[2019. október]



Ha behunyom a szemem, újra látom a szürke kőlapokkal borított teret, a mellette lejtő macskaköves utcát és az öreg házat, amelyben laktunk, és aminek hűvös, boltíves kapualjában a zöldre festett padon minden délután Vilma néni üldögélt kötögetve.
Apró termetű, fehér kontyocskás öregasszony volt. Férjét és fiát örvény nyelte el a Sebes-Körösön, ladikostul. Nehéz évek köszöntöttek az özvegyre. Papírokat és rongyokat gyűjtött, amit aztán valahol eladott. Néhanapján a téren keresztülvágva, kopott zománcú ételhordót cipelve karikázott hazafelé két kis görbe lábán, legtöbbször savanyúkáposzta szagot eregetve maga mögött, mint egy láthatatlan büdös felhőt. Ebéd után pedig a kapualji kispadon üldögélve kötögetett valamit, ami napról napra jobban hasonlított Afrika földrajzi alakjára. Meg-megszólította az előtte elhaladó embe­reket, akiknek elmesélte az ő furcsa álmait, és tenyérből is jósolt azoknak, akik elég bolondok voltak, hogy higgyenek neki. Dilisnek tartottuk, és a háta mögött sokat csúfoltuk a gyerekekkel. Az egyik nyári vakációnk elviselhetetlen kánikulába fulladt. Olyan volt a város, mint egy hatalmas katlan, amiben mi fődögéltünk, az ég pedig hatalmas kék fedőként nehezedett ránk. Már a kapualj sem bizonyult hűvösnek, mert a fullasztó meleg beszorult oda is. Marcsi, Szomszédjóska meg én a pincébe menekültünk, ahol a hűvös dohos szagba fűrészpor fanyar illata keveredett. Az apró vasrácsos pinceablakon kukucskáltunk kifelé. Onnan ráláttunk a térre. A remegő le­vegőben tátogva totyogó galambokra, a sétáló szerelmespárokra, akik titkos csókokat váltottak, és a tér közepén álló virággruppra, melyben lekonyult virágok ájuldoztak.
A hírekben a kiszáradt kukoricáról beszéltek, meg arról, hogy a szarvasmarha-állományt megtizedelte a szárazság, mert a Bărăgánban kiszáradtak a kutak. – A legmodernebb műholdak előrejelzései szerint nem lesz eső még egy hétig – ijesztgettek a meteorológusok.
– Márpedig eső lesz pár órán belül – jelentette be Vilma néni, és többször megmasszírozta a tarkóját.
– Dehogy lesz – nevettek a szomszédok –, hiszen hallhatta a hírekben, hogy tovább tart a szárazság.
– Ki van zárva – sipította az öreglány. – Zúg a fülem. Márpedig ha zúgni kezd, akkor pár órán belül itt az eső. Megmondtam menyasszony koromban is, hogy ne tartsuk az esküvőt az udvaron, mert zúg a fülem, de nem hallgattak rám, el is mosta a lagzit a vihar. Az uramnak is hiába mondtam most hat éve, hogy ne menjenek a fiúval halászni, mert vihar lesz, nem hallgatott rám, és mi lett a vége? Na? Hát odalettek. Belefulladtak a folyóba. Úgyhogy hinnetek kell nekem, mert azt mondom, eső lesz! Punktum.
Szomszédjóska, aki már nagy kamasznak számított mellettünk, mindezeket hallva a sarki telefonfülkéből felhívta a rádió stúdióját, és közölte, hogy pár órán belül eső lesz. Biztos forrásból tudja, ugyanis egy titkos jel­adórendszer jelzi az esőt, és erre mérget lehet venni. Jelentsék be máris a hírekben. A főszerkesztő elküldte barátunkat a fészkes fenébe, és lecsapta a kagylót.
Másfél óra múlva szél kerekedett, és az udvar közepén bóbiskoló vén diófa ágait csavargatni kezdte. Leszaggatta a szárítókötélről az ingeket, amelyek fehér sirályokként repültek át a háztető felett, ki a térre.
Mogorva felhők parkoltak a Nap elé, és egyre gyűltek, tornyosultak, ellepve az eget. Távolról tompa dörgés hallatszott, és a nyakunkba zúdult az áldott eső. A föld percek alatt elnyelte, mint részeges öreg matróz a rumját. Még két napig esett kisebb-nagyobb megszakításokkal. A madarak és az emberek magukhoz tértek, a kerek virágágyásban a virágok kiegyenesedtek, és színesen pompáztak. Vilma nénit a lakók tortával ünnepelték. Nagy rangra emelkedett esőjóslatával. Meg is fogadtuk, hogy többet nem csúfoljuk. Mindenki vidám volt, csak Alex Popovics, a rádió főszerkesztője járt-kelt savanyú képpel át a téren, és a mai napig nem jött rá, honnan tudta az ismeretlen telefonáló, hogy pár órán belül eső lesz.