyomozó előtt, és meggyőződése ellenére beszél az írás szépségéről, miközben visszaemlékező narrátorként éppen ennek ellenkezőjéről akarja meggyőzni magát és olvasóit. Az író feladatát abban látja, folytatja a nyomozónak, hogy „láthatóvá tegye azokat az önkéntelenül létrehozott és kiépült nyelvi struktúrákat, amelyek fogva tartják a gondolkodásunkat, satöbbi” (33.). Természetesen ebben az esetben sem kell hinnünk a nyomozóval beszélgető írónak, sem a visszaemlékező narrátornak. Ezen a ponton érkezünk el egy újabb ironikus kudarchoz: mégpedig a meggyőzés lehetetlenségéhez és az író vereségeihez. Bognár ugyanis sem Individumot, sem Antalt nem tudja meggyőzni arról, hogy könyve egy-egy figuráját nem róluk mintázta, ahogy nem tudja meggyőzni a német kiadót, hogy korábbi regényei német változatából ne húzzanak ki politikailag nem korrektnek gondolt részeket. Visszakozása szánalmat ébreszt az olvasóban, amiért élete és szövegei utóélete felett sem bír kontrollal. Találóan nevezi Förköli Gábor Szolláth Dávid ÉS-Kvartettben elhangzott kritikájára reflektálva Bognár író-narrátorát „lúzernek”.6
Visszaemlékezésként előadott elbeszélése közben a szöveg belecsúszik a korábbi regények világába. Antal éppen a későbbi áldozat aljas „felvilágosítása” miatt gondolja azt, hogy a mentális gondokkal küzdő, monomániás, mégis szerethető csodabogár, a falu polgárőreként dolgozó Oktáv róla lett mintázva. Bognár hiába magyaráz neki az irodalom világteremtő erejéről, a referenciális olvasat zsákutcáiról, Antal egyre jobban belelovallja magát ebbe a feltételezésbe, ami végül elvezet a kutya és később az ő tragikus halálához. Az azonosításon alapuló referenciális olvasat ebben az esetben maga válik a gyilkossá: az alkalmazott irodalom itt nemhogy nem terápiás eszköz, hanem a halálnak enged utat. Reprezentáció és referenciális olvasat, látszólag filoszokat érdeklő fogalmak, melyek a kevesebb erudícióval bíró regénybeli olvasók esetében élet-halál kérdéssé válnak.
Ahogy korábbi könyveiben Oktáv Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című gyűjteményét olvasva építette újra idegösszeomlás utáni személyiségét, az életrajzgyűjtemény etikai és ontológiai belátásait naiv módon elfogadva, úgy Antal is hasonlóan ambivalens viszonyba kerül Bognár könyveivel. A szerzőnek nem adatott meg az a „luxus”, hogy halott legyen, szembe kell néznie azzal, hogy könyvei milyen hatást válthatnak ki a befogadókból, s neki arra mint írónak már lényegi befolyása nincs: „Valaki, aki a szereplőmnek hitte magát, kihasználta a gyengeségemet, én mindenben engedtem neki, mert nem akartam megbántani…” (26.) E tekintetben a regény az író kontrollvesztett állapotára, az alkotó ontológiai deficitjére irányítja a figyelmet. A határozott állítások már az állítás pillanatában újabb bizonytalansági horizontot nyitnak a téves és bizonytalan visszaemlékezések (Bognár és Antal), illetve az irodalmi vendégszövegeknek a figyelmet a regény szövegi voltára irányító hatása révén. Ezt Bognár regénye az irónia alakzatára épülő szatirikus megszólalásmód energiáit érvényesítve éri el, ami lehetővé teszi, hogy a szöveg egyszerre állítson valamit határozottan, és annak az ellenkezőjét is. Ebből az ironikus játékból a vendégszövegek beszúrása sem marad ki. Az írói omnipotencia viaskodik a teljes kontrollvesztéssel, az író halálának premisszájával. S ha ez nem lenne elég a vájtfülű műkedvelőknek, Bognár arra is figyel, hogy regénye a poétikai szinten se maradjon adós az olvasók megörvendeztetésével: azt vesszük ugyanis észre, ahogy egyre mélyebbre kerülünk a harmadik rész szövegvilágában, hogy a regénybeli író két regénye, amelyeket természetesen mi, olvasók is ismerünk a mi valóságszintünkről, elkezdenek poétikai tekintetben is hatni az íróra, a harmadik rész szövegvilágára. Értem ezalatt azt, amit már föntebb is jeleztem: hogy Bognár egyre inkább olyan fordulatokat, retorikai alakzatokat kezd el használni, mint Oktáv az első két regényben. Két megoldás kínálkozik, melyek közül egyik sem zárja ki a másikat: egyrészt gondolhatunk arra, hogy a szövegek közti diegetikus határok lassan elmosódnak, a három regény látványosan elkülönített szövegvilága jóval közelebb van a másikhoz, mint ahogy azt a regény író-narrátora szeretné velünk elhitetni, másrészt alkotáslélektani és -módszertani reflexióként is olvashatjuk, miszerint az író saját stílusából, egyáltalán ahogy maga „beszél” a saját valóságában, milyen sokat beemel az általa létrehozott világba. Ebben az esetben a harmadik rész Bognár Pétere leplezi le Oktáv beszédmódját, és közelíti egymáshoz a teremtőt a teremtetthez (nem pedig a reprezentációt a reprezentálthoz), kifejezésre juttatva annak belátását, hogy az író mindig beleír magából is valamennyit fiktív világainak szereplőibe. Monomániás ismétlései és retorikai alakzatai mellett a ritkán, de annál hangsúlyosabb módon feltűnő Plutarkhosz-utalások teszik ezt látványossá.
Na de akkor most Bognár Péter volna Bovaryné – akarom mondani: Oktáv? Ennél természetesen jóval összetettebb a regény dinamikája, a felvázolt értelmezési lehetőségek együtt adják ki Bognár regényvilágainak komplexitását, ami végső soron mégiscsak egy „anti-detektívregény”, vagyis a jól ismert zsáner szét- és újraírására tett izgalmas, posztmodern hatást tükröző kísérlete, mely a trilógiazárás igényével is fellép. Ebben az esetben mégis jogosnak tűnhet fel Individum, Antal és a falusiak kritikája, hogy Bognár kihasználta őket, visszaélt a bizalmukkal, és nevetségessé tette őket. Ismerős dilemmák, melyek a közelmúltban éppen Krasznahorkai László legújabb regényében (A magyar nemzet biztonsága) köszöntek vissza: mennyi joga van az írónak nyersanyagként tekinteni másokra, ki vagy mi jogosítja fel, hogy akár a közeli barátokból is regényalakot alkosson? Erre nincs elméleti válasz – ködbe vesző morális terület, amelyet Bognár a maga ironikus-játékos attitűdjével mutat meg az olvasóknak. A hatás viszont egyértelmű: Szaffó és Antal meghalnak a regény végére. Bognár mossa kezeit, számára az irodalom nem más, mint szabadsággyakorlat, olyan eszképista kiút, amely segít elviselni a valóság sivárságát. Azonban még egy ilyen játékosan távolságtartó írónak is szembe kell néznie a felelősséggel. S ezért gondolom, hogy Bognár Péter regénye tökéletes lezárás. A regény ugyanis felkínál még egy olvasatot: Bognár Péter, az író pokoljárásának és vezeklésének történetét – ennek fényében érdemes olvasni (és újraolvasni) az Elmész, visszajössz, sose halsz meg sorait.
JEGYZETEK
1 Radnóti Sándor: A trilógia harmadik könyve. Műút, 2025. november 27. https://muut.hu/archivum/47590 (Utolsó elérés: 2026. április 27.)
2 Uo.
3 Kőrizs Imre: Mesterhármas. Mozgó Világ, 2025/5, 108–112. https://epa.oszk.hu/01300/01326/00245/pdf/EPA01326_mozgo_vilag_2025_05_108-112.pdf
4 Radnóti mellett e szövegek jelentőségére Förköli Gábor hívja fel a figyelmet a Jelenkorban (2026/2) megjelent kritikájában (Búskomor irónia és állati örömök).
5 Förköli: i. m., 240.
6 Förköli: i. m.