(PETŐFI SÁNDOR: SZÖRNYŰ IDŐ)

 

Ennek a versnek, amely Petőfi életében nem jelent meg nyomtatásban, s így csak meglehetősen későn került bele egyáltalán az életmű anyagába, külön jelentőséget kölcsönöz a tény, hogy ez a költő utolsónak fennmaradt verse. Ezt a kijelentést persze rögtön pontosítani kell: nem arról van szó, hogy Petőfi utolsónak szánt verséről van szó – noha az ilyen típusú verseket az utólagos értelmezések előszeretettel ruházzák fel valamiféle többletjelentéssel.¹ A költőnek lehettek akár ezután is költeményei, csak ezek nem maradtak ránk: Petőfi július 31-én tűnt el a segesvári csatában, tehát ideje még lett volna újabb verseket írni – s amennyiben valóban az ő holttestéről adott számot August von Heydte utólagos, 1854-es jelentése, akkor az is figyelemre méltó, hogy szerinte a holttest mellett szétszórt papírok is hevertek; s ugyan nem tudjuk, ezek hivatalos, katonai iratok voltak-e vagy verskéziratok, de ez utóbbit sem lehet mindenestül kizárni.² Az utolsó jelleg jelen esetben azt az egyszerű technikai tényt jelenti, hogy Petőfi azon versgyűjtő füzetében, amely a tőle írt s az életművének remélt összkiadásába beiktatni kívánt verseket tartalmazta másolati tisztázat formájában, ez az utolsónak bejegyzett darab.³

A vers kézirata után a költő feltüntette a keletkezési helyszínt is: Mezőberény. Ez a lokalizálás segíthet a keletkezés időpontjának meghatározásában. Petőfi ugyanis, csalódva a politikában, Pestről menekülve, 1849. júl. 5. és 18. között Mezőberényben időzött unokatestvére, Orlay Petrics Soma családjánál. Ezen belül azonban nincs támpontunk arra, hogy pontosítsuk a datálást, bár annyi valószínű, hogy aligha az ottani tartózkodása legutolsó napján írta a verset, ha még volt ideje a gyűjtőfüzetbe bemásolni. Hatvany Lajos ugyan megpróbált közelebbi dátumot megadni, és július 11-e utánra tette a megírást, amikor a főváros, most már véglegesen és ellenállás nélkül, az ellenség kezére került.⁴ Ennek azonban ellene mond Petőfinek egy, Arany Jánoshoz intézett, július 11-i levele, amelyben éppen Szalontáról várt híreket⁵ – azaz aligha lehettek hírei Pest elestéről, s így ezek értelemszerűen nem is befolyásolhatták.⁶ 

A vers először 1868-ban jelent meg, Vadnai Károlynak köszönhetően a Vasárnapi Ujságban.⁷ A közlésről a kiadó lábjegyzete a következőt mondta: „Petőfi egykori nejének nemrég bekövetkezett halálakor hátrahagyott irományai közt megtaláltatott a Petőfi Sándor saját kezével, idő rendben összeirt költemények utolsó fogása is.”⁸ Azaz a közlés a kéziratgyűjtő füzet alapján készült. Kötetben aztán Petőfi 1874-es, úgynevezett díszkiadásában látott napvilágot,⁹ ezzel kezdődött el az életmű részeként (és záródarabjaként) való funkcionálása. 

A vers címe sajátos paradoxont foglal magában: „szörnyű”, de nem az „utolsó” időkről szóló közlés ígértetik be, azaz a végítéletről szóló beszédmód már rögtön itt felfüggesztődik. Ez a hiány Petőfi egész költői életművének a kontextusában igen erős állítás. Ez a mű ugyanis egy olyan önreflexív versbeszédre épül, amelynek bemérési pontjai a korábbi életműben vannak elszórva, s ez a vers ezekre nemcsak visszautal, hanem érvénytelennek is minősíti azokat.

Ezek közül a legfontosabb az a verscsoport, amelyet „forradalmi látomásversek”-nek nevez a szakirodalom, az apokalipszis nyelvét felhasználó és szemléletét közvetítő műveket tartalmaz. (Megjegyzendő, hogy tudomásom szerint ez a terminus nem túl régi, s az 1980-as évek elejétől bevezetett, akkor nagy vihart kiváltó, új gimnáziumi irodalom-tankönyvben bukkant föl először, tehát megfogalmazója, minden valószínűség szerint, a Petőfi-fejezetek szerzője, Veres András nem mérte fel előzetesen irodalomtörténeti szaktanulmányokban teherbírását és lehetséges hatókörét, mégis hamar bevett terminussá vált a kifejezés.)¹⁰ Ezeknek az ún. „forradalmi” verseknek pedig a végső tétje az emberi történelem üdvtörténeti lezárultát jelentő végső állapot elérése volt, amelyben az ezt előkészítő végső csata „jók” és „gonoszok” között lezárul, s megtörténik az isteni igazságtétel. Erre számos vers idézhető, Az ítélettől egészen az Egy gondolat bánt engemet címűig. Petőfi költészetében ez a forradalom: nem egy reális történeti időben megtörténő, társadalmi érdekű folyamat, hanem egy erősen morális hangoltságú, üdvtörténetileg megalapozott, logikai végpont, amely lezárja az emberi történelem minden látszólagos esetlegességét.¹¹ (S bizonyos mértékig más műfajú, nem lírai jellegű, hanem prózai szövegeiben is ez a felfogás ütközik a társadalmi cselekvés valódi körülményeivel, s gyakran marad alul az eszményhez képest az, ami mégis megtörténik – ám mindezeknek is világos a morális alapozása). 

Ez az, ami itt felszámolódik, pontosabban csak a teljes hiánya mutatkozik meg. 

A vers egy ószövetségi, büntető Isten-kép felvillantásával indul („Talán az ég / megesküvék”): a bűnösnek bizonyuló, kiválasztott, de elpártolt népet („a magyart”) eltörölni szándékszik a Teremtő. Ez bibliai parafrázis (1Móz 6), csak itt nem a vízözön-pusztítás, hanem a vérözön és a döghalál a büntetés eszköze – ezt a felcserélést víz és vér között Petőfi életművében már 1846-ban láthattuk a Levél Várady Antalhoz című versben („Már vizözön volt, most egy vérözön kell”). 

A magyarság teljes kiirtásának az isteni szándéka az egykor kiválasztott, de immár Istentől elvetett nép státuszát mutatja – egy olyan népét, amelyet az 1849-es versek többször minősítettek kifejezetten Isten népének (Európa csendes, ujra csendes; Jött a halál; Föl a szent háborúra!). A kard pedig, amely a korábbi versekben egyértelműen szabadság-szimbólum, s ilyen módon a magyarság attribútuma volt (Európa csendes, ujra csendes; Jött a halál), immár a kiirtás eszköze, s azoknak a meg nem nevezett, arctalan erőknek a kezében van, amelyek a pusztítás munkáját folytatják („villog ellenünk / A fél világnak kardja.”).

Az „Egy szálig elveszünk-e mi?” mondat sem újdonság Petőfi költészetében: a nemzet végső kipusztulását kifejező fordulat felbukkant már korábban, A szabadsághoz című versben (1848. [márc. 27.]),¹² s a későbbiekben Petőfi háborúval kapcsolatos verseinek a hangsúlyos részévé válik: Ismét magyar lett a magyar… (1848. [júl.]), A nemzetgyűléshez (1848. júl. 4.), Föl a szent háborúra! (1849. [jún. 20–30]). Csak most ez itt nem egyszerű költői kérdés, amelynek az értelme a rá adott tagadó válaszban áll (hiszen ha úgy lesz, annak is van értelme… – ahogyan ezt a korábbi versek retorikája beépítette a versszövegbe), hanem az elkövetkezendők megjövendölése. Ami történt s történik, nem készíti elő az emberi történelem végét, az üdvtörténeti értelmű „utolsó ítélet”-et. Nincs apokalipszis, csak pusztulás: egy nemzet vége. Ebben az értelemben a vers folytatója és betetőzője a magyarság eltűnését és a „herderi jóslat” árnyékát viselő szövegeknek is.¹³ S benne van az ossziáni költőmodell lehetősége – de negativitásában. Ez magára a Petőfi-életműre is visszautal, egy nem is túl sokkal korábbi szövegre, amely a lírai én feladatát még éppen ebben a megörökítésben látta volna. Lássuk a két szöveghelyet!

„Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

S ha lesz ember, ki megmarad,

El tudja e gyászdolgokat

Beszélni, mint valának?”

Amit itt Petőfi visszavon, az egy nem sokkal korábban (1849. március [6–7.]), Marosvásárhelyen keletkezett versében (Bizony mondom, hogy győz most a magyar…) van igen szépen kifejtve, a költői hivatás közösségi emlékezetet őrző, ossziáni modell újrafogalmazásaként; a legendás gael dalnok, Osszián volt ugyanis a mitikus példája annak a szerepmodellnek, amely népe teljes kipusztulása után egyedül az utoljára életben maradt költő memóriájában és költői műveiben őrizte meg a hősi csaták emlékezetét – ezt pedig Macpherson nevezetes, egykorúan fordításnak nevezett, de mint utólag kiderült, saját magától alkotott, imitációs műve népszerűsítette Európa-szerte (s amelyet ennek feltárulása után sokáig sommásan hamisításnak bélyegeztek):¹⁴

„Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,

Tudom, hogy a sors őriz engemet,

Hogy engemet megölni nem lehet,

Mert én leszek, nekem kell lenni, ki

Ha elleninket mind a föld fedi,

Megéneklem majd diadalmadat,

Szabadság, és a szent halottakat,

A kiknek vére volt keresztvized,

S halálhörgése bölcsőéneked;”

Ehhez a szerepértelmezéshez képest a Szörnyű idő már ennek a magabiztosságnak a teljes hiányáról árulkodik, s logikailag is mintha egy tölcsér szűkülését követné: ami bekövetkezik, azt nincs, aki túlélje; de ha valaki túléli, nem tudja elmondani, mert nincsenek rá szavak; s ha mégis elmondja, nincs, aki elhiggye. Azaz úgy summázhatjuk ennek a lényegét, hogy az egész küzdelemnek nem volt semmi értelme, mégsem az emberiség nembeli javáért vagy a transzcendens igazságért folyt (ahogyan ezt korábbi Petőfi-versek még heroikusan állították), hiszen sem isteni tanúság nincs az áldozat mellett (az „utolsó ítélet” éppen ez lehetne), sem emberi részvét. 

Marad az egyetlen lehetséges minősítés: ez csupán mese. A fantázia terméke, elképzelt, nem valóságos esemény. Ez a tragikus irónia egyszerre vonja kétségbe a költő és a történetíró hivatását és kompetenciáját: a lírai én egyik sem lehet immár. Amiről beszélni tud, az nem tekinthető az igazság státuszában lévőnek (ahhoz túl szörnyű), de nem lehet költői hitele sem, mert túlmegy a fantázián is. 

Szörényi László tanulmánya, amely talán először nézett szembe ennek a versnek a jelentőségével, ezt egy nagy hatású szintagmában összegezte: apokalipszis helyett kataklizma.¹⁵ A különbség valóban lényegbevágó: a pusztulást (amely ez esetben egy nemzeti közösség totális felszámolódása) képes-e a lírai én a transzcendens értelemadás fényében úgy szemlélni, mint amely valami isteni terv beteljesüléséhez visz közelebb. Petőfi korábbi versei – nemcsak lírai művei, hanem még az 1848-as év nagy összegző verses epikai műve, Az apostol is¹⁶ – azt mutatták, hogy lehetséges egy ilyen világkép, szemlélhető a világ az apokaliptikus látásmód jegyében. A Szörnyű idő azonban már nem ennek jegyében született. Ennek a tüzetes és alapos feltárása Szörényi tanulmányának az érdeme. A szerző itt megtalált egy olyan pontot a Petőfi-életműben, ahonnan visszamenőleg is át lehetett volna írni a költő világképének legfontosabb tendenciáiról szóló irodalomtörténeti narratívákat – akár a Petőfi forradalmi verseivel alapvetően és mélyebben nem foglalkozó Horváth János klasszikus nagy összegzését,¹⁷ akár a Horváthot opponáló, de azzal gondolati tartalom és anyagismeret dolgában versengeni nem tudó marxista modellt, amelyet Pándi Pál próbált meg hegemón módon képviselni.¹⁸ A hetvenes évek szakmai kontextusában ez erősen polemikus álláspont volt, még akkor is, ha Szörényi nem élezte ki az alapvető véleménykülönbséget, s tanulmányát egy meglehetősen eldugott helyen jelentette meg, a Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyvében (még ha évfordulós kiadványban is). Alighanem ez a fajta marginalitás is hozzájárult ahhoz (bár ez nyilván nem a teljes magyarázat), hogy a dolgozat nem keltett jelentős feltűnést, s ami a legfontosabb, nem keltett nyilvános vitát: érdekes módon a korszak nagy Petőfi-vitája, amúgy meglehetősen egyenlőtlen feltételekkel és igen sovány szakmai eredménnyel, Fekete Sándor és Lukácsy Sándor között zajlott le Petőfi forradalmiságának a mibenlétéről.¹⁹ Szörényi László viszont annyiban hagyta nagy jelentőségű felismeréseit (még ha 1989-ben felvette is első reprezentatív tanulmánykötetébe a tanulmányt), és soha sem bontotta ki a kezdeményezéseit, pedig ez alapvetően átírhatta volna a „forradalmár Petőfi” 70-es években kanonizálódott képét (igaz, mivel senki nem vitatta a tanulmányát, még csak a vitaszituáció sem ösztönözte a részletesebb kifejtésre). Pedig, mondhatnám, ez írta volna át igazán a Petőfi-kérdést, s nem az az eldönthetetlen (s nem túlságosan termékeny) dilemma, amely körül Fekete és Lukácsy ölre ment, hogy tudniiillik a költő buonarottiánus forradalmár volt-e. 

Amit Szörényi kezdeményezett, annak igazából utólag (s talán éppen mostanról) látszik a jelentősége: ő ismerte föl azt először, hogy a Szörnyű időben egy apokaliptikus beszédmód vége jelenik meg, s egybeesik Petőfi életművének lezárultával. Tehát ez az utolsó szó, amelyet a költő lírai életműve kimondott. S Szörényi tanulmányából az is következett (volna), hogyha innen a végpontból próbálunk meg visszatekinteni az életmű korábbi vonulataira, akkor az egész 48–49-es verscsoportnak (illetve az ezt előkészítő korábbi verseknek is) egészen más hangsúlyokra épülő értelem adható, mint amelyet a forradalmár Petőfi korábban elrajzolt, marxista víziója sugallt.

Sajnos azonban, ez a tudománytörténet ki nem aknázott lehetőségei közé tartozik: Szörényi nem építette ki a koncepcióját, nem írta meg részletesen ezt az ötletét – a Petőfi-kutatás nagy kárára. S ami legalább ekkora baj, hogy azóta mások sem próbálták meg továbbgondolni az ott megpendített gondolatokat. A Szörényi-tanulmányra tett – mindig elismerő, de mindig sommás, részletekbe bele nem ereszkedő – utalások helyettesítették a következtetések levonását.

De talán még most sem késő.

Szegedy-Maszák Mihály egy régi tanulmányában Vörösmarty költői teljesítményét jellemezte úgy, hogy a „keresztény apokalipszis laicizálásá”-t végezte el 1849 utáni verseiben.²⁰ Érdemes meghosszabítanunk az állítást: a végső lépést Petőfi tette meg, még 1849 tavaszán.

 

JEGYZETEK

¹ Erről a masszív és kultikus elemeket sem nélkülöző értelmezési hagyományról lásd Szilágyi Márton, Egy Arany-szöveg és az „utolsóvers-szindróma”, Kalligram, 28. évf. (2019), 12. sz., 93–95.

² Vö. Hermann Róbert, A segesvár-fehéregyházai ütközet és Petőfi halála – a kutatás kérdőjelei = Uő., Reformkor, forradalom, szabadságharc: Válogatott tanulmányok, Bp., Line Design, 2016, 249–271. Különösen: 253–255.

³ Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Fond VII/12. „Nagy negyedrét alakú (20,5 x 26,2 cm), 16 fólió terjedelmű, bekötésre készült kézirat. 2 – 2 levél összefügg, de az egymásba tett lapok nincsenek összefűzve. Az 1–2. és 24–32. lapok számozatlanok, a 3–23. lapokat Petőfi számozta be. A 2, 20. és 24–32. üres lapok kivételével írás a levelek mindkét lapján. Autográf. Minden vers új lapon kezdődik; a zárójelbe tett keletkezési hely és alatta egy rövid vízszintes vonal zárja a költeményeket. Az első lap felső felének közepén látható a „(…) három sorba írt cím”: Petőfi Sándor / Költeményei /1849. A kézirat leírása a kritikai kiadásban: Petőfi Sándor levelezése: Függelék (Vegyes feljegyzések, szerkesztői jegyzetek, dedikációk, másolatok, rajzok) – Pótlás a kiadás korábban megjelent köteteihez, s. a. r. Kiss József – V. Nyilassy Vilma, függelék H. Törő Györgyi, pótlás Kiss József, Bp., Akadémiai, 1964 (Petőfi Sándor Összes Művei VII.) [a továbbiakban: PSÖM VII.], 623.

⁴ Hatvany Lajos, Így élt Petőfi, I–II. kötet, 2., javított kiadás, szerk. Kiss József – Pándi Pál, Bp., Akadémiai, 1967, II. 786.

⁵ „Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, a mik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok.” Petőfi Sándor Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11. = PSÖM VII. 215.

⁶ A kritikai kiadást Kerényi Ferenc készítette, de Kerényi 2008-as halálával befejezetlenül maradt 6. kötete – amelyet e sorok szerzőjének kell befejeznie, s készülése folyamatban van – ezekre az adatokra építette a vers datálását.

⁷ Szörnyű idő: Petőfi utolsó költeménye, Vasárnapi Ujság, 15. évf. (1868), 52. sz. (dec. 27.), 633.

⁸ Uo.

⁹ Petőfi Sándor költeményei, Hiteles kéziratok alapján megigazított és hazai művészek rajzaival díszített 1. teljes kiadás, Bp., 1874, 569–570. A kiadás hátteréről lásd T. Szabó Levente, A megszelídített Petőfi? Az 1874-es Petőfi-díszkiadás körüli vita és a korabeli Petőfi-filológia egyidejű egyidejűtlenségei = „Szirt a habok közt”: Tanulmányok Imre László 70. születésnapjára, szerk. Bényei Péter – Gönczy Monika – S. Varga Pál, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014, 158–171.

¹⁰ Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc, Irodalom II. A gimnázium II. osztálya számára, Bp., Tankönyvkiadó, [1980.]

¹¹ Erről lásd bővebben Szilágyi Márton, A magyar romantika ikercsillagai: Jókai Mór és Petőfi Sándor, Bp., Osiris, 2021 (Osiris Irodalomtörténet. Tanulmányok), 149–160. 

¹² Itt és a továbbiakban a versek datálásakor azokat az időpontokat adom meg, amelyeket a Kerényi Ferenc készítette, befejezetlen kritikai kiadás határozott meg, s amelyek majd ilyenformán az elkészült kötetben is a legújabb álláspontot fogják jelenteni.

¹³ Ennek a verscsoportnak egy korábbi darabjáról, Vörösmarty Mihály Szózatáról lásd Szilágyi Márton, „Miért én éltem, az már dúlva van”: Vörösmarty-tanulmányok, Bp., Kalligram, 2021, 180–192.

¹⁴ Vö. az utalás tágabb környezetére: Hartvig Gabriella, Az Osszián-kultusz Magyarországon = A nyelvújítás kora, szerk. Tóth Orsolya, Pécs, Kronosz, 2021, 119–134.

¹⁵ Szörényi László, Apokalipszis helyett kataklizma: A Szörnyű idő elemzése = A Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyve 10., szerk. V. Nyilassy Vilma, Bp., Népművelési Propaganda Iroda, 1973, 171–186. Kötetben más címen: Apokalipszis helyett kataklizma: Petőfi utolsó verse = Szörényi László, „Multaddal valamit kezdeni”: Tanulmányok, Bp., Magvető, 1989 (JAK-füzetek 45.), 94–118.

¹⁶ Erről lásd Szilágyi Márton, A magyar romantika ikercsillagai: Jókai Mór és Petőfi Sándor, Bp., Osiris, 2021 (Osiris Irodalomtörténet. Tanulmányok), 178–197.

¹⁷ Horváth János, Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 1922. 

¹⁸ Megjegyzendő, hogy Pándi soha nem írta meg Petőfi 48–49-es időszakának monografikus feldolgozását. Legfőbb szakmai teljesítménye e területen egy társszerzővel közösen írt népszerű életrajz, néhány részmonográfia s egy tanulmánykötet (nem számítván most tanulmányait s a tőle szerkesztett tanulmányköteteket): Pándi Pál – Pálmai Kálmán, Petőfi Sándor, Bp., Gondolat, 1973 (Nagy magyar írók); Pándi Pál, Petőfi 1.: A költő útja 1844 végéig, Bp., Szépirodalmi, 1961. (2., javított kiadása: 1982); Uő., „Kísértetjárás” Magyarországon: az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban, I–II. kötet, Bp., Magvető, 1972; Uő., Petőfi és nacionalizmus, Bp., Akadémiai, 1974 (Korunk tudománya); Uő., Első aranykorunk: Cikkek, tanulmányok a magyar felvilágosodás és reformkor irodalmáról, Bp., Szépirodalmi, 1976. 

¹⁹ A vita csak felemás módon kerülhetett a nyilvánosság elé: Fekete Sándor tanulmányai és könyvei, amelyek álláspontját tükrözték, megjelenhettek (a legfontosabbak: Fekete Sándor, Mezítláb a szentegyházban: Cikkek Petőfiről és kortársairól, Bp., Magvető, 1971; Uő., Petőfi romantikájának forrásai, Bp., Akadémiai, 1972 [Irodalomtörténeti füzetek 77.]; Uő., Számadás az ünnepről: Régi viták – mai megközelítésben, Bp., Magvető, 1975. A többi idevonható írás részletes felsorolása: Fekete Sándor, Petőfi evangéliuma: A költő és a francia forradalmak, Bp., Kossuth, 1989, 377.), míg Lukácsy Sándor könyvterjedelmű vitairata nem kapott nyilvánosságot. Így amikor ez, a vitához hozzászólni akaró monográfia megszületése után több évtizeddel megjelenhetett, szinte már csak tudománytörténeti leletként volt érdekes: Lukácsy Sándor, Petőfi eszmerokonai, Bp., Argumentum, 2001 (Irodalomtörténeti füzetek 150.). Nem is volt érdemi visszhangja. Mintha mindenki zavartan hallgatott volna róla…

²⁰ Szegedy-Maszák Mihály, A kozmikus tragédia romantikus látomása (Az Előszó helye Vörösmarty költészetében) = Uő., Világkép és stílus: Történeti-poétikai tanulmányok, Bp., Magvető, 1980 (Elvek és utak), 182–220. Különösen: 186–189.