Gáspárik Attila: Mi volt az első színházi élményed gyermekkorodban, majd Székelyudvarhelyen?

Dávid Gyula: Én Árapatakon, egy, Háromszék déli peremén fekvő faluban születtem, ahol Édesapám református lelkész volt, s ahol színházi élményt legfeljebb a karácsonyfa-ünnepélyek jelentettek, amelyeken egy-egy szavalat, néha rövid bibliai jelenet is a műsorban volt. Tízéves voltam, amikor édesapámat meghívták Udvarhelyre. Akkor még Udvarhelyen sem volt színház, de a műkedvelő színpadi szereplésnek a messzi múltba visszanyúló hagyománya volt. Szabó Dezső életrajzából tudjuk, hogy azokban az években, amikor ő az állami főreálgimnázium tanára volt, több, jótékony célú előadáson műsorba került színdarab rendezését is elvállalta: 1909. december 4-én egy, az iskolája javára rendezett  ünnepség keretében Beaumarchais A sevillai borbély  című darabját, 1910. március 12-én egy másik rendezvényen Drégely Gábor Szerencse fia című szatirikus komédiáját, 1911. december 2-án Moliére-től a Scapin furfangjait rendezte és adta elő, ez utóbbit diákjaival.

A két világháború között ez a hagyomány tovább élt, akkoriban főképp a Székely Dalegylet és a Polgári Önképző Kör, de olykor a római katolikus főgimnázium és a tanítónőképző vagy a nőszövetségek rendezésében is került sor egy-egy műsoros estélyre és annak keretében műkedvelő előadásra. A színháztörténet számontartása szerint a Székely Dalegylet keretében 1911–1938 között nem kevesebb, mint 21 színdarabot mutattak be, s udvarhelyi színpadon is bemutatásra került Nyirő József Júlia szép leány című darabja és a Jézusfaragó ember színdarabváltozata, a Székely Dalegylet alapításának 70. évfordulója alkalmából. 

Néha, az akkori kerületi rendszerben, egy-két hetes szereplésre megjelent a városban egyik-másik hivatásos színtársulat is, bár ezek főképp kasszasikert biztosító operetteket hoztak magukkal. Ezek pedig talán kielégítették a kasszát, de nem az igényesebb közönség és a kritika elvárásait. Udvarhelyre érkezésünk évében, 1938-ban például Kozma Hugó társulata játszott a városban, és épp azt rótta fel nekik a Tompa László által szerkesztett Székely Közélet kritikusa, hogy egyheti ittlétük alatt, két prózai darab kivételével, csupa operettet szerepeltettek a műsorukon, holott a közönség „megunta már az ismétlődő ürességeket”.

Nekünk, iskolás gyerekeknek persze ez is tiltott gyümölcs volt: miniszteri rendelet írta elő, hogy csak szüleinkkel együtt vehetünk részt színházi és mozielőadásokon. Maradtak tehát számunkra az iskolai ünnepélyek.

Középiskolai tanulmányaimat 1939-ben a Római Katolikus Gimnáziumban kezdtem, majd amikor a Református Kollégium 1940-ben újraindított, és évről évre tovább fejlesztett fiúgimnáziumának IV. osztálya 1942-ben a mi évfolyamunkat is elérte, ott folytattam tovább. A bécsi döntést követően Udvarhelyen is létrejöttek a cserkészcsapatok (a gimnázium és a kollégium mellett az iparos ifjúságnak is volt külön csapata), s engem sokkal inkább érdekeltek a kirándulások, a sátortáborozások, mint a színház. 

Pedig a négy magyar év alatt nyilván hivatásos társulatok is megfordultak Udvarhelyen. Thúróczy Gyula társulata például 1942-ban a Bánk bánt is elhozta, az akkor már Kemény János irányította kolozsvári magyar színház pedig az Énekes madárral és Moliére Fösvényével látogatott el városunkba. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a szüleim sem voltak valami nagy színházjárók. Mi pedig a nyár jó részét évről évre többnyire lent töltöttük Felsőboldogfalván nagymamámnál, ahol be kellett segítenünk a kerti munkákba, a szénacsinálásba, meg fürödni jártunk a Küküllőre. Később pedig már – amennyi időt ki tudtam magamnak szakítani – az olvasás érdekelt.

Első – nem igazán színházi, de a színházhoz kötőtő – élményem Kovách Aladár Téli zsoltár című darabjának bemutatója volt, 1943-ban. Az Apáczai Csere János életéből merítő színdarabban a református kollégium és a tanítónőképző tanárai vállalták a szerepeket, s a diákok közül is került néhány statiszta. Nekem csak a közönség között jutott hely, mégis emlékezetes számomra az előadás, mert egy – a szünetben az öltöző előtt elhangzott, és félreértett – megjegyzésemért kínos konfliktusba keveredtem magyartanárunkkal, Tóth Bélával, aki Drábik, a II. Rákóczi György fejedelem udvartartásához tartozó varázsló szerepét alakította. Másnap eljött hozzánk, és édesapám előtt akart magának elégtételt venni. Csak azért nem rohant ki az öltözőből és pofozott fel ott helyben – mondta tetemre hívásom során –, mert Drábik kosztümjében nem akart az iskola udvarán botrányt csinálni. 

Miután átment Udvarhelyen is a háború, s jöttek a demokrácia, majd a kommunista rendszer évei, a hatalmi szóval felszámolt egyesületek helyét átvették az ifjúsági szervezetek, s az ő bevonásukkal folyó, a kommunista nevelést szolgáló műkedvelő munka, amelyhez a műkedvelő színjátszás is tartozott. 1947-ben pedig – épp abban az évben, amikor én Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre kerültem – elkezdett épülni a Sétatér sarkában a Művelődési Ház, amely megnyitásától, 1959-től kezdve, egykori cserkésztársam, Finta Béla vezetésével már komolyabb művelődéspolitikának és a helyi erőkből megrendezett műkedvelő előadások mellett a marosvásárhelyi, a kolozsvári, majd idővel a sepsiszentgyörgyi színház vendégszerepléseinek is keretet biztosított. Később pedig az 1959-től körülötte szerveződött műkedvelő csoportból, amelynek a vejem is tagja volt, kinőtt a Népszínház, a mai Tomcsa Sándor színház elődje, amelyet vendégrendezőként jó ideig Kovács Levente irányított, s amely már igényes műsorpolitikával vonzotta magához a közönséget.

Miután a lányom az egyetem elvégzése után idekerült Udvarhelyre, férjhez ment, s jöttek az unokák, a feleségemmel mi is elmentünk egyik-másik előadásra.

A színház persze nem véletlenül vette fel a Tomcsa Sándor nevét. Prózája javát 1965-ben Bajor Andor rendezte sajtó alá, aki ezt írta róla a kötet előszavában: „Humorista volt, olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikákat fújt belőle.” Színművei, egyfelvonásosai pedig Inczefi Tibor gondozásában jelentek meg 1987-ben, ennek a kötetnek a Kriterionnál én voltam a szerkesztője. Különös attrakciói voltak az udvarhelyi életnek a „Tomcsa-esték”, amelyeknek során ő maga adta elő műveit, s egyúttal rögtönzött karikatúrákkal illusztrálta is az előadottakat.

Mi, amint említettem, 1975 után kerültünk újra szorosabb kapcsolatba Udvarhellyel, Tomcsa pedig 1963-ban meghalt, így ezekről az estékről nincsenek személyes élményeim.

Udvarhely azonban, elmondhatom, az én színházi műveltségemet is gyarapította. 

GA: …és Kolozsváron?

D. Gy: A számomra Kolozsvár a színházhoz való viszonyom szempontjából is korszakot nyitott. Már egyetemi hallgató koromban megvoltak a sétatéri színház diákbérletei, amelyek rendszeres és folyamatos kapcsolatot jelentettek a színházzal és ugyanabban az épületben működő magyar operával. Ez a kapcsolat némelyeknek közülünk azt is jelentette, hogy alkalmuk volt statisztaként aktív részt venni a színház életében, nem beszélve arról, hogy az egy kis pénzt is jelentett, aminek – mint a világon bármikor és bárhol élő diákok – mi is állandóan a szűkében voltunk. 

Konkrét előadás-élményeket nem tudnék felidézni, de mindez egészében hatott reám, és eredményezte azt, hogy a színházlátogatás, az opera (egy-egy jó előadásra a kolozsvári román opera is) diákéletem részévé vált. S ez tartott akkor is, amikor már kettesben jártunk leendő feleségemmel, aki évfolyamtársam is volt, tehát egy-egy színházi előadásélménye már közös élményként is összekötött bennünket. 

Hogy milyen helyet foglalt el a művészetek sorrendjében számunkra a színház, arra később még visszatérek. De itt most engedd meg, hogy kolozsvári életemnek – életünknek – a történetét is visszaidézzem

Én akkor már írogattam az Utunkba – Gaál Gábor „fedezett fel” egy szemináriumi dolgozatom nyomán –, s ennek következménye volt, hogy amikor 1951-ben Földes László elkezdte szervezni az addigi egységes Állami Könyvkiadóból kivált irodalmi kiadó kolozsvári szerkesztőségét, az elsők között engem is kiválasztott. 1951. február 1-jétől, még IV. évesként, fizetéses alkalmazott lettem, aminek első következménye az lett, hogy nem lakhattam többé az egyetemi bentlakásban. És mivel abban az időben – a háború, és megelőzőleg Kolozsvár 1944 júniusi bombázása következtében – nagy lakásínség volt, kézenfekvő megoldásként kínálkozott, hogy összeházasodtunk, remélve, hogy mint „fiatal házasok”, könnyebben esik meg rajtunk a lakáshivatal főnökének a szíve. 

Persze, ez sem ment olyan egyszerűen, de ennek a történetnek a részletezésébe most nem megyek bele. Inkább azokat az eseményeket elevenítem fel, amelyek végül is a Színművészeti Főiskolára vezettek.

1951 márciusának végén már egy Fellegvár mögötti házban, egy nekünk kiutalt 3 x 3 négyzetméteres konyhában laktunk, ahol – nagybátyám jellemzése szerint – „francia kilincs van az ajtón, de a libák benéznek az ablakon”. Ugyanis a ház a Fellegvárnak a vasúti műhelyekre néző oldalán, a lejtős oldalban épült, s a hátsó felében a talaj az ablakpárkányig ért. Mit számított ez – mi boldogok voltunk, és máris vártuk „a hatalmas harmadik”-at –, kislányunkat, aki 1952 januárjában meg is született.

Ám addig még hátra volt az államvizsga. Leendő kislányunk pedig rendkívül érzékennyé tette a kismamát a szagokra, s ilyen körülmények között bizony nehezen ment az államvizsgára készülés. Eldöntöttük hát, hogy csak ő államvizsgázik, én pedig – a kiadói munka mellett – tartom a frontot, s majd leteszem az államvizsgát a következő februári szesszióban. 

Ez eddig rendben is volt: ősszel, amikor jelentkeznem kellett a hadkiegészítőnél – abban az időben ugyanis az egyetem csak halasztást jelentett a kétéves katonai szolgálat alól, tehát nekem ősszel be kellett volna rukkolnom –, vittem magammal a papírt az egyetemről, hogy én tulajdonképpen még nem végeztem, mert tartozom az államvizsgával. És használt is: kaptam egyévi halasztást. A feleségem pedig már szeptemberben megkapta a kinevezését az egyik kolozsvári általános iskolába. Én a következő év februárjában letettem az államvizsgát. És maradtam a kiadónál. Persze, most még kevésbé hiányzott a kétéves katonai szolgálat. Ekkor jött egy számomra megváltást jelentő rendelkezés: az egyetemi oktatásba beillesztették a katonai kiképzést is, ami hetenként egy nap elméleti oktatást jelentett, s ez kiegészült két egymást követő évben a nyári vakációra időzített egy-egy hónapos fegyveres szolgálattal. Mivel pedig ez a rendelkezés a művészeti oktatás intézményeire is vonatkozott, készen kínálkozott a megoldás: beiratkozni a kolozsvári Színművészeti Főiskolára. 

Korábban ugyanis az volt a rendszer, hogy ha valaki befejezte az egyetemet, el kellett mennie két évre, rendes katonai szolgálatra. Így járt például Oláh Tibor, és így járt Létay Lajos is, és az ő „élményeik” ismeretében nem csoda, hogy aki tehette, menekült a katonai szolgálat elől. 

GA :És te miért választottad a rendezői szakot?

DGY: Egyszerű: azért, mert az az irodalom szakhoz közelebb állt, s az én abszolút színészi antitalentum-természetemhez is talált. Aztán amikor megkezdődtek az előadások, kiderült, hogy ezt a lehetőséget nemcsak én nem hagytam ki: az új évfolyamtársaim között ugyanis ott volt László Gerő és Horváth Béla is, akik már diplomás színészek voltak. Persze, ők a rendezőire felvételizve, egyenesen a III. évvel kezdték. És ott volt kiadói kollégám és barátom, Fodor Sándor, ő viszont merészen a színi tagozatra felvételizett. 

Édesapámék előre semmit nem tudtak a dologról, csak nem értették, hogy mire kellenek nekem azok a papírok, amelyeket a felvételire való jelentkezéshez be kellett adnom. Aztán amikor a felvételi lezajlott, még mindig némi fenntartással, de tudomásul vették a hírt. „Ha az embert kész tények elé állítják – írta Édesapám egy 1952. szeptember 15-én kelt levelében –, nagyobb a belenyugvási hajlandóság.” – Ők inkább a túlterheléstől féltek, az öcséim pedig hecceltek a „komédiás” pályával. Így kerültem a világot jelentő deszkák közelébe.

GA: Milyen volt a felvételi? Hányan voltatok, és mit kellett tudni?

DGY: A felvételi – pláne az én számomra – nem volt nagy dolog, különlegesség csak az volt, hogy a bizottság előtt nekem is el kellett szavalnom egy magam választotta verset. Hogy mit, arra már nem emlékszem. De emlékezetes volt az egyik udvarhelyi lány, Adlef Ingeborg szavalata. Ő Ady Endre Lelkek a pányván című versét választotta, s rá is kezdett nagy lelkesen:

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csitkói tűzben…

Kovács György, aki benne volt a felvételi bizottságban, rögtön megállította: – Kezdje csak újra, kérem! És Inge újrakezdte: 

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csitkói tűzben…

És Kovács György hiába szakította félbe másodszor is, mert Inge a „csikó”-t csak nem tudta másképpen mondani, mint „csitkó”-nak, ahogy azt ő, a szász patikus lánya a székelyektől Udvarhelyen megtanulta. Végül Kovács György adta fel. Ingét felvették. És Tessitori Nóra nénitől, aki a beszédtechnikát tanította, biztosan megtanulta a „csikó”-t is, mert elvégezte az akadémiát.

Az évfolyamtársaim közül a fiúkat tudnám felsorolni hiánytalanul: a színész szakon Fábián Feri, Sinka Károly, Szabó Lajoska, Tompa László és persze Fodor Sanyi, a rendezőin pedig Kovács Ádám. A lányok közül Ingén és Hervay Gizikén kívül csak Török Katira és Koditek Gabriellára emlékszem. Gabira azért, mert később egyik katonatársam, Stern Jancsi felesége lett, Katit pedig, Kolozsvárra kerülve, számos darabban volt alkalmunk látni. Egyik legemlékezetesebb volt a Bálint Tibor regényéből írt Sánta angyalok utcája, amelyben Szabó Lajos Kálmánkát, Kati pedig a Mamát játszotta. Később pedig, a 90-es években Török Katival többször szerepeltünk együtt Essig József Reményik Sándor emlékére rendezett műsorain – ő előadóként, én egy-egy előadással.  

GA: Németh Kati, Czompók Mihály, Szombati Gile Ottó, Hunyadi Andás sem volt kollégád?

DGY: Egyik-másik név ismerősnek tűnik, de azt hiszem, inkább a későbbi színházi előadásokról. Akadémiai élményhez egyiket sem tudom kötni. Még Hunyadit sem, őt jóval később ismertem meg.

GA: Milyen volt a megítélése a színinek Kolozsváron, az olyan bohóciskola? És hol laktak a vidékről feljöttek?

DGY: Efféle rangsorolás vagy minősítés nem volt közöttük, a színiakadémisták ugyanolyanok voltak, mint bárki más. Arra viszont már nem emlékszem, hogy ők melyik egyetemi internátusban laktak. Én a Móricz Kollégium megszűnése után, II. évtől a Farkas utca sarkán lévő Józsa Bélában laktam, az egykori piarista rendház épületében – ott nem voltak akadémisták.

GA: Milyen volt az oktatás?

DGY: A tanáraim közül a legelsőnek Szabó Lajost említeném, aki az egyetemes drámatörténetet adta elő. Én középiskolás koromban a népi írók bűvöletében éltem: édesapámnak megvoltak a Püski-féle Magyar Élet könyvei, s azokat Veres Pétertől és Darvas Józseftől Féja Gézáig, Kodolányi Jánosig, Sinka Istvánig és Erdélyi Józsefig végig is olvastam. Az egyetemen aztán Szabédi Lászlónak a Romanticizmus és realizmus címmel meghirdetett előadásait hallgatva kaptam az első figyelmeztetést, arra nézve, hogy mennyire tájékozatlan vagyok a világirodalomban. Most, mindezek után, következtek Szabó Lajos előadásai az egyetemes drámairodalomról, s ezzel tovább bővült fogyatékos ismeretköröm is. Az idők folyamán megmaradt irományaim között különben ma is őrzőm Egyetemes dráma- és színháztörténet című kurzusának egy gépelt szövegrészét, s egy füzetet saját jegyzeteimmel, amelyben jó néhány görög dráma kivonata olvasható. Úgy látszik, az akadémián is elsődlegesen az irodalom érdekelt.

A rendezést Szabó Ernő tanította. Ő az óráin legszívesebben régi színházi előadásokról – azok rendezői titkairól – mesélt, azokról, amelyekben ő szerepelt. Ezekben a történetekben mindig voltak olyan részletek, amelyekből megtudhattuk, hogy a díszletnek is szerepe van egy darabban, és hogy milyen fontos a színpadi mozgás. Az ő előadásaiból kezdtem sejteni azt, hogy mi minden van a színpadon látott játék mögött. Előadásainak a tanmenetben szereplő tartalmáról egy Év végi szóbeli tételek címet viselő füzetlap alapján lehet némi fogalmat alkotni. 

Tanév végén egy szemináriumi dolgozatot is kellett készítenünk. A papírjaim között megmaradt cetliről olvasom, hogy az én feladatom Gorbatov Apák ifjúsága című drámájának rendezői példánya volt. (Ki tudja, hol van a kézirat?)

A drámai gyakorlat tanára Delly Ferenc volt, ő nem sokat zaklatta a rendező szakosokat. De fennmaradt az irományaim között egy „drámai gyakorlat” című füzet is, amely A színművészet tudománya címet viseli, s amelynek szövege 44 kérdésbe (és természetesen az azokra adott válaszokba) foglalja az alapismereteket. Az a gyanúm, hogy valamely, a Sztanyiszlavszkij-rendszert ismertető könyv kivonata lehet. 

És találtam a füzet vége felé, szintén a magam írásával, egy, Diákélet anno 1946 című jelenetet, ebben két, egymást nem ismerő diák szerepel, akik professzoruktól szeretnének vizsgahalasztást kérni, miközben mindegyik a másikról hiszi, hogy az a professzor. Hogy ezt a jelenetet én követtem el, arra abból lehet következtetni, hogy az I. diákot Kovács Ádámnak hívják (ő, amint említettem, rendező szakos évtársam volt), a II. diák neve pedig Dávid Gyula. A szomorú az, hogy ennyi év távlatából semmiféle emlékem nem jön elő erről az esetről.

Művészettörténet is volt, nem tudom, azt hiszem, hogy Kőműves Nagy Lajos adta elő. Aztán beszédtechnika, azt Koós Zsófi tanított. És ott volt Nóra néni is a nagy szatyraival. Persze, a tananyagban ott szerepelt a marxizmus-leninizmus és az orosz nyelv is – az előbbiről az 1952. október – 1953. január közé eső heti egy óra vázlata és bibliográfiája tanúskodik, az utóbbiról néhány cirill betűs oldal az említett füzetből. Hogy ki volt az orosztanárunk, és ki tartotta a marxizmus-leninizmus órákat, arra már végképp nem emlékszem. De nincs is semmi jelentősége.

GA: Nézem a törzskönyvet, marxizmusból csak jó voltál, oroszból meg testnevelésből is. Mi volt a testnevelés, mit csináltatok testnevelésen, emlékszel-e? Nem vívást tanítottak?

DGY: A kiadóval és a családdal dúsított elfoglaltságaim miatt eléggé rendetlenül jártam az ilyen órákra, tehát ennek is szerepe lehetett a minősítésemben. De az orosz jegyem és a marxizmusból kapott „jó” inkább azt jelenti, hogy a tanárnő, tudván az én korábbi egyetemi végzettségemet, többet várt volna el tőlem. A tornaórákra viszont egyáltalán nem emlékszem, pláne, hogy vívást tanultunk volna, mert azt nem felejtettem volna el.

A tanáraink közül Delly, Kovács György és Szabó Ernő akkoriban a marosvásárhelyi Székely Színház művészei voltak, és Vásárhelyről jártak fel előadni Kolozsvárra. Eleinte vonattal, majd a két város közötti légi forgalom létrehozása után, repülővel. Néhány év múlva ennek is szerepe volt abban, hogy a főiskolát átköltöztették Marosvásárhelyre.

Én közben futkostam az akadémiai előadások, a kiadónál reám osztott szerkesztői feladatok és a Dohány utcai lakásunk között. Mert bár abban az évben feleségem már a közeli Magyar utcai általános iskolában (népszerű nevén a „hóstáti akadémián”) tanított, a házi munkákban elfért a segítség. Így aztán igazából nincs sok konkrét emlékem erről az esztendőről.

Egy eseményről azonban mégis meg kell emlékeznem: ennek a tanévnek a végén énnekem is alkalmam volt fellépni a kolozsvári magyar színház színpadán: a végzős évfolyam vizsgaelőadásában, a Szentivánéji álomban én is egy voltam a „tömeg”-ből. Ez az évfolyam volt az, amelyik aztán egyöntetűen elment Nagybányára, s ott megalapította a magyar színházat. Én pedig ezt a csapatot, amelyet később áthelyeztek Szatmárnémetibe, s amellyel akkor, a próbák alatt közelebbi kapcsolatba kerültem, később egy kicsit a magaménak is éreztem. 

Július végén aztán elkövetkezett a fegyveres katonai szolgálat ideje. Minket Nagyváradra irányítottak, ott azonban kiderült, hogy nincs számunkra hely, és átküldték az egész művészeti intézeti századot Câmpulung Mușcelbe. Érdekes havasalji városka, az alatt az egy hónap alatt viszont csak a gyakorlótérre, a Dealul Grui-ra vezető útvonalat láttuk belőle. Egy szakaszban voltunk mindnyájan, mi, színiakadémista fiúk. A haza írt levelekből böngészem most elő azt, hogy az alakulatnál, a velünk együtt katonáskodó zeneakadémistákkal szerveződött egy énekkar, amely szerepelt az augusztus 23-i ünnepségen. És hogy a hivatalos ünnep előtt, a Bukarestben épp akkoriban tartott Világifjúsági Találkozó keretében hirdették ki a fiatal írók és művészek díjazásának eredményeit: a velem együtt katonáskoddó Fodor Sándor egy irodalmi, Zoltán Aladár pedig egy művészeti díjat kapott, ami 3000 lejjel is járt. Hát ez a mi havi hét lej zsoldunkhoz képest bizony szép summa volt.

A másodév két, számomra fontos – azt is mondhatnám: végzetes – változást hozott: a drámai gyakorlati órákat ugyanis átvette Kovács György, az akadémia vezetésében pedig Szabó Lajost a Bukarestből jött Jeleapov váltotta fel.

Kovács Györgynek más volt az elképzelése a rendező szakosok drámai gyakorlati tudására vonatkozólag: ő elvárta, hogy mi is betanuljunk egy-egy drámai jelenetet, és azt a próbaszínpadon elő is adjuk. Persze reám is sor került. Davidoglu Bányászok című darabjából volt kiválasztva számunkra egy jelenet, amelyet Tompa Lacival kellett előadnunk. Kovács György kétszer-háromszor megismételtette a jelenetet, aztán lekergetett a színpadról, mondván: – Magukat nem akarom többet itt látni.

De nemcsak belőlem nem lett rendező, hanem Tompa Laciból se lett színész: kikerült Magyarországra, ahol előadóművészként, főképp erdélyi témájú versekkel aratott sikert. Én pedig még jártam egy darabig az Akadémiára, de egyre nehezebb volt összeegyeztetnem a három említett szerepkört.

GA: És miért hagytad abba?

DGY: Azért, mert ismét közbejött egy nem várt fordulat: a Bolyai Egyetemen meghirdettek két magyar irodalom és két magyar nyelvészet szakos aspiránsi ösztöndíjat (ez a mai doktorátusnak megfelelő, szovjet típusú képzés volt), s azt megpályázva, elnyertem az egyiket. Az irodalomtudományhoz már egyetemi éveim alatt közelebb kerültem: professzorom, Jancsó Elemér vont be abba a csapatba, amelynek az volt a feladata, hogy a XIX. század első felében fontos tudományos szerepet betöltő Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság működését bemutató, készülő dokumentumkötetéhez az akkor még meglévő Római Katolikus Gimnázium kézirattárában lévő dokumentumokat a nyomdára előkészített szöveggel összevessük. Én disszertációm témájául az akkori irodalomtörténeti értékskálán igen előkelő helyen szereplő Tolnai Lajos marosvásárhelyi éveit választottam. Azoknak az éveknek (1868–1884) a történetében pedig fontos szerepet játszottak azok az egyházi perek, amelyekből a Tolnai által megírt önéletrajza, a Sötét világ hiteles történeti háttere is megismerhetővé vált. Ezeknek a főképp egyházi pereknek a kutatása során a Jancsó Elemér melletti előgyakorlatnak így igen nagy hasznát vettem.  

Ez a váltás kis családunk életében is fontosnak bizonyult. Nemcsak azért, mert számomra semmiféle óralátogatási kötelezettséggel nem járt (tehát teljesen felszabadította az időmet), és nemcsak azért, mert az aspiránsi ösztöndíj valamivel magasabb volt, mint a kiadói fizetés. Közben ugyanis a családban súlyosodott a helyzet: feleségemnek egy második terhesség során beállott veszítés után félrekezelt műtét következményekét nagyon nehezen javult az egészsége. Arról szó sem lehetett, hogy visszamenjen tanítani, sőt, már a betegszabadságát sem hosszabbíthatták tovább, egy átmeneti betegnyugdíjhoz pedig nem volt elég a szolgálati ideje. Maradt az egyetlen megoldás: meg kellett válnia a tanügyi állásától. Elvégre az egészsége volt a legfontosabb.

Ebben a helyzetben pedig én – amint már említettem – a színiakadémiai órák látogatását egyre inkább elhanyagoltam, aminek az lett a következménye, hogy az új rektor, Jeleapov egy szép napon maga elé idézett, s miután tartott nekem egy nagy dorgatóriumot az óralátogatás kötelezettségéről, én – már az elnyert aspiránsi ösztöndíjjal a zsebemben – azt válaszoltam: levonom a konzekvenciát, és itt hagyom az akadémiát.

Így, egy ilyen látványos jelenettel léptem le a világot jelentő deszkákról.

Az aspirantúra befejezéséig azonban nem jutottam el. 1956 szeptemberében ugyanis disszertációm dokumentációját kiegészítendő, egy hónapot töltöttem Budapesten, hazatérve pedig megkaptam a tanársegédi kinevezésemet. Aztán jött a magyar forradalom, s halottak napján – a kolozsvári hagyományhoz híven – diákjaimmal mi is megjártuk a temetőt, és virágot helyeztünk el az ott nyugvó írók sírjainál, ezt pedig a Securitate összefüggésbe hozta a magyar forradalommal, s engem, mint az „ellenforralmi tüntetés szervezőjét”, „lázítás” vádjával hét évre ítéltek. Le is ültem tisztességgel. Persze egyelőre a Tolnai-dolgozatom befejezése és megvédése is elmaradt. Nem megyek bele ennek a hét évnek a történetébe, de elmondok belőle egy számomra maradandó és a színházzal is összefüggő élményt:

1958 februárjában a kolozsvári Securitatéról áthelyeztek a szamosújvári börtönbe. Egy nagyszobába kerültem, ahol – ahogy érkezésünkkor a börtönigazgató, a hírhedt Goiciu mondta – nem volt egyéb dolgunk, mint letölteni a büntetésünket. A börtönben tehát az embernek a reggelitől az ebédig és ebédtől a vacsoráig semmi dolga nem volt, de valahogy ki kell töltenie az idejét. Rendkívül megbecsültek voltak tehát azok a sorstársak, akik valamit a hallgatóságuk számára elő tudnak adni. Ott, abban a 120 személyes nagyszobában volt, aki nyelvet tanult (legnépszerűbb az olasz volt, de tanulni lehetett németül, és franciául is), volt egy gépészmérnök, aki egy sötét szövetből készült nagykabátra rajzolva az autómotor működésének titkaiba vezette be hallgatóit, volt egy csíkszentmártoni falusi bácsi, aki fejből tudta az egész Toldit. És volt egy bukaresti operarendező, Popovici Mircea, aki azzal szórakoztatta a hallgatóságát, hogy végigmesélte egyik operát a másik után, beleszőve előadása szövegébe a kosztümök és a díszletek leírását, sőt, olykor hozzázümmögve egy-egy áriát is. Nem kell mondanom, nagy sikere volt: a három emeletre felrakott ágyakon fürtökben lógtunk, épp, mintha egy operaelőadáson lettünk volna – ami hiányzott, azt a képzelet pótolta.

Végül is eltelt a hét esztendő. A Bolyai Egyetem, ahová amúgy sem mehettem volna vissza, már nem létezett, más értelmiségi állásról pedig számomra, mivel „büntetett előéletű” voltam, szó sem lehetett. Így én egy ismerősünk támogatásával bejutottam a helyi városgazdálkodási vállalathoz vízvezetékszerelő segédmunkásnak. Jártam egy kis csoporttal a várost, és hó végén megkaptam azt a kicsi fizetést, amivel a család költségeihez hozzájárulhattam. Közben igaz, a Korunktól, az Utunktól és a kiadótól kaptam mindenféle „szerecsen”-munkát, tehát olyasmit, ahol a nevemnek nem kellett szerepelnie (a fizetési lapot ugyanis más nevére állították ki, az meg átadta nekem a munkáért járó pénzt).

Az, hogy újra együtt voltam a családommal, hogy megismerkedhettem végre elítélésem után született és addig csak egy hazulról kapott csomagba becsempészett fényképről ismert fiammal, hogy volt alkalmam érezni a régi kollégák, barátok segítőkészségét, sok mindennél többet ért.

GA:… és azután?

Hát az történt, hogy 1965 őszén sor került az életemben egy újabb találkozásra a színházzal, és egykori színiakadémiai rektorommal Jeleapovval, aki akkor a kolozsvári román Nemzeti Színház igazgatója volt. Az egyik régi színiakadémiai ismerősöm (bocsássa meg, hogy nem emlékszem a nevére) hívta fel a figyelmemet arra, hogy a kolozsvári román Nemzeti Színház meghirdetett egy irodalmi referensi állást. Érdeklődésemet a Nemzeti Színháznál az első menetben nem utasították el, összeállítottam tehát a megkívánt műsorfüzetet egy, már Münchenben, Párizsban, Varsóban, sőt 1958-ban Timár József, Tolnay Klári és Mezey Mária főszereplésével Budapesten is bemutatott Thornton Wilder-darabhoz (a címe: The Skin of our Teeth – románul: Ca prin urechile acului, magyarul: Hajszál híján). Elég alaposan dokumentált füzet lett belőle, sok képpel, de a várható közönségigényhez képest – ahogy a szöveget ma újraolvasva ítélem – talán túlságosan is irodalmár-hozzáállású szöveggel. Ezzel kerültem az igazgató elé. Ő azonban indignálódva szegezte nekem a kérdést: Miképp is képzelem, hogy én, magyar létemre egy román színház irodalmi referense lehetek. És hiába beszéltem vele hibátlanul románul, hiába volt ott a pályázatra beadott dolgozatom, ő csak azt hajtogatta: „Doar noi suntem un național!” (Vagyis: hogy mi egy román nemzeti színház vagyunk. Tehát egy magyarnak nincs mit keresnie ott.) 

A műsorfüzet szövegének gépelt másolati példánya ma is megvan, le lehet mérni, mi maradt meg bennem a hét esztendő után abból, amit az Akadémián magamba szedtem. Aztán még azon az őszön volt egy másik kudarcom is a világot jelentő deszkák táján: a kolozsvári Magyar Színház is pályázatot hirdetett, az irodalmi titkári állásra. Senkálszky Endre, aki akkor a színház igazgatója volt, biztatott is, de a pártnál közölték vele, hogy mint „büntetett előéletű”-ről, rólam szó sem lehet. Akkor került be aztán arra az állásra valamelyik kalotaszegi faluból Kötő Jóska – s biztos vagyok benne, hogy ővele jobban járt a színház. 

Egykori évfolyamtársaimmal – ha alkalom adódott rá – később is szívesen találkoztam, s a nézőközönség soraiban mindig örvendtem az ő művészi sikereiknek. 

A mindennapi életbe visszailleszkedve idővel a jogi helyzetem is rendeződött: 1970-től bekerültem az akkor létrehozott kisebbségi kiadó, a Kriterion kolozsvári szerkesztőségébe. Ezek voltak azok a „lázas hetvenes évek” (ahogy Lászlóffy Aladár nevezte), sok értelmes és hasznos munkával, kiegyensúlyozott családi élettel, amihez az is hozzátartozott, hogy feleségemmel ismét felújíthattuk régi szokásunkat, a színházjárást, méghozzá egy olyan időszakban, amely az erdélyi magyar dráma virágkora is volt.

GA: Összefoglalva?

DGY: Ha jól meggondolom, volt a színház nyújtotta élményeknek számomra egy másik összetevője is: pusztán „önmagáért” egyetemista korom után alig olvastam. Mindig ott volt előttem egy téma, aminek megírásához „hozzá kellett olvasnom”, egy szerkesztésre kapott (vagy választott) feladat, ami meghatározta számomra az olvasás irányát. A színház viszont ezen kívül esett. Egy előadáson átadhattam magamat annak a világnak, amelyet az kínált, azoknak az emberi és közösségi gondoknak, amelyeket a szerző és a művészek velem (velünk, mint épp az előadásban részes közösséggel) közölni akartak. És ez egy egészen más minőségű élmény, tapasztalat volt. Feladatok, amelyekhez „hozzá kell olvasni”, még mindig vannak. A közös színházba járás azonban – a múlté. Még ha nem is lehet elfelejteni azt, amit adott.