Estére megölöd a verset –

egy kedvetlen, rossz mozdulat

s leomlik, ami nappal épült.

Szavak. Szavak. Falak. Falak.

És kövek és vasak zuhognak.

És rom, csak rom a fekhelyem –

ki önmagát falazza csak be,

olyan Kőmíves Kelemen.

Aztán a reggel négyszögében

a kedves rajz, térded s hasad,

mert mindig fölcsúszik a paplan,

mert mindig fölkél már a nap.

Nehéz vagyok? Nekem se könnyü,

hogy már csak téged lélegezlek,

mit adhatok? mit kérjek tőled?

próbáld megszokni, hogy szeretlek.