1.
Két férfi a tengert nézte szórakozottan. Kezükben sör, ittak.
– Hiába, most ugyan van egy kis felhajtás, aztán minden marad a régiben.
– A nagykutyák mindig megússzák.
– Az is csak manőverezés, hogy tele vannak az újságok leleplezésekkel.
– Naná: minden napra egy új igazság.

Ittak, nézték a tengert. A mellettük levő sátorból elégedettséget sugárzó rekedtes női göcögés hallatszott ki. A sátor körül szétdobált, végképp sorsukra hagyott tárgyak.

– Nem lehet tudni, hogyan is történt valójában. Ahány történelemkönyv, anynyiféle.

A hallgató férfi önkéntelenül végigsimította a hosszú, vízszintes sebhelyet a combján, hátul, a feneke alatt. Ez a lába mintha soványabb lett volna. Idegesítették az efféle megjegyzések, nem lehet tudni, nem lehet tudni, ő ilyenkor rögtön szokta tudni, hogy a másik embernek valamiféle föl nem fedhető célja van vele. Másképp minek is mondanának efféléket az emberek? Amikor a haverekkel vagyunk, érdekes, senkinek sem jut eszébe arról okoskodni, vajon a történelemkönyv igazat mond-e. Így van, mert évszázadok óta így van, mit kell ezen annyit szarakodni. Persze, ezt most nem mondom.Minek. Úgyis hagyom a francba az egészet.

– Annak idején csak a román hadsereg nem rohanta le Magyarországot. Sokat olvastam róla, tudod, éppen akkor voltam katona, amikor megrendezték a vásárhelyi véres márciust. Első perctől bűzlött valami. Voltak magyarok is velünk a katonaságban, és a vásárhelyiek abszolút oké srácok voltak. Nem mondom, mert voltak őrültek is, csíkiak, akik egy szót nem tudtak románul, és...

– Na igen – szólalt meg a másik férfi, miközben arra gondolt, minden embernek van valami heppje, ennek biztos a történelem, ki gondolta volna, ahogy így elnézi zömök, erős termetét, egymáshoz közelülő szemeit, keskeny homlokát, azt hitte volna, a foci-eredményeken kívül mást nemigen olvas, de hát soha nem lehet tudni, egyszer csak bekattan valami, aztán már nem lehet abbahagyni –, na igen, fejjel a falnak, vagy hogy is mondják ezt.

– Igen, igen: fejjel a falnak. De a vásárhelyiek mindig csitították őket. Szóval nem hittem egy szót sem abból, hogy le akarják támadni az országot, éppen ott és éppen akkor, amikor végre vége volt a negyven évi szarnak. Meg volt rendezve az egész. Hogy a népnek ne jusson eszébe, hogy a nagykutyák miket harácsolnak most is össze.

– Persze, most a dossziék előkerülése az elterelő hadművelet.
Sör, tenger. Jó érzés egyetérteni. Bár az volt a neve, hogy Fekete-tenger, kék volt, sötétkék, a part közelében meg zöld, az algáktól. A mellettük lévő sátor táskarádióján ment az Ave Maria. A rekedt női hang magabiztosan és hamisan ráénekelt. Mint aki jobban tudja. A sátor mellett girhes kölyökkutya szaglászott a zavaros tárgyak között.

– Azért is kezdtem el olvasni a dologról. Hogy annak idején, mikor Magyarországon volt a forradalom, és bementek az oroszok, meg a KGST, a románok nem mentek be.
– Hát igen – de nem folytatta, mert egy repülő zúgott el a tenger fölött, alacsonyan, hogy a sütkérezők jól láthassák az óriásplakátot, amit húzott maga után: NUTLINE – ÉS NINCS MEGÁLLÁS! Egy pillanatra mindketten a repülőre révedtek.

2.
– Farkas! Farkincám! – hallatszott a nyájasnak szánt rekedt női hang, majd kisvártatva megjelent egy fej is a sátor bejáratánál. A szem rátapadt a NUTLINEos repülőre, mígnem az eltűnt a messzeségben. Mélyet sóhajtott a nő, kikászálódott, nyújtózott egyet, jobbra-balra tekintgetve lesétált a tengerhez, derékig bement a kellemesen hűs vízbe, újra körülnézett, a bugyiját diszkréten félrehúzva lötybölt néhányat, majd újra rákezdte:
– Farkas! Farkincám!

Semmi. A sátra felé kiáltotta, hadd hallja mindenki:
– Nahát, ez a gyerek megint eltűnt. Gyurikám, megyek, és megkeresem.Megint ezt csinálja velem, de elintézem őt egyszer s mindenkorra, csak találjam meg!

A hangja hirtelen megint nyájasra váltott:
– Gyurikám, légyszi, hozzál addig nekem egy sört, úgy, de úgy megszomjaztam!

És elindult a nő, végig a homokos parton. A sekély víz jólesően simogatta a lábát, erre gondolt, meg arra, hogy mi a francnak hozta magával a gyereket: nyugodtan hagyhatta volna otthon a nagyanyjánál, de tessék, így jár, aki önfeláldozó, a kezét nyújtja, s a karját szedik el, mert hát neki is joga van az élethez, ez a Gyuri nem fiatal, de jól tartja magát, egy csepp háj sincsen rajta, és nagyon tudja, mi kell egy ilyen nőnek, mint én, aki nem éri be akármivel, bár persze nem vagyok én se amolyan mai csirke, de ő direkt szereti, hogy van mit fogni rajtam, és fogja is, most
is, mikor neki már annyi volt, tudta, hogy nekem mi kell még, és adta is, de még mennyire, öt percen át élveztem, s akkor itt ez a gyerek, akit magammal hozok, tisztára anyai szeretetből, ő meg eltűnik, hogy szaladgálnom kelljen utána, bár az mondjuk tiszta szerencse, hogy nem a sátor előtt üldögélt, istenem, tizenkét éves, már nyugodtan tudhatja, hogy őt sem a gólya hozta, igaz, az apját sohase látta, nem is volt azon sokat mit látni, megtartottam, mert már harmincöt voltam, s gondoltam, vagy ezt, vagy lőttek annak, hogy valaha is anya legyek, hiába, az idő csak telik, és mi, nők, menetrendszerűen bepánikolunk, pedig ha elgondolom, hogy még mindig bármikor fölszedek egy pasit, aki úgy táncol, ahogy én dalolok neki, akkor totál fölösleges volt, de hát azért ez a Farkas jó fiú, csak kerüljön végre elő, mert a fülét a kezébe adom, mégis, mit képzel, hogy állandóan a szívrohamot hozza az anyjára, az anyjára sej dejazanyjára...

3.
Farkas nem hallhatta a kiáltozást. A móló másik oldalán rákászott Zolikával, a vásárhelyi gyerekkel.
– Nézd, ott, ott a kő alatt, ott van egy nagy, szedd már ki, gyere na, látod, ott van, csak éppen meg kell fogni.
– Fogd már be, ha folyton jár a szád, minden rák eltűnik – mordult rá Farkas, és óvatosan megemelte a követ.
– Úgy, úgy, látod, ott van – hadarta Zolika, mint aki meg se hallotta a nagyobb fiú morgását.

Farkas hüvelyk- és mutatóujjával jó szorosan megfogta a rákot, úgy, hogy ollói ne tudják elkapni a kezét, majd beleeresztette egy nejlonzacskóba.

– Ez igen, na látod, hogy megfogtuk a rákot, mondtam én, hogy itt sok rák van, gyere, szedjünk még – folytatta a kisebbik fiú.

Farkasnak édesmindegy volt. Nem érdekelték a rákok. Zolika is az agyára ment a dumájával, de még mindig ezerszer jobb, mint Gyuri bácsi, ahogy fogdossa az anyját. Vagy ahogy veszekszenek. Nincs pénzük, vagyis van, de kevés. Sörre van. Kajára nincs. A dinnye, az olcsó, három napja csak dinnye van. S anyja dumája, hogy köszönettel tartoznak Gyuri bácsinak, hogy erre a „fantasztikus helyre” hozta őket. Mert ő kiénekelheti a lelkét is, nyaralásra csak nem futja. Na, ez most elfutott.

– Farkas, mit csinálsz, ezt aztán jól eleresztetted, pedig jó nagy volt. Gyere, gyere gyorsan, ott látok egyet.

Farkas odanézett, ahova Zolika mutatott, majd óvatosan újra kivett egy rákot, s bele a zacskóba.

– Lássuk, mit csinálnak ketten – mondta Zolika. De a rákok nem csináltak semmit. Bent voltak a zacskóban, ennyi. Nem mozdultak.
– Nézd, nézd! – mutogatott az égre Zolika. – Jön a NUTLINE-os repülő!

Farkas mintha meg se hallotta volna. Kipróbálta magát, hogy kibírja-e, hogy ne nézzen oda, amikor tisztán hallja az égből a motorzúgást. Eddig még egyszer sem bírta ki, bár egyre később nézett fel, és egyre kisebb repülőt látott. Na, még egy kicsit. Leguggolt, mintha újabb rákot keresne, de ha valaki a vízből nézte volna, mondjuk, egy rák, akkor látta volna, hogy még a szemét is összeszorítja, úgy koncentrál, hogy ne nézzen fel a repülőre. Csend. Most már biztos elment. Kinyitotta a szemét. Egy rák. Nem csapott le rá. Lassan emelte föl a fejét. Zolika még mindig az eget bámulta. Fokozatosan egy másik hang úszott be hallóterükbe:

– Farkas! Farkinca!
Csak nem jött el idáig? Újra a vizet nézte, benne a rákot, majd újra összeszorította szemét. Zolika szólalt meg:
– Farkas, azt hiszem, nagyanyád kiabál. Igen, igen, már látom is, ő az, erre jön. Gyere, bújjunk el!
– Nem a nagyanyám. Az anyám – mondta Farkas. Felállt, elindult az anyja felé. Zolika vállat vont, és ment utána. A nő elkapta Farkas fülét, ráncigálni kezdte, és torkaszakadtából ordított:
–Mégis mit képzelsz! Azért jöttem el nyaralni, hogy folyton téged hajkurásszalak?! Na, adok én neked! Hálátlan dög! Az vagy! Kiköphetem a tüdőmet: „Farkas! Farkinca!” – ordítom végig a parton! Az egész világ hallja, de te nem! Mert becsukod a füled, mint a halak, mi?!

Megörült az ötletének. Egytagú közönségéhez fordult:
– Becsukja a fülét, mint a halak, ugye?
Zolika nem értette. Egyáltalán, van-e a halaknak füle? Farkasnak, szegénynek van, tisztára kivörösödött az anyja ráncigálásától.

– S mik ezek itt? – kapta ki a nő Farkas kezéből a zacskót. Belepillantott, sikított, és földhöz vágta. Új erővel esett neki a fiának:
– Persze, arra van eszed, hogy mindenféle förtelmet összeszedjél. Hát, ebből elég volt. Két napig egy falatot sem kapsz enni. Majd gondolkozhatsz azon, hogy mivel tartozol anyádnak – és Gyuri bácsinak! – azért, hogy elhoztak a tengerpartra.

Farkas lehajtott fejjel állt. A szemét is összeszorította. Zolika fölszedte a zacskót a két mozdulatlan rákkal, és eloldalgott. Nem sokkal később néhány nála is kisebb gyereknek mutogatta, mit fogott, és hívta őket is, mert rengeteg rák van a mólónál.

4.
A móló, emlékezett vissza, a móló egy csalódott híd.

Megint úgy társalognak, hogy hallanom kelljen, gondolta.

– Az ember – magyarázta Gyuri bácsi Farkasnak – kilencven százalékban vízből áll.
Médike közbeszólt:
– De Gyurikám, miért mondasz ilyet a gyereknek? Hiszen akkor elfolynánk!

Eszébe jutott, hogy valamikor egy fiú Afrikába hívta. Hogy van valamiféle kedvezményes utazási bérlet huszonhat éves korig, amivel Afrikába mehetnek.

Azt válaszolta, hogy ő már harminc. Csak dobálóztak a számokkal. Azóta se látta azt a fiút. Vajon elment-e végül Afrikába? S mi lett volna, ha elutazik vele? Most már soha nem fogja megtudni. Hogy is van ez? A szám még mindig vonzza a férfiakat. A természet pazarló.

Gyuri bácsi nem talál érveket Médike praktikus ellenvetésére. Pedig tisztán emlékszik, olvasta valahol ezt a kilencven százalék vizet. De miért is nem jutott neki eszébe akkor ez a dolog az elfolyással? Médike mindig fején találja a szöget.

Ki kell szolgálni, mert ahhoz van szokva, de hát valóban van benne valami királynői.

A múltkor is hogy elintézte a pultost, mert az nem akarta odaadni Farkasnak a pénzt a visszaváltható sörösüvegekért. Kiabál, fenyegetőzik, igaz, de meg is kap mindent, amit csak akar. S még mondja valaki, hogy a nők gyengék. Olyan erő van benne, mint hat pasasban. S ahogy énekel! Igaz, vigyáz is a hangjára, például öt szál ciginél többet soha nem szív. Nem mint ez az asszonyka itt mellettünk.

Az asszonyka most újra rágyújtott egy cigarettára. Sebhely. Vízszint. Prága. Budapest. Spanyolország. Szórend. Időrend. Az időrend elmúlt. Van ennek egyáltalán értelme? Karórájára pillantott. Későre jár. Afrikaaaa.Megy a sebhely Spanyolhonba. Végül gondosan fölírta, milyen tárgyakat lát a királynő sátra körül: törött műanyagkanál, napszemüveg fél lencsével, literes aludtejes nejlonpalack, háromliteres vizesflaska (szintén műanyag), törött cd-lemez, üres pástétomkonzerv, nejlonfólia összetekerve (több négyzetméternyi), neszkáfés zacskók (2 db.), Praktiker
reklámfüzet (szintén 2 db.), 200 grammos neszkáfés doboz, papundekli-sávok (4 db.), gyufaskatulya (üres), összegyűrt fornettis zacskó, csípőspaprika-befőtt, különféle dugók és kupakok (sok), csirkecsontok, dinnyehéjak. A tenger, gondolta, előbb-utóbb csak megváltja őket.

5.
– Spanyolországban dolgozom már két éve – folytatta a beszélgetést a férfi, miután a repülőgép eltűnt a láthatárról. Holnap elutazunk. Rövid a szabadság, és az asszonynak is intézem a vízumot, mert most már viszem őt is magammal a spanyolokhoz. Még legalább tíz év, míg ebben az országban normálisan élni lehet. Kösz a sört, jólesett. Sok szerencsét!

– Sok szerencsét! – válaszolta a másik férfi, és kezét nyújtotta. A sofőr, enyhén bicegve, a víz felé ment. Jó lesz megmártózni ebben a melegben. Főként a sör után.

A másik ott maradt a parton. Kár, hogy nem kérdeztem meg, gondolta magában, hogyan szerezte azt a nagy vágást a combjára. Azzal odalépett a cigarettázó nőhöz, és elmesélte, miket hallott a román fiútól. A nő szintén a sebhelyet nézte, ahogy egyre közeledik a vízhez. Próbálta elkapni a pillanatot, amikor a sebhely vonala egybeesik a víz szintjével. A férfinak csak annyit mondott:
– Prága – de nem vette le a szemét a sebhelyről.
– Prága? Mi van Prágával?

Hát igen, elméletileg kellett lennie olyan pillanatnak, amelyben a két vonal egybevág, gondolta a nő, de az szabad szemmel nem látható.
– Hát csak annyi – nézett végre rá a férfira –, hogy a román hadsereg nem Budapestet nem rohanta le 56-ban, hanem Prágát 68-ban.
– Ez biztos?
– Fogadjunk?
– És Budapestet?
– Nem, 56-ban ez nem volt kérdés, a szovjet hadsereg maga is elboldogult.
– Na látod – könnyebbült meg a férfi –, mégis igaza volt a srácnak.

A srác kihúzta magát, és arra összpontosított, hogy ne sántítson.Már csak két lépés, és mindkét kezét lefoglalhatja azzal, hogy vizet fröcsköl magára. Soha, fogadkozott magában, soha nem tudhatja meg, soha senki nem tudhatja meg, hogyan szereztem ezt a sebhelyet.

És valóban, soha nem tudta meg a másik férfi, hogyan szerezte a sebhelyet. És nem tudták meg a ráknéző gyerekek, nem tudta meg a két rák sem, és az a rák sem, amelyiket Farkas nem fogott ki (sem az, amelyiket elügyetlenkedett, sem az, amelyikkel szembenézett), és nem tudta meg Gyuri bácsi – még Médike, a királynő sem tudta meg, és persze Farkas sem tudta meg, Zolika sem, még ha mesélt is róla mindenféléket, és nem tudta meg a NUTLINE-os repülő pilótája, és nem a NUTLINE-szotyolát rágók népes tábora, és nem tudták meg az oroszok, még a szovjetek sem, és a KGST sem tudta meg, a vásárhelyiek sem (tökmindegy, hogy románok vagy magyarok, mert nem tudták), nem tudta meg Prága, nem tudta meg Budapest, nem tudta meg az AveMaria, nem tudta meg a táskarádió, és nem tudta
meg a girhes kölyökkutya (igaz, a nagykutyák sem tudták meg, de ők csak azért nem,mert le se szarták), persze, én semtudtammeg, és nemtudtameg a töröttműanyagkanál, a féllencsés napszemüveg, nem tudta meg az aludtejes nejlonpalack, sem a háromliteres, szintén műanyag vizesflaska, nem tudta meg a törött cd-lemez, nem az üres pástétomkonzerv, a több négyzetméternyi összetekert nejlonfólia ugyancsak nem tudta meg, ahogy a két darab neszkáfés zacskó sem, és nem a Praktiker reklámfüzetek, a 200 grammos neszkáfés doboz, a négy papundekli-sáv, az üres gyufaskatulya, az összegyűrt fornettis zacskó, a csípőspaprika-befőtt, a különféle dugók és kupakok, a csirkecsontok, és végül: a dinnyehéjak sem tudták meg soha, hogyan keletkezett az a hatalmas sebhely.