[2018. január]
A Törmelékek könyve egyetlen tömbből hasított mindenségelmélet.
Az Olvashatatlan aláírás a kötet bevezető részeként lehet-szerelmeket keres a lét peremén. Itt hatvanas körtéből indul a fényesség. A szem fotononként szokja a homályt. Színek és fények mosódnak. A lélek az alvó tej mellé Tejútból merített csendet tenni igyekszik.
Úgy maszatolódni szét, ahogy a tej az arcon kétoldalt lecsorog.
A létezés szavakhoz kötött. Olyan idegen ritmusokhoz, mint a szív lüktetése. A Valami másban az emberek embereket esznek, kint élet van és rothadás. Olyan magány, hogy már a szeretést is csak kérdezni lehet. Itt eladó a fej fölöttről a mindenható. A távolság alkudható. A rendületlenség alkudható. Alkudható a maradás. Alkudható az isten. Csak a kar kell, a hát kell. Mert bírni kell az egyre növekvőt. A hontalanságot.
Azt hiszem, csak ilyenkor lehet szerelembe rohanni. Amikor a huszonnyolcas megállójában maga a gyönyörűség áll, és pincsikutyafeje van. És csepeg az unalom. Átcsepeg Kétlejes verssé, nyár i estté, vattacukor fellegekké. Átcsepeg, átszerelmesül, és tű serceg, beatzene szól. Ilyenkor elhiszem, hogy átruházható az élet. Hogy az emberészet nem enyészet. Hogy amíg fogy a lebensraum, és csökken a levegő térfogata, addig mi mégis megöleljük néha egymást.
A Naptár hónapversei évszak- és énvetülések. A lélek alakváltozatai. Januárban megszületik a halál. A kezdetek is a múltak mozdulatlanságából nőnek. Nincs helye a változásnak, csak az álmok vackolnak mereven, várva a reggeli feltámadást. És nőni fog az éhség Februárig. Észrevétlen kell maradni, amíg a vadak járnak. Éhségbe dermedve, amíg Március pillangótangót nem lejt. Ez is egy olyan vallomásos időszak, amikor zsibbadt szájról olvad a csók, és a köldök puha pihéin lágyul a fény. Így kezdődik a tavaszodás. Április elfér egy müzlis tálban. Mosolya önfeledt és csábító. Amolyan igazi nő. (Ő is obligát vörös. A haja, az ajka, az érintése. Vele a nász.) Így fordul a szerelem Májusba. Az éj meztelen, nemtelen a kívánás. Az élet császárrá avatódik, és ahogy Dylan Thomas, úgy lépünk csöndtelen az éjszakába át. Június a május-dúlás után életdarabokat illeszt egymáshoz. Alkoholos a délibáb, labirintusba záródik a látomás. Cérna-labirintusból, ruha-útvesztőből mentené ki a lányt a nyár. Ekkor Július lesz, és üresség. A mindenség dekadenciája. Csak a hús-meleg és a csont-űr bűvölete marad, és Augusztussá olvad a szenvedély. Ilyenkor lesz nő a lányból. Ha az oroszlán jegyében feleségül veszik. Ilyenkor lesz álomból égő erdő. Olvadás és forróság. És nincs tagadás, csak Szeptember előtti ábrándlángolás. Mert később csak visszfények hullnak, kövér cseppesek. A sötétség határán októberi csillagrács-sorok kerítik el a lelkeket. A boldogság az egymásba zártságban marad. A November előtti vakságban. Csak kilenc falevél hull. Ennyi az ősz, ennyi a dér. Zárva az ajtó. A szívekre más vigyáz. Itt Decemberre mindenki senki lesz. Hasztalan lesz az imádkozás. Felhalmozódnak a tévedések. És ha már nincs is szeretet: alkudható lesz a végtelen.
Az Átiratok első verse Dömötör Pál-átértelmezés. Az őszi esték rezdületlensége, család-szelídsége a (Száz)tíz év múlvában rezignáltabban, meditatívabban körvonalazódik. Homályos, egymásba rejtőzős ősziség teremtődik. A mord fenyvesek közt esőasszonyok csitítják a szarvasbőgést. Folynak a hideg esték. Közös magányba fordulnak az élők. A világ számadásra készül. És így lesz számadás a Bajor Andor versparódiájára írt változatok-tömb. A költő villanykörte (ezt a kritikus elvtársak érthetik), fénye átsejlik a körülötte összegyűlt füstfelhőn. Mert Füstöl az acélkalapácson kívül az alapkamat, az ózonluk, a billentyűzet, a szavazóurna és a bővített mondat. Füstöl a lehetséges életek közül a leglehetetlenebb. Ma nem tegnap van már. Ez a poszt posztmodern. Itt eltörik a versláb, és szpemmel telítődik a lélek. És már nem is nő nagyra senki sem, hogy grínpísz legyen, hogy bankár legyen, hogy hacker legyen. Hogy bárki legyen. Csak az kell, hogy süljön a Szalonna, és olvadjon a világ zsírja. Hogy közös késsel várjuk a fejadagot. Mert csak ez közös. Ez a kés, amivel egymás szívét csendhez szoktatjuk. Most nem hallatszik háború. Csak Pilinszky és Szisz és József Attila és KAF. Nem olyan nehéz ez a csend. Csak az érfalak szűkülnek egyre gyorsabban. Csak a szív szorul el néha. Valahol megint szalonnát sütnek.
A Szobafestő a kötet befejező részeként boldog-szabad álmokat ígér és balsorsot és váteszi végzetet. A tenyérben ott lapul egy háromkirályi csillag, rázárulnak az ujjak, a szemek. A szobafestő szabad világ hőse akar lenni. Mert egy egész élettel kell ölre menni. És ehhez férfi kell. Minden reggel. A munkához, az öleléshez, a szeretéshez, a meghaláshoz. A hithez. Az áldozathoz. Nincsenek véletlenek. Ezt egy szobafestőnek tudnia kell, ha harminc fölötti, és a vonatra vár. Mózes leszek és elviszlek az ígéretföldre. Extra kecsappal adom a törvényt a Népnek. Hűségpontokra kérem, azt hiszem, a maradék életem. És a cigiszünetekben majd én is megváltok magamból egy világot.
