[2017. december]

---

Csak arra emlékszem, hogy bizonyos idő elteltével megkopott a várakozás. A lazacszezon, ahogy akkoriban neveztük a turisták tömeges megjelenését, apránként megszokottá vált. Jóllaktunk, és kész. A turisták elmentek, az emberek pedig jövő nyárig nem számoltak velük. Aztán valaki kitalálta, hogy téliesíteni kellene meg sípályát építeni, és attól kezdve vége-hossza nem volt a szezonoknak. Minden összefolyt.
Hogy miért mondom el mindezt? Mert már nem emlékszem, hogy télen vagy nyáron történt, amit el szeretnék mesélni.
Ami engem illet, a szerpentin legalsó fordulója alatt laktam, és szartam a turistákra. Volt egy kis betegnyugdíjam, és mind piára költöttem. Az ulica utolsó háza volt az enyém, és kicsit arrébb, az utca elején állt a Képíróké, akikről ez a történet szól.
Bár marhaság azt mondani, róluk szól, mert nem egészen. De akkor kiről?
Az utak mindenesetre akkoriban szárazak voltak, hiába tél, hó, fagy. Már ősszel sóval kevert homokot hoztak a községházáról, és ahogy havazni kezdett, lapátosok jelentek meg, és az úttestre szórták. Kercegett a lapát vasa, ahogy a lendület unalmától néha az aszfaltot érintette. Mire a nap kisütött, az aszfaltra rakódott hóréteget szétmarta a só, a víz pedig lefolyt. Csak a kanyarok hajlataiban, a könyökben maradt meg néha a jég. Persze, ennek nincs jelentősége, mert a szerpentin télen is, nyáron is egyformán veszélyes.
Úgyhogy amikor az az autó a felismerhetetlenségig összetört és berepült Képíróék udvarára, tökéletesen mindegy volt az évszak. Mondom, én biztos nem emlékszem rá.
Pedig jobb volna, ha a mellékes részletek jutnának inkább az eszembe, és nem folyton az a szörnyű látvány fogadna, ha becsukom a szemem.
Azt mondják, úgy csapódott be, mintha az égből érkeztek volna. Orral előre állt bele a földbe.
Ilyet azelőtt elképzelni sem tudtam. A bodegában ittunk, és hallottuk a becsapódás zaját, pedig hat kanyarral följebb voltunk.
Hat kanyar. Úgy középtájt. Mert még van följebb is, például ha a sípályára akar eljutni valaki, öttel följebb, a legtetejéről kell lekanyarodnia.
Az a kurva szerpentin. Régebb az erdőn keresztül jártak le az emberek, ha dolguk volt lent, vagy ha fölfelé hajtották a jószágot. Iskolába is ott mentek a gyerekek. A patakmeder arra való. Nem kell sietni, az állat legelészve halad fölfelé, az ember meg bámulja a vizet. Egyedül a patak rohan, azt nem lehet megállítani. Jobb gyalog, én azt mondom, az erdőn át, fölfelé. Én is rákaptam, amíg még tanítottam, és reggel az iskola felé mentem. A kocsma is útba esik.
Azt kérdeztem, amikor a csattanást meghallottam, hogy ez meg mi a fene lehet. Épp a pultnál álltam, és ha már ott álltam, kértem még egy felest. A kocsmáros elengedte a füle mellett a rendelést, és kirohant, mintha nem akarna késlekedni a válasszal. Pedig a fene se akarta tudni, mi történik. Tudni lehetett, hogy semmi kellemes.
Úgyhogy inkább bementem a pult mögé, és kiszolgáltam magam egy egész üveg ginnel, és leléptem.
Úgy történhetett, hogy a bicikli már akkor lerepülhetett az autó tetejé­ről, amikor a sofőr elveszítette uralmát a gép fölött. A mogyoróbokor pedig gyengéden kifogta, és karcolás nélkül a földre fektette. Ha tél volt, akkor a hóba, nyáron pedig mohás aprófű fut a bokrok takarásában, hát oda. Árnyékos, vizenyős hely, nem eshetett baja.
Narancsszínű gyerekbicikli.
Az évszak már csak azért is mindegy, mert kitüremkedik a környezeté­ből. Errefelé nincs semmi narancsszínű. Legföljebb az ősz rezesíti meg a lombhullatókat, de narancs ott sincs. Könnyen kiszúrtam, meg aztán más már nem is igen jár errefelé, a patak völgyében, ma már mindenki autóval jár. Síparadicsom lettünk.
Mindenesetre jó nagyot repült a bicikli, és csoda, hogy karcolás sem látszott rajta. Ezt mondtam Képírónak is, amikor eladtam neki öt liter pálinkáért. Hogy egy karcolás sincs rajta, de ha volna is, neki úgyis megérné, mert sose lenne annyi pénze, hogy egy ilyet vegyen a kölykének. Nem is árulnak errefelé márkás bicikliket. Az az volt. Márkás. De már nem tudom, ki gyártotta, a lényeg, hogy csuda strapabírónak tűnt, hegyi terepre való.
Először nem vittem haza, egy darabig cipeltem, de elfáradtam. Ledobtam a patak mellett, ráhúztam egy ágat, persze, így is látszott, mert ahogy mondtam, a narancs ritka szín a völgyben.
Hazamentem, a tornácon megittam a maradék gint, és Képíróék felé kémleltem. Kék fények villogtak az ulica elejéről, de érdekesmód rohadt nagy csend volt, zúgott tőle a fülem. Amikor a gin elfogyott, átballagtam Képíróékhoz, és akkor láttam, amit addig már tudtam, hogy nagyon csúnya egy helyzet az egész.
Az udvar füvére már három test volt kiterítve, három felnőtté, és egészen addig, míg az egyik doki le nem takarta őket, a szétroncsolt, eltorzult arcukat néztem. Úgy néztek ki, mintha kutatnának nagy némaságukban valami után, mintha keresnének valamit még most is. Vagy inkább valakit, gondoltam, és amikor a gyerek élettelen testét is kivágták a roncsból, tudtam, hogy kit.
Az ulicán hánytam, és reszketni kezdtem, mert több piám nem volt otthon. Nem volt más választásom, elindultam vissza, fölfelé a bodegába.
Hé, öreg harcos, mondtam a kocsmárosnak, adhatnál valamit innom, és vigyorogni próbáltam, holott tudhattam volna, semmi esélyem azután, hogy elemeltem azt az üveg gint. Más esetben nem is jöttem volna errefelé az elkövetkező két hétben, de most nem tehettem mást. Más esetben Gligor beverte volna a pofámat a lopásért, most azonban ő sem tehetett mást, és töltött. Igaz, a legszarabb szánkós vodkából, de töltött. Láttam az arcán, hogy neki is csúnyán betett a baleset, és hogy túl van már néhány poháron.
A kocsmában sokan voltak, a szokásosnál is többen, és megállás nélkül a balesetről beszéltek.
Hé, tanár úr, olvastál már ilyesmiről a könyveidben, kérdezték, és én megráztam a fejem. Az igazság az, hogy tényleg nem. Ami pedig a könyveimet illeti, már rég eladtam a javát a szeredai ócskásnak.
Sokáig ihattunk, arra ébredtem, hogy a gyerekbicikli mellett fekszem, és vacogok a hidegtől. Hajnalodott, négykézlábra álltam, éreztem, hogy sürgősen innom kell valamit, különben meg fogok halni. Fogtam a biciklit, és lebotorkáltam Képíróékhoz.
Nem kell?, kérdeztem Képírót.
Gombát válogatott, már korán megjárta az erdőt, vagy már tegnap fönt volt, és az éjszaka érkezett haza a zsákmánnyal, nem tudom. A sípálya megnyitása után szinte mindenki átállt a turizmusra, ezek nem. Ők csak gyűjtögettek tovább, tehenet és juhokat tartottak, nem sokat, de tartottak. Azt hiszem, gyűlölték a turistákat. De persze valamiből ők is meg kellett éljenek.
Képíró megnézte a biciklit, majd rám nézett. Nem tudom, milyen hosszan, de hosszan. Rosszul voltam. Bement a házba.
A roncsot bámultam. Sosem voltam jó az autómárkákban, de ezt szerintem még Schumacher sem ismerte volna föl. A színében sem lehetett biztos senki, legalábbis én nem tudtam volna megmondani, milyen színű. Leg­inkább valami sötét árnyalatra tippeltem volna. Kék vagy fekete, sötét. A festék lepattogzott, szinte eltűnt, a gyűrődésektől, a becsapódástól olyanná vált, mint a lélek a test halála után: fölösleges.
Képíró visszajött, a kezembe nyomta a demizsont, és bevitte a biciklit a házba.
Két nappal később láttam a tévében, hogy Schumacher agyhalott, vagy mi a frász, ő is fejre állt. De attól még nem ismerte volna föl, én mondom. Más autóversenyzőt meg nem tudok mondani.
Pár napig otthon dekkoltam, néha láttam a Képíró-gyereket fel-alá biciklizni boldogan, és az jutott eszembe, kérhettem volna többet is. Ahogy apadt a demizsonban a pálinka, ez a gondolatom egyre erősebben kísértett, és végül nem hagyott nyugodni, átmentem Képíróékhoz. A házuk előtt csillogó autó állt, az udvaron egy fekete ruhás, görnyedt testtartású, idő­sebb férfi. Haja ősz. Képíróval beszélgetett. Bár inkább csak ő beszélt, Kép­író némán figyelte. Ki sem jött rendesen a házból, a lépcsőn állt, úgy hallgatta a férfit, elutasítóan. Megálltam a kapuban. Rögtön rájöttem, hogy a vén szivar a balesetben meghalt család hozzátartozója, ahogy ezt mondani szokás. A nagyapa, könnyű volt rájönni. A bicikli felől érdeklődött. Hogy megnézte a roncsot, de a kerékpárt sehol sem látja. Mi lett vele? Az unokája kedvence volt, ennyi maradt neki belőle, ő vette neki születésnapjára. Ha széttört, akkor is kell neki. A roncs nem érdekli, azt eladhatja Kép­író az ócskavasasnál, de a biciklire szüksége van. Neki ennyi maradt, ismételgette.
Istenemre, megsajnáltam.
Pénzt ajánlott. Láttam, hogy Képíró habozik, megindíthatták az öreg szavai őt is, de igazából nála sosem lehetett ezt tudni. Fogadtam volna, hogy ő is átáll a turizmusra, aztán a nagy lófasz.
Végignéztem az ulicán, a házam felé. A Képíró-kölyök közeledett a halott kisgyerek biciklijével. Nagyon boldog volt. Gondoltam, itt az ideje visszavonulót fújni, de a kapu megnyikordult, ahogy becsuktam, és az öreg észrevett. Mondhatom, roppant fürgén futott oda hozzám. A fiút néztem, már nem járt messze.
Maga, maga talán tud valamit a bicikliről, kérdezte az öreg, és beljebb léptem a kapun. Apró, kerek szemei voltak. Reszketett a hangja. Már-már megszólaltam volna, amikor a Képíró hangját hallottam. Nem tudunk semmit a biciklijéről, sajnálom, mondta. Az öreg azonban le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam, mit mondjak. Képíróval nem érdemes ujjat húzni, ez jutott az eszembe. Már néhányszor megdöngetett, ha lopáson kapott a kertjében. Az öreg viszont nem tágított. Csak nézett, bámult rám az apró szemével. Mozdulatlanul, némán. Valamit sikerült kinyögnöm végül, érthetetlen szavakat, aztán kihátráltam az udvarról. Az öreg is utánam jött, nyomában Képíróval.
A fiú éppen akkor ért oda a biciklivel.
Menj be a házba, mondta neki az apja, és a fiú először nem értette, mi­ről van szó. Nézte az öreget, az autót a ház előtt, engem, majd az apját. Végül betolta a biciklit az udvarra, letámasztotta, és bement a házba. Láttam, hogy az ablakon leskelődik.
Az öreg Képírót nézte. Mióta engem megszólított, szavát sem lehetett hallani. Képíró a kapuban állt, nagydarab ember volt, nem létezett, hogy valaki onnan elmozdítsa. Az öreg biccentett, beült az autójába, és elhajtott. Képíró a földre köpött, becsukta a kaput, és bement a házba. Láttam, hogy menet közben felkapja a biciklit, és bezárja a fészerbe.
A patakmederben most először életemben nem hallottam csobogni a vizet. Nem rohant sehová. Láttam egy felvételt valamelyik hurrikánról, hogy olyan erős szelet hozott magával, hogy felkapta és visszafordította egy víz­esés alázúduló tömegét. Legalábbis egy részét, és időszakosan, lökésszerűen. De ez a patak nem folyt a csend alapján. Nem volt kedvem megnézni, mi történt vele. Lehet, hogy mégiscsak tél volt, és befagyott. Nem emlékszem.
Arra emlékszem csupán, hogy az öreg autója ott állt a kocsma előtt.
Körülnéztem, és semmiféle ellenérvet nem találtam arra nézvést, hogy ne menjek be.
Az öreg a pultnál állt, és rumot ivott. Gligor sörösládákat pakolt, rám sem hederített, amikor beléptem. Néha az öregre nézett, a fizető vendégre.
Mit inna, kérdezte később az öreg, és intettem, hogy a rum megteszi. Gligor töltött. Felhajtottam. Mennyi, kérdezte az öreg, és mondtam, hogy egy láda whisky jól fogna. Gligor megütközve nézett rám. Nem tartott whiskyt, minek. Na jó, mondtam, a rum sem rossz. Az öreg bólintott, és azt mondta, itt megvár. Meg újra, hogy neki csak ez maradt.
Amíg elcsórtam a biciklit a fészerből, kizárólag a láda rum járt a fejemben. Láttam a roncsot a kertben heverni.
Megálltam egy pillanatra, mert tényleg jó lett volna tudni, milyen típusú autó volt. A színe sem lenne mellékes.
Meglátni a romhalmaz mögött a guruló, csillogó gépet.
Aztán elhessegettem az egészet a fenébe, mert belém nyilallt egy gondolat, és szabadulni akartam tőle. Csak a rumra koncentráltam, minden erőmmel, mert tudtam, ez a hasonlat könnyen kifoghat rajtam.
Szinte futottam fölfelé a patakmederben, mintha űznének. Aztán elcsúsztam, beütöttem az oldalamat, nem jutottam levegőhöz pár percig, pedig az évek során megtanultam, hogy kell úgy elesni, hogy ne törjem össze magam a kelleténél jobban. A biciklit néztem, és nem tudtam kiverni a fe­jemből a roncs látványát. Az öreg hangját hallottam.
Neki csak ez maradt.
Valóban nem tudtam, milyen évszak van, honnan jövök és hová megyek, és hogy ki vagyok, és ettől majdnem sírhatnékom támadt.
Ettől aztán még nagyobb pánikba estem.
A patak felé hallgatóztam. A víz hallgatott. Tudtam, azért, hogy jobban halljam: az a roncs éppolyan, mint én. De ezt nem akartam, mert giccsesen, gyomorforgatóan, kézzelfoghatóan és elcsépelten igaz hasonlat volna.
Úgyhogy összeszedtem magam, és elindultam a láda rumom után.