Borsodi L. László: 2023 májusában közös alma materünk, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium meghívott egy, diákokkal való író-olvasó találkozóra, amelynek keretében én kérdezhettelek. Akkor még csak egy könyved, a 2006-ban megjelent Az egyensúly ígérete című köteted és folyóiratközléseid képezhették a beszélgetésünk alapját. Első köteted a következő sorokkal zárul: „Akkor a szavak megfeketednek, / azok a szavak elszürkülnek, / végül, mire eljön a reggel, / legvégül kifehérednek.” (A régiek emlékére) A kérdésem az volt, hogy a szó transzcendenst megérintő képességéről van-e szó, meg lehet-e érinteni szóval a szavakon túlit, s hogy jelenti-e ez újabb versek ígéretét. 2025-ben, tizenkilenc év után megjelent a második köteted Odakint és idebent címmel (Bookart Kiadó, Csíkszereda). Miért vártál ilyen sokat a két könyv között? Tudom, hogy a hallgatás is az alkotás része, de mégis mivel telt el költészeted, költőséged szempontjából ez az időszak? Mi a jelentése a hallgatásnak, hogyan épül be a verseidbe?
Vermesser Levente: Valószínű azért ez a rengeteg év, mert egyfajta módon kitüntetett teremtő aktusnak gondolom vagy gondoltam az írást, erre utaltam már egy másik alkalommal. Ha ennél is precízebb akarok lenni, a bennem lezajló versbeérést kell megvárnom. De lehet, hogy csak egyszerűen nehezen írok, ez volna a sallangmentes válasz. Több réteg van itt. Na most az, hogy a hallgatást miképp lehet nyelvbe önteni, a szavakon túlit hogyan lehet megérinteni – már jóval izgalmasabb dolog. Én szeretem, ha csendtisztások vannak egy szövegben. Eckhart mester tud erről, vagy Rúmi, amennyiben jól értem a fordításokat. Érdekes, hogy Rúminak van erdélyi kiadása is, Nagy Imola ültette át magyarra. Mint a felhő, mint a szél – ez a könyv címe. Százharminchat rubá’i. A Mentor Kiadónál jelent meg. De visszatérve: a csend és a szó közötti mezsgye, igen, ez rettenetesen foglalkoztat. Az átmenet(ek). Mondjuk most olvasóként beszélek, mert fogalmam nincs, akad-e az írásaimban ennek valamilyen lenyomata.
BLL: Úgy hírlik rólad, nagyon sokszor át- és újraírod a verseidet, elküldöd szerkesztőségeknek, majd visszakéred, és új változatokat küldesz. Tapasztalatod szerint jót tesz-e ez a versnek? Hogyan születik a Vermesser-vers?
VL: Hát így terjednek a legendák, az elmélázó, sőt, elandalodó Látó-olvasók legnagyobb örömére. Az úgy hírlik most kitűnő leképezése a valóságnak. Emlékeim szerint három alkalommal fordult elő, hogy új változatot küldtem át, sőt, változatokat, ebben igazad van. Na jó, négyszer. A Vermesser-vers pedig lassan és bizonytalanul születik, bár ez sem mindig így van, mert a sportversek, a barátságról szóló sorok szinte akadály nélkül adták magukat.
BLL: Még mielőtt rátérnénk konkrétan Odakint és idebent című új könyvedre, a családi hagyományként őrzött bányászat mellett a te irodalmárrá, költővé válásodban fontos szerepet játszott közvetetten (vagy nagyon is közvetlenül?) Nagybánya és konkrétabban Kolozsvár. S akkor itt hívószavakat, neveket mondanék: a nagybányai kert, bölcsészkar, Árnyékhatár, Éber. A Bulgakoviádák című versedben meg is jelennek az Éber társaság tagjai… Hol helyezkednek el ezek a városok, emberek a személyes irodalmi térképeden?
VL: Nagybánya volt az első igazi város az életemben, mondhatnám: a Város. Nagyszüleim laktak Bányán, aztán a négy testvér közül apám örökölte a családi házat, a testvérekre eső részt meg – ami nem is volt olyan csekély összeg – kifizette. A mi házunk a régi Szatmári út melletti egyik utcában volt, még Borpatak előtt. Ha felmentél az utcán egészen Cibere bácsiékig, onnan jött egy lejtő, aztán egy domb, sokat játszottunk ott az Irimuș gyerekekkel. Vastag, durvaszálú sáté termett rajta, szöcskével, futrinkával, élénkzöld gyíkokkal – mi kell több egy gyereknek? Onnan meg átmentünk a Vavrek-féle vegyesboltig szódavízért, mert eredetileg persze oda küldtek. Az öreg Vavrek egy nyájasan kikövéredett, lisztesképű ember volt, mindenkivel udvariasan beszélt, velünk, gyerekekkel is. Egyébként ez a domb nincs már meg, pontosabban újsütetű milliomosok felparcellázott VIP negyede lett: egészen kis területekre felszabdalt telkeken álldogálnak a luxusházak lakói, és szoronganak, egyébre nincs hely…
A kertünkben alma- és körtefák rímeltek egymásra, a szőlős felett két cseresznyefa volt, illetve még egy bennebb, a nyúlház közvetlen közelében. Ringlószilva, gesztenye, naspolya. Az én gesztenyém volt a környék legmagasabb fája; apám ültette, aznap, amikor megszülettem. Valami egészen különös változás lényegítette át harmincéves koromban: a fele kiszáradt, de a másik fele megmaradt, élt.
Tudni kell még, hogy javarészt a vakációkban utaztunk Nagybányára, egyébként Balánbányán laktunk. Előfordult, hogy szakadó hóesésben indultunk el Felcsíkról a sárga Daciával, aztán valahol Felőr után, Beszterce megyében egyszer csak beleautóztunk a tavaszba.
Kolozsvár az Éber fiúkkal az már egy másik történet, 1990-től. Ekkor hagytam ott a bányamérnöki egyetemet, és jutottam be a bölcsészkarra. A fiatalságom története, Szamos menti, éjszakába nyúló beszélgetésekkel, fergeteges bulikkal, szerelemmel és barátsággal. Egy mágikus tolvajnyelvvel, amely egyszer csak ránk telepedett. Rengeteg nevetéssel, ó, hogy hiányolom azokat a fuldokló, életveszélyes röhögéseket! A legjobb barátaimat köszönhetem ennek az időnek: Balássy Csabát, Hubbes Lászlót, Jánk Károlyt és Vida Gábort. Mi öten alkottuk az Éber nevű, nem is olyan titkos társaságot, és alkalomadtán szerkesztettük a hasonnevű egyetemi mellékletet, illetve egy ízben az Árnyékhatárt.
BLL: Az Odakint és idebent 9 ciklusból áll, ciklusonként 7 versből. Mekkora anyagból maradt ennyi szöveg? Van jelentése, jelentősége a számmisztikának?
VL: Nem jöttél még rá? Hát a hetes mint a teremtés száma, ugye. Hét nap, hét bolygó, hét fém. A spirituális fejlődés útjának száma. A kilences pedig a befejezés, a lezárás, mint Nicolaus Cusanus De docta ignorantiájában. (Nevet) Meg ne rettenj, nem vagyok én Borges, de még csak Bréda Feri sem. Szóval az a helyzet, hogy semmiféle számmisztikai megfontolás nem vezetett. Annyi volt, hogy a tematikák – a barátság, a hold vagy a szantorinis versek – elég hamar megjöttek, és így, hét darab verssel. Na, mondom akkor, legyenek ilyen hetes sorozatok. Erre aztán néhol rá is faragtam, mert van olyan ciklus, ahol elég kényszeredett megoldások születtek, van olyan vers, amely nem nagyon talál oda. Lehet, hogy sehova sem talál… A kilenc az meg teljesen aleatorikus, hatvanhárom szövegnél hagytam abba.
BLL: Már a cikluscímekből (Philia; Luna; Dalok Szantoriniről; Bűvkör; Olimpiai arany; Terek, utak, vándorok; Hellász; A régiek emlékére; Derű és részvét) kirajzolódik költői világod néhány jellegzetes vonása. Ezekből elsőként verseid görög karakterét emelném ki, vagyis azt, hogy nagyon határozott a szövegeidben a görög kultúra és földrajzi táj jelenléte, ami nyilván elsősorban kulturális táj, utazás terek és idők között. Mintha költészeted vállaltan korszerűtlen volna abban az értelemben, hogy ragaszkodik a klasszikus hagyományokhoz egy olyan korban és kortárs irodalmi beszédben, amely nem ebbe az irányba tendál. Mit gondolsz erről a felvetésről, illetve honnan táplálkozik a görögség iránti vonzalmad?
VL: A kortárs irodalmi beszéd dolga az, hogy a saját maga által korszerűnek és izgalmasnak tartott tartalmak hogyanját és mikéntjét megfogalmazza, az enyém meg az, hogy kimaradjak ebből, ha nem érzem a megszólítottságot. Tény és való, a Három Nagy Té – Test, Tabu, Trauma – bőséges irodalmi árukészlete helyett szívesebben válogatok a három kis té – türelem, tapintat, tisztelet – boltocskájában. Mondom ezt persze ötvenhat éves fővel, miközben fiatalon épp fordítva volt. De hát az idő nagy csendesítő. Ami a görögségélmény csíráját illeti, azt egy angol természettudósnak, Gerald Durellnek köszönhetem: a Korfut megidéző gyerekkönyvének. Az igazi elmélyülést pedig Hölderlin költészete hozta, az ő egyszerre tiszta és súlyos, transzcendens Hellász-szeretete. Ahogy egymás mellé leteszi ezeket a többtonnás mondatokat, de úgy, hogy még illeszkednek is: „…Szeretet jeleként ibolyakék a Föld. Csekélyben is lehet nagy a kezdet.” Na, igen, itt van a mondatok közötti hatalmas térben csend, de itt aztán van bőven! És a kötőszavai. Nem nagyon ismerek költőt, aki ennyire hatékonyan használná a kötőszavakat, az a sok de, az a rengeteg mert, és valahogy mindig épp a helyén, és a mondatok is a maguk elképesztő egyszer lehetséges megjelenésükben, ahogy ott lebegnek tényleg ezertonnás súllyal, ráadásul amikor már azt hinnéd, nem, ezt egyszerűen nem lehet folytatni, nem lehet bírni, ő folytatja. És jól.
Tehát a hölderlini sóvárgás a fényre, rendre és harmóniára megfogott, én meg begörögösödtem. Ő volt az első dalnok ez ügyben, csak utána jöttek az echte görögök: Kaváfisz, Szeferisz és a szívem csücske, Ritszosz.
BLL: A görög vonatkozások mellett fontosnak tartom kiemelni az oroszságot, elég, ha csak Bulgakovra gondolok. De beszélhetnénk az angol irodalmi hatásokról is, például Orwellről, aki testközelben tűnik fel az Ember a ködben című versedben. Miért éppen ezek a világirodalmi előképek elevenednek meg a verseidben? Mit jelent számodra a(z) (világ)irodalmi hagyomány?
VL: Jó, hogy ezt szóba hoztad! Mármint hatásokat, hagyományt. Az oroszokat. Nagyon szeretem a költészetüket, azt a ma már eltűnni látszó természetközeliséget, amelyben vannak. A meghittségüket. Paszternakot, Mandelstamot, Cvetajevát és Ahmatovát, főként az utóbbi kettőt. Van egy verse Ahmatovának, A tenger szélén, szépségnek és melankóliának, sőt, fájdalomnak valami egészen elképesztő ötvözetével – hát az letehetetlen, másodjára vagy harmadjára is! Akárhányszor újraolvasná az ember, annyira gyönyörű. És akkor arról, hogy miért éppen ők, ugye, meg akiket említettem, illetve te is szóba hoztál, miért Hölderlin és Bulgakov vagy Orwell, mindazon túl, amit már elmondtam róluk. Hát számomra ők a lélektestvérek, az általuk teremtett világokban érzem otthon magam. Egy kicsit úgy képzelem az egészet, mint a sportban a tízpróbázók világát. Nem a foci vagy a kosárlabda vagy bármelyik más csapatjáték, bár ott is összetartanak a játékosok, hanem a tízpróba. Itt a verseny végén mind megtapsolják egymást, az elsőtől az utolsóig mindenkit. Azt képzelem, a szerzők is egy ilyen együvé tartozást adnak tovább korról korra minden jó szöveggel, rangsortól függetlenül.
BLL: A kulturális-irodalmi hagyományoktól elválaszthatatlan a 21. századi technikai világ és annak reflexiója. (Különösen Lázadás a Gépanya ellen. A menekülés című versre gondolok.) Hogyan találkozhat ez a két dimenzió, és milyennek kell elképzelnünk világunkat Vermesser görög–orosz–angol versuniverzuma felől?
VL: Görög–orosz–angol ízfokozókat adagolva készül az a sűrű, édeskés magyar melasz, amely az én szövegem legtöbbször. Vagy nem. Nem tudom. Technika, technológia? Ezzel megfogtál, ebben kivételesen borúlátó vagyok. Az ember kidobta Istent, majd a józan észt az ablakon, aztán nagy magányában, szorongásában és unalmában kitalált magának egy Isten- és tudáspótlék bálványt, a Gépet, vagy, ahogy én szoktam nevezni, a Gépanyát. Amelynek (akinek?) önként dalolva a rabszolgája lett. Nem kell már tudni, hol van Bucuramanga, esetleg Celldömölk, hiszen megmondja a Gép. Szoronganunk se kell, mert mindenre válaszol, ráadásul úgy, hogy közben nem tesz föl kényelmetlen kérdéseket. Ideális társ, barát, szerető. És ha nagyon kívánjuk, az erkölcs, a morál dolgaiban is előzékenyen útbaigazít. Mint egykor Sztálin elvtárs, Mao elvtárs vagy Ceaușescu elvtárs. Nemcsak a művészetnek lőttek, annál sokkal nagyobb a baj. Mert ki tudjuk találni a természetes irodalmat, a bioköltészetet, ha lesz rá pénz, vevő és piac. Ülünk majd a full bekamerázott szobában egy papírral meg egy plajbásszal, és a robotcenzorok árgus tekintete előtt írunk, az AI segítsége nélkül, csak a saját ötleteinkre támaszkodva. Ez lesz a bioköltészet. Tíz éven belül. De a nagyobb, a sokkal nagyobb baj az, hogy létrejön egy szemétől, fülétől, gondolataitól és lelkétől megfosztott emberekből álló konglomerátum. Nem közösség, nem társadalom – konglomerátum.
És akkor én mit mind vigyorgok itt, kérdezhetnéd joggal. Hát az a helyzet, hogy muszáj abban bíznom, hogy az emberiség mégiscsak észbe kap. És amíg a töltött káposztát mi főzzük, amíg a kalotaszegi legényest a fiataljaink táncolják, nem a Gép – addig van remény.
BLL: Verseidben fontos szerepet kap az út, az utazás toposza: térben, időben, kultúrák között. Az utazás – miközben nagyon gyakran külső térben tett utazás, konkrétan a turista élménye – befelé visz, lélekutazás. Mit jelent számodra az út, az utazás? Jelent-e találkozást? Mennyiben járul hozzá verssé válásához az, hogy szeretsz utazni, és milyen ambivalenciákat sejtet az, hogy „Nem jutottunk el Kínlódjfalvára”? (Bédekker)
VL: A kínlódjfalvás történet még a Covid előtt kezdődött. Üldögéltünk öten a Napoli teraszán olaszrizlinget szürcsölgetve, könyvvásár volt Csíkszeredában. Beszélgettünk. Mondja Ozsváth Zsuzsi, hogy van egy ilyen nevű falu, Kínlódjfalva, mi meg rágyújtunk, hogy na, oda el kell menni, ilyen névvel ez a mi falunk. Érszőllőshöz tartozik, de van. Csakhogy nem volt meg már akkor sem. 2015-ben megszűnt, illetve akkor halt meg az utolsó ott élő lakos. Egyébként egész komoly szociográfiája van ennek a dolognak: riportok, egy kettős riportkönyv is. Aztán én ezt az utazást tovább pörgettem, megírtam a Bédekkerben, csak újabb helyszínekkel. Hogy ne legyen bennünk trauma, amiért nem juthattunk el Kínlódjfalvára. Beírtam az összes beszélgetőtársat. Igaz, azóta sem kerestük fel Érsemlyént vagy Ohat-Pusztakócsot, a versben emlegetett helyszíneket, de legalább lélekutazásként megvan. Ahogy te is megfogalmazod, igen, ez befelé visz. Önmegismerés, vagy inkább önmegtapasztalás. És találkozás is nyilván, tengerrel, ouzóval, olajfaligettel, a tavernában pincérkedő brassói román sráccal, aki gyulai magyar csajokkal dolgozik, és tőlük tanul magyarul odalent, egy délszaki szigeten. Meg fordítva. Igen, az utak, az utazások fontosak. De nem kell erőltetni, nem kell mindig új. Ha egy hely bevált, oda kell visszamenni – a lélekben is.
BLL: Külön ki kell térnünk a sportra. Az Olimpiai arany című ciklusod az olimpia múltja révén nyilván a görögséghez is kapcsolódik, de a hét magyar olimpiai bajnokról szóló ciklusodban identitásképző közegként, életérzésként jelenik meg. Bár többen írtak már sportról verset, mégsem túl gyakori. Mi a sporthoz való viszonyod, és hogyan vált költői témáddá?
VL: A sport iránti rajongásom szintén gyerekkori eredetű. Apám remekül sportolt, atletizált, százat és kétszázat futott, meg távugró volt. Aztán amikor Balánbányára került, futballozott. Én sízni jártam gyerekkoromban, egy klassz kicsi pályán edzettünk, Marosfőre jártunk, a Hargitára. Van egy régi, megsárgult fotó – ott guggolunk az első sorban Samukával, a vendéglős fiával, a fejünkbe jól be van húzva a sapka, csupa hó minden, fölöttünk a lécekre támaszkodva állnak a többiek. Közöttük országos helyezettek, bajnokok: Pálfi Gyöngyi, Oláh István, Bőjte Cuci és Postolache Claudia. Szóval ott sízgettem velük. De ami legalább ennyire lényeges, járt nekünk a Népsport meg a Képes Sport, a nyíregyházi nagybátyám küldte rendszeresen, úgy `85-ig meg is kaptunk minden példányt. Mi volt még? A sportkönyvek. A rádió. Emlékszem, az első focimeccs, amelyet végighallgattam, az a Hajduk Split – Diósgyőr volt. Recsegett persze, mint a nyavalya, mert zavarta a vételt a derék román belbiztonság jeltorló állomása. És jött a legrosszabb, hogy tizenegyesek után kikaptunk. Bőgtem, mint az anyátlan malac. Na, várj, mert nincs vége még. Elmondom én ugyanezeket a kolozsvári könyvbemutatómon PAZS-nak, ő meg letisztázza, átküldi, hogy olvassam végig. És hüledezve olvasom a Helikonban, hogy mennyire betett nekem a Hajdúszoboszló – Diósgyőr nemzetközi kupameccsen a Diósgyőr veresége! Hajdúszoboszló!!! A megyei bajnokságból! Majdnem megint sírva fakadtam. Attila ugye nem az a futballmániákus, én meg nem vettem észre a bakit…
Valahogy így kezdődött. Azért lettek a sportversek, mert úgy éreztem, arról a kitartásról, szorgalomról, arról a konok nagyvonalúságról, ami a sportolókat jellemzi, érdemes írni. A békés hősökről.
BLL: És most essen szó a verseid beszédmódjáról! Azt gondolom, jó példa vagy arra, mennyire nem azonos a magánemberi éned és a versek beszélője. Ugyanis ha az ember Vermesser Leventéről beszélek, akkor azt mondom róla, hogy szeret anekdotázni, reflektál a társadalom, a politika, az irodalmi élet dolgaira, humorizál, gyakran ironikus, a szarkazmusig elmenően. Ha a versek beszélőjét hallgatom, akkor mintha valaki egészen más szólalna meg. A versek inkább szólnak harmadik vagy többes első személyben, mint egyes szám elsőben. Mintha a beszélő rejtőzködne, észrevételezne folyamatokat. Egyáltalán nincs szó személytelenségről, sőt, de mintha mégis volna valami eltartás önmagadtól, valamiféle distancia, ahonnan rálát és láttatja a lírai én a világot. Miért éppen így beszélsz versben? Mit gondolsz, van-e, s ha igen, miért van érvényessége ennek a versbeszédnek ma?
VL: Ha jól értem, azt nehezményezed, hogy a magánéleti megszólalásaimhoz képest a verseim unalmasak és hülyék, ahogy a díjbirkózó mondta Troppauernek. Ez bizony mind lehetséges. Kevesebb bennük a lázadás, a vadság meg az Én-tudat. Bár az a helyzet, hogy Énnel és lázadással manapság Dunát lehet rekeszteni, egyéb folyókról nem is szólva. Nekünk is van olyan, nagyjából velem egykorú pályatársunk, aki naponta kiposztolja halálmegvető bátorsággal átitatott művészi produktumait. Engem az ilyen ötven feletti buborékharciasság untat, fáraszt és elkedvetlenít. A versbeszédemre visszatérve: melankólia van benne, sóvárgás, közösségigény, a jobban sikerültekben pedig, merem remélni, hogy érzelmesség, érzelgősség helyett.
BLL: A versbeszédtől elválaszthatatlan az emberi-költői magatartás, világfelfogás. Amikor célirányosan elkezdtem mégis keresni az ironikus-szarkasztikus Vermesser Leventét, a Sakkleckékben például megtaláltam ugyan, de hát ez is át van itatva derűvel, nyugalommal: „mert annak az esélye, / hogy Románia bármely pontjáról / tetszőleges közlekedési eszközzel / valaki épp időben eljusson / egy másik pontba, körülbelül annyi, / mint annak, hogy minden hétvégén / telitalálata legyen a lottón.” A kelet, közép, európában pedig ezt olvassuk: „a legközelebbi / valóban élhető hely az Berlin / de én itt élek ötvenegy éve / Drakula földjén ahol lényegében / a legtöbb halott jó halott”. A bírálat, a düh helyett a verseid lírai énjét inkább a cikluscímekké is emelt két fogalomban jelölt magatartás hatja át: Derű és részvét, illetve a Philia, vagyis a szereteten alapuló barátság. Felháborodás helyett szemlélődés és reflektálás. Honnan van ez benned? Te gyárilag vagy ilyen, vagyis ez a verseidben ösztönszerűen így jön belőled? Szerep, életfelfogás, túlélési stratégia, netán ars poetica?
VL: Gyárilag, sőt tégelyileg. A család mindkét ágán túlsúlyban voltak a jókedélyűek, de a többiekre sem mondhatnám, hogy alapszintűen mogorvaságot árasztottak. Aztán a bányatelepek és városok nagyon sok érdekes, joviális embert gyűjtöttek egybe akár Máramarosban, akár Székelyföldön, az én esetemben Balánbányán. Olyan embereket, akik tudtak örülni az életnek. Tudtak segíteni egymáson. Hol felbosszant, hol nevetésre ingerel az a rengeteg sztereotípia, amelyek a bányászokhoz kapcsolódnak, és amelyek lényege, hogy a telepeken élők depressziós gége- és zsebmetszők, de minimum örök alkoholisták lettek volna. Halkan mondom: ismertem nyíltszívű, vidám, egy korty alkoholt nem fogyasztó bányászt, nem egyet, nem kettőt. Ezeket a sommás véleményeket olyan, szerfölött nyájas elméleti szakemberek szokták hangoztatni, akik a büdös életben nem tették be a lábukat egy tárnába.
Kérdezel a magatartásomról. Valami belső derű kell, és ha lehet, segítőkészség. Hogy ez életfelfogás? Igen, az lett belőle, még később ars poetica, valóban. „Bármi történne, az én dalom maradjon derű és részvét különös keveréke.” Ezt írom a Sztélében. Ez az én ars poeticám.
BLL: És akkor a könyv címéről: Odakint és idebent… Első olvasatra hétköznapinak, megvallom, leegyszerűsítőnek tűnt. Nyilván kiderült, hogy ennél többről van szó. Szerintem a versekben kijelölt nézőpontra mutat rá – ahonnan a beszélő látja és megéli, illetve ahonnan felkínálja olvasójának a világot. Mintha kinn volnának a veszélyek, van azonban egy olyan benti, belső közeg, ahonnan ezek érzékelhetők ugyan, de nem érheti semmi baj a lelket. Nincs is egyedül az én, mert gyakran többes szám első személyben beszél, van társasága: emberek, és talán Isten sem zárható ki… Mi képezi az odakintnek és az idebentnek a paramétereit? Meddig tart az egyik, honnan kezdődik a másik, és ezt honnan lehet tudni? És hogyan állsz a nyelv összefüggésében Istennel, különösen, ha a Bizonyosság vagy a Mi van odaát? című versekre gondolunk?
VL: A bent az valóban kilátóhely, illetve lélekhely, nagyon jól látod. Erre jött rá Nagy Eszter is, szerettem a rólam írott, lágyan ironikus, kedves és pontos kritikáját. Ő azt mondja, hogy bizonyos helyzetek az én versvilágomban kintté és bentté formálják egymást. Mert bent ugyanúgy adódhat veszély, mint kint, és kint is vannak jó dolgok. De lecsupaszítva, az idebent lélekhely. Emberekkel, Istennel. Egyébként az Odakint és idebent nemcsak a kötet, hanem a nagyjából felezővonalon, a könyv felénél megtalálható vers címe is. Amelyben Jézus, a Rabbi Pilátussal beszélget, éppúgy, mint A Mester és Margarita végén – főhajtás kíván ez lenni a maga szegényes mivoltában Bulgakov előtt.
BLL: Azt írod a Provanszál titok című versedben: „Dalukat nem őrzi senki már, csak én, / az utolsó hűséges trubadúr.” Mi a költészet feladata ma? Te mit tartasz költői feladatodnak? Hogyan fogalmaznád meg ars poeticádat? Te vagy az utolsó trubadúr?
VL: Nem tudom, mi a költészet feladata, de azt tudom, hogy nem én vagyok az utolsó trubadúr. Mi, költők, mind trubadúrok vagyunk, Vásárhelytől Kolozsvárig és Bukaresttől Budapestig. A szépség iránti hűség elkötelezettjei vagyunk, bármiről vagy bárhogyan írnánk.