„Pazite, Snajper!”

– Kitalálod? – kérdezi a lány, fölnéz a tankönyvből, ujjhegyét a bekezdésen tartja.

– Hát persze – mondja apa. – Majd fizetsz, mint a legutóbb – jólesően nevet. – Úgyis tudni fogom.

Játszanak, ahogy szoktak. Ha a lány veszít, a zsebpénzéből fizet. Ebből az apja soha nem enged, és a lány is tisztában van vele, hogy amikor játékra hívja a férfit, kockáztat. De ez a jó benne, nem? 

– Egy kísérlet. A második már nem ér.

– Oké, egy kísérlet. 

A lány lefordítja a könyvet, de nem engedi el, tartja, miközben az ablakhoz lép, a városát nézi, ami úgy lüktet, akár egy hatalmas élőlény. A Pinciano negyed, Aurelianus falaival. Villódzó fények, zöld foltok, sárga épületek, kavargó színek, pálmák és ciprusok, közel a Piazza del Popolo, a szeszélyesen kanyargó Tiberis. Nem messze tőlük a Villa Borghese, nagy zöld tüdő. Most egy másik várost lát, nem ezt a sok kupolás negyedet, amely délutáni napsütésben elvakítja a szemet, és fénynyalábjaival beragyogja a sugárutakat, hanem azt a másikat. Amit a kislány elképzel, ugyanez a város, csak kétezer évvel korábban volt. Hátranéz, a várakozó apjára pillant, akinek nincs sok ideje, tehát olvasni kezd a tankönyvből.

– Amikor besötétedett, kalapot vagy parókát húzott fejébe, és kocsmákba tért be. Együtt ivott az alacsonyabb rangú emberekkel, hangoskodott velük, ha összevesztek valami apróságon, verekedett, mint valami eszelős. Összevissza kóborolt a szűk utcákban. Belekötött a vendégségből hazatérő emberekbe, sebeket ejtett rajtuk, a tőrével szurkált, aki ellenált, a csatornába lökte. Nőket molesztált, a férjek kergették, agyon akarták verni, mert nem tudták, kicsoda. Üzleteket rabolt ki. 

A lány abbahagyja, kérdően néz az apjára, visszalép az asztalhoz, rajta porcelánváza egy szál tulipánnal, leül.

– Nahát, nahát, melyik hülye lehet? – a férfi töpreng, tanácstalannak tűnik. A térképet az asztalra helyezi, a lány könyve mellé. – Passz, nyertél – számolja a pénzt a fényes bőrtárcájából –, tessék. A kislány mosolyog, a pénzt az asztalon hagyja.

– Aztán fölgyújtotta Rómát – mondja.

– Ó, a csudába! – a férfin látszik, hogy megkönnyebbül. – A rohadék! Még álruhában is grasszált. Látod, erre már nem emlékeztem.

A kislány rendületlenül folytatja.

– Kiváltképpen fölbosszantották a kanyargós, girbegurba, végenincs utcák. Az ódon épületek ingerelték. A patina! Földühítette minden, ami régi volt, szép vagy kellemes, ami nem az ő keze munkáját dicsérte. Gyújtogatni kezdett. Szolgái fáklyákkal járták a városrészeket, a gazdagok házait se kímélték. Fölégette a városát. Amelyik épületen nem fogtak a lángok, mint az Aranyházon, azt hadigépekkel romboltatta le. Égtek a raktárak, a hatalmas könyvtár, lángoltak a templomok, egész Róma kísértetiesen világított, akár a lángra kapott Hold, miközben ő a Maecenas-toronyból csodálta a hét éjjelen át tartó pusztítást, és közben énekelt, fáradhatatlanul énekelt. 

– Mit is? – kérdezi apa, ráncolva a homlokát.

– Trója elestét. Be is öltözött dalnoknak. Aranyszegélyű tóga, tudod.

– Ah, ja. 

– Az utca tele volt halottakkal. Napokig nem lehetett hozzájuk nyúlni. Megtiltatta – mondja a lány.

– Rémes – szól a férfi.

– De tényleg, miért csinálta? – kérdezi őszintén a lány.

– Bomlott elme. Azt gondolta, vele kell kezdődnie mindennek. Hogy ami volt, méltatlanná lett az idők szavára – magyarázza a férfi, közben tesz-vesz. – Igazából nincs racionális ok. Az ilyen cselekedet ép ésszel fölfoghatatlan. 

– Ha elmegy az eszem, meg fogom érteni? – nevet a lány, rázza a fejét, mint a bolondok.

– Pontosan. Akkor aztán világos lesz minden, kicsim.

Belép a társalkodóba anya, szinte röppen. Renáta mindig meglepődött, mennyire mássá képes változni. Anya tegnap nyúzott és kellemetlen volt, ma olyan, mint aki újjászületett. Pedig apa elmegy, elutazik vadászni. Évente háromszor-négyszer elhúznak a haverokkal, apa így mondja, haverok, eléggé nagy fejesek, ilyenkor anya ideges. Apa két hete gyakorolt, a lövészklubba járt, azt mondta, a legutóbb kinevették, amikor a harmadik ünőt is elrontotta. De most anya csöppet sem feszült. Renáta arra gondol, maradjon is így, meg ne fájduljon a feje. Anya kifejezetten utálja, ha apa vadászni megy, barbár dolog, olyan embertelen, szegény őzek, nyuszik, fácánok, na, mi még. A vaddisznó. Rókák. Egyszer apa hazahozott vagy öt kiló őzhúst, anya készített egy vasárnapi ragut, de nem evett belőle, mindennek van határa. 

Anya most olyan szép, odabújik apához, mint egy őzike.

– Tudod már, hogy döntesz?

Ez a kérdés biztos apának valamilyen ügye. 

– Nagyjából – szól a férfi. – Azt hiszem, elég világos a tényállás. Nincsenek féknyomok. – Magához szorítja anyát, megcsókolja a nyakát, elengedi. Anya csillogó szemmel nézi, ahogy pakol. Meleg alsó, vadászmolinó, a nagy túrabakancs. Egy tőr, bőrtokkal. Sok a holmi, de apa ügyesen pakol a szép kezével. Elvállalt egy ügyet, az asszony férjét elütötte egy híres focista, a férfi lebénult. Nem volt pénzük ügyvédre. Apa elvállalta őket jófejségből. Nem kért ügyvédi díjat. 

– Hogy lehet, hogy valaki a saját anyjával? – kérdezi Renáta, a tankönyvet silabizálva.

Apa megfordul, nyilván azon gondolkodik, szabadna-e a gyereknek ilyet olvasnia.

– Figyelj, Renáta – kezdi magyarázni –, ezek olyan szörnyűségek, amelyekhez nem ér föl az emberi ész. Néró különlegesen bomlott alak volt. Az ember annyi mindenre képes, de egyedül, és ezt jegyezd meg jól, egyedül ő sem lett volna képes ennyi borzalomra. Ahhoz társak, kísérők, segítők kellenek. 

Kintről dudáltak. Renáta az ablakhoz lépett, megérkezett a Mercedes kisbusz. Vagy hárman kikászálódnak a járműből. A sofőr megint dudál. 

– Pepe bácsi is veletek tart? – kérdezi Renáta.

Apa bólogat, Pepe bácsi a társaság szíve. Elnyűhetetlen. Még mindig praktizál, miközben csaknem nyolcvan. Pepe bácsi bíró.

Apa kinyitja az ablakot, lekiált.

– Öt perc, fiúk!

És mintha egyszerre tennék, telefonálni kezdenek. Ez milyen érdekes. Renáta arra gondol, apa anyának telefonál a konyhából, vagy fordítva, csak mert nekik két vezetékesük van. Hamarosan lesz olyan telefonjuk, ami után nem kell a zsinórt huzigálni, a táskában elfér, a zsebben. Apa angolul beszél, váratlanul más lesz a hangja, nem alázatos, de engedékenyebb. Apa általában határozott. Most olyan, mint aki föltételeket fogad el, si, si, bólogat, si. Pedig angolul beszél. Anya is telefonál a konyhában, Renáta arra indul, megáll a küszöbön, anya lazán dönti vékony derekát a konyhapultnak, mögötte a gyümölcsöstálban szőlőfürtök, narancs, kivi. Azt mondja anya a szép, rúzsos szájával, három napra. 

Aha, akkor anya apáról beszél. 

– Majd holnap, jó – mondja anya. – Nem tudom még, kora délután.

– Lesz szakköröd holnap? – fordul Renáta felé.

– Lesz.

Anya újra a telefonba beszél, kicsit elfordul, nem látszik az arca.

– Renátának szakköre van délután. Oké – és lerakja a telefont. A társalkodóban apa is végzett.

– Kivel beszéltél? 

– Giuliával – szól anya könnyedén, s a fejére koppint. – Vagyis… – megakad, néz rá. Tágra nyílik a szeme, mint akit rajtakaptak. 

– Ő nem New Yorkban van? – kérdi óvatosan Renáta. 

– Ja, persze, onnan hívott – mondja anya, és hunyorog.

– És miért érdekli New Yorkban, van-e szakköröm?

Anya vidáman nevet, jaj, jaj, egészen összekeveredem. Mindenki elutazik, az apád, Giulia, te. Nem, nem is Giuliával beszéltem, hanem Elena nénivel. Elena hívott, ha ráérek, fussunk össze, míg neked szakköröd van.

– Kibékültetek a szipirtyóval?

Anya összecsapja a kezét.

– Nem mondtam? Persze, már régen, bocsánatot kért. Elena néni, Róma legnagyobb szipirtyója!

Apa lépked föl a pincéből, kezében a fegyvertok, s ahogy ránéz, még Renáta is érzi a puska súlyát. Apa csaknem készen van a pakolással. A lőszeresdoboz zörög, ahogy elrakja. A szekrényhez lép, kihúzza a fiókot, amelyben az igazolványokat tartja. A fürdőbérlet, a múzeumi belépő, a kamarai tagsági igazolvány, könyvtárjegyek, a vadászigazolvány, a családi útlevelek. Nézegeti őket, kiválasztja a saját útlevelét, mintha magának mondaná, fenébe, milyen fiatal voltam akkor.

– Mikor?

– Tíz éve – mondja apa, pedig jól áll neki az ezüstös halánték. Renáta nézi, hogyan rakja el az útlevelét, be a szíve fölé, rátapint a mellényére. Apának szép keze van. Amikor megjön a vadászatból, erdőillatot hoz. Tobozok, fenyőgallyak, mézga, tábortűz kesernyés illata. Sokáig szokott zuhanyozni.

– Nem itthon vadásztok?

– Ausztriában. De lehet, hogy átugrunk Szlovéniába – mondja apa mosolyogva.

– Ott nincs háború? 

– Nem, dehogy, ott béke van. A szlovénok ügyesek voltak – mondja apa, és elgondolkodik. – Időben kiszálltak, két éve is van már, azt hiszem. Mit hozzak neked? – kérdezi.

– Agancsot ne. – Renáta nagyon örül, hogy náluk nincsenek a falon agancsok, vagy a sarkokban kitömött állatok, mint apa vadásztársánál, Pepe bácsinál. Azt anya se bírná. 

– Az osztrákoktól hozok Mozart-kugelt.

– Az jó – nevet Renáta.

Apa megragadja a bőröndöt, huh, milyen nehéz. 

– Lemegyek veled – mondja a lány.

Apa a búcsúzkodásnál megpuszilja anyát, megint a nyakára hajtja a homlokát, a lába mellé ereszti a táskáját, a szép keze simogatja anya moherpulóveres hátát. Állnak egy ideig. Renáta figyeli őket. Jólesik rájuk nézni. Szépek, komolyak, most minden rendben van. Lemegy apával a mikrobuszhoz. Vannak vagy hatan. Némelyik férfit ismeri. Jó fejek, kedvesek. Jó a humoruk, szép, vicces férfiak, Pepe bácsi is jó fej, csak ne volna kitömött medvéje. Apa berakja hátra a bőrtáskáját, a hátizsákját, a fegyverét. Van a társaságban egy idegen, Renáta még nem látta. Kicsit lóarca van.

– Szép a kislányod, Lorenzo – szól az idegen, de nem apát nézi, hanem őt. Kérdez is.

– Renáta – mondja apa. 

– Hány éves vagy, Renáta?

– Ő Hans – szól közbe apa. 

– Tizenkettő. Maga német? – kérdezi angolul Renáta.

– Angol vagyok – mondja Hans, és a kelleténél kicsit hangosabban nevet. Alaposan megnézi Renátát. Valóságos vizsgálatot tart. A lány nem érti, miféle figyelem ez. Mintha messziről nézné a másik. Egy hegyről. Fentről, a magasból. 

– A Hans német név, nem? – kérdezi Renáta.

– Az is lehet, hogy svéd vagyok. – Erre mindenki nevet. 

Még hogy Hans svéd!

Apa megöleli, csókot nyom a homlokára.

– Hagyd azt a hülye Nérót – súgja.

– Jó, hagyom – mondja és észreveszi, hogy a svéd, aki apa mögött ül a kisbuszban, még mindig figyeli őt.

Renáta arra ér föl a lakásba, hogy anya dúdol a konyhában. Fölrakott valami zenét, Supertramp. Renáta szórakozottan visszaül a könyvéhez, az asztalon maradt pénzre pillant, elmosolyodik. Nyereményem! Apa az asztalon hagyta a térképet, amit pedig annyit tanulmányozott az indulás előtt. Néha olyan feledékeny, szertelen. A térkép kiterítve, zöld és barna foltok, piros vonalak, hegyek, folyók, városok. A tenger. 

Rómából tollal húzott vonal vezet Trieste felé. Ott voltak két éve. Anya akkor kapott először migrént, a Miksa házánál. Trieste-ből tovább fut a piros vonal, le dél felé. Egy városnál lesz vége, bent az idegen szárazföld közepén. A város körül hegyek barnája hullámzik. Renáta gondolkodni kezd, hol is hallotta már a nevet: Sarajevo.