[Látó, 2006. április]  


 


Erdélyi szép szó 2005 (szerk. Fekete Vince). Pro-Print, Csíkszereda, 2005.


Újabb erdélyi elbeszélők (válogatta Nagy Pál). Palatinus, 2005.


 


 


 


Az Erdélyi szép szó szerzőinek átlagéletkora 48,6 év, az Újabb erdélyi elbeszélőké pedig 60,4.



Előbbi kapcsán arra gondoltam, miközben összeadtam, kivontam, osztottam, hogy most talán éppen az erdélyi magyar irodalom átlagéletkorát számolom ki, de letettem róla, megmaradtam inkább annál a megszorításnál, hogy csupán ennek a mindenkit szerepeltetni kívánó antológia szerzőinek az életkorát fordítom át számokba.



Utóbbi kapcsán meg az jutott eszembe, hogy az erdélyi magyar prózaírók átlagéletkorát próbálom egy egészen egyszerű művelet szerint kiszámítani, de erről is letettem, és azt a pontosítást találtam ki (és ezt, megvallom, az Erdélyi szép szó szerkesztési elvéből származtattam, mégpedig: az van benne az erdélyi antológiában, akinek születése Erdélyhez köthető), hogy az Erdélyből származó vagy most is ott élő bizonyos számú elbeszélő átlegéletkora ez a 60,4 év. Már ebből a két átlagértéket kifejező számból is kitűnhet talán, miféle szerkesztési koncepció alapján állt össze a két antológia, előrebocsátom: természetesen egymástól függetlenül.



De még ezelőtt arról se feledkezzünk meg, hogy érezhetően egyik kötet szerkesztője sem tudott lemondani arról, hogy antológiájának címében ne szerepeljen az erdélyi jelző, vagy talán gyűjtőfogalom, viszont mintha az is benne lenne ebben, hogy mára már nem tud megállni önállóan ez a szó, hogy erdélyi, hanem – ugyanúgy, mint az átlagéletkor számítgatása közben – pontosításra, kiegészítésre szorul. Mégpedig példáink szerint kétszeresen is: újabb, elbeszélők, valamint: szép, szó. Ha elvégezzük a művelet „próbáját", vagyis amennyiben kihagyjuk az erdélyi jelzőt – tegyünk most így –, akkor talán nem is okozna meglepetést az, hogy a két, első látásra járulékosnak ható elem önállóan is megállja helyét: Szép Szó, Újabb elbeszélők. Másrészt: melyik a járulékos és melyik a fő elem? Ha az olvasó kezébe veszi a könyvet, mit tart vajon fontosabbank? Az erdélyit, vagy azt, hogy elbeszélők? A könyvek borítójából kiindulva – ahol az erdélyi mindkét esetben hangsúlyos helyet foglal el –, az erdélyi tűnik fontosabbnak. Az erdélyiSzép (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) fedelén a stilizált E betű viszi a prímet, az Újabberdélyin pedig az újabb szerényen meghúzódik két havasigyopár között (mintha zárójelbe lenne téve), és az erdélyi kezdőbetűje nagy. Mivel meggyőződésem, hogy szövegeket nem lehet erdélyinek (mint ahogy magyarországinak vagy nagyváradinak, szatmárinak stb.) minősíteni, annál kell maradnunk, a két antológia elsősorban szerzőinek hovatartozására építve nevezi magát erdélyinek. Szerencsére, az erdélyiségnek ezzel vége is szakad, leszámítva az Újabberdélyi tökéletesen semmitmondó borítóját a szikla ormán kapaszkodó fenyőkkel.



Ha hagyjuk, hogy az antológiák helyett, vagy legalábbis a nevükben az átlagértékek (még egyszer: 48,6 vs. 60,4) próbáljanak valamit elmondani, akkor fontos megjegyezni, hogy igencsak szembeszökő az a 12 évnyi szakadék, ami a két érték között húzódik. Persze, azt is mondhatnánk, a két szerkesztési elv hozza létre ezt a különbséget, és akkor próbáljunk meg rájönni, miért, előrebocsájtva, hogy egy bizonyos ponttól egyik esetben sem egészen világos a válogatás szempontja. Az elbeszélők esetében talán könnyebb körvonalazni, mert ugye a műfajiság eleve kizár bizonyos szerzőket, viszont ezzel együtt elméletileg egy nagyon széles teret nyit meg, aminek, ne feledjük, másik paramétere az erdélyi jelző. A legbizonytalanabb fogalom ebben az esetben az újabb, ami, mint a szerkesztői utószóból kiderül, a ma élő erdélyi vagy az onnan származó (az én pontosításom) elbeszélőket fedi. De ez még mindig nem kielégítő válasz arra, hogy miért pont ezek a szerzők, és nem mások kerültek be az antológiába. A szerkesztői preferenciára kell hagyatkoznunk?



Az erdélyiSzép esetében egyértelmű, hogy éves seregszemléről van szó, és nyilvánvaló, hogy egy évfolyamonkénti összehasonlítás sokkalta eredményesebb lenne, mint jelen összevetés. Friss szövegek gyűjteménye ez, gyorsfelvétel és röntgenkép a ma élő erdélyi szerzők szövegeiről, munkáiról.



Árulkodó a szerzők szerepeltetési sorrendje: az erdélyiSzépben ábécésorrendben következnek, az Újabberdélyiben pedig életkor szerint: az idősebb szerzőtől haladunk a legfiatalabb felé. Előbbi, úgy tűnik, lemond a rangsorolásról, a seregszemle szabályai szerint vonultatja föl embereit, utóbbi pedig láthatóan reprezentatív akar lenni. Előbbi könnyedebb, mert nem akar mindenáron valamilyen jelentőségteljes szerkesztői koncepciót érvényesíteni, utóbbi nehézkesebb, mert kronologizáló elvével kitapinthatónak gondolja az erdélyi magyar elbeszélések fejlődési vonalát. Előbbi a maga 48,6 átlagával válik mozgékonyabbá, utóbbi a 60,4-ével nehezül el. Előbbi nem tudatosan reprezentatív, mert tálalása egyszerű, utóbbi tudatosan reprezentatív, mert jórészt régebbi, tehát kanonizálódott, bevált szövegeket szállít. Előbbi jórészt tesztelni akarja szövegeit, utóbbi a már tesztelt szövegeket kínálja föl.



Ha még plasztikusabbak akarunk lenni (és most bevallom: kölcsönkaptam ezt a hasonlatot), az erdélyiSzép gyorsan futó patak, az Újabberdélyi pedig állóvíz, vagy még jobban kibontva: tó. A patak mélységét jóval nehezebb mérni, a tó fenekén biztosan landol a mérőón.



Bogdán László, Király László, Láng Zsolt, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sebestyén Mihály, Sigmond István, Szakács István Péter, Vida Gábor és Zsidó Ferenc nevét kell föltüntessük azon a listán, ami a két antológia közös szerzőit sorolja föl. Pedig lehetne még közös találat, például az Újabberdélyiből hiányzik, de prózával jelen van az erdélyiSzépben Demény Péter, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Simó Márton és Szántai János is. De például Egyed Péter vagy Mózes Attila nagy hiányzói az erdélyiSzépnek (lehet tudni miért: utóbbi időben egyikük sem jelentkezett újabb elbeszélésekkel), az Újabberdélyiben viszont ott vannak, és ezt a javára kell írnunk mindenképp.



Jó olvasni (újraolvasni) az Újabberdélyi egyes szövegeit, például Bodor Ádám Az Eufrátesz Babilonnál, vagy Mózes Attila Yesterday című írását, és ekkor lehet rádöbbenni, hogy miért is készült ilyennek el ez a válogatás: klasszikussá érett szövegeket merevít ki. Az erdélyiSzépen pedig egy huszárvágás nagyot segítene: fölöslegesnek látszik a minél-több-szerzőt-összegyűjteni vagy mindenki-benne-legyen elve (mint láttuk, nem jön össze úgysem), sokkal izgalmasabb lenne egy, csakis fiatal, még pályájuk elején álló szerzők szövegeiből (lásd Hétfejű zsákmány) kiadni évente egy antológiát. Talán a szerkesztőhöz is közelebb állna egy hasonló feladat. Vagy talán nem bíznak eléggé saját erejükben?



És akkor most meg nem tudnám állni, hogy össze ne adjam, és kettővel el ne osszam a két antológia átlagértékét, és le ne írjam ide a végeredményt azzal a pontosítással, hogy 54,5 az átlagéletkora azoknak a szerzőknek, akik ebben a két antológiában szövegeket adnak közzé, még akkor is, ha tudom: néhány szerző kétszer is szerepel, mintha a szerkesztők az átlagéletkorból adódó tanulságokat kívánnák aláásni.