[2018. március]
GERLÓCZY MÁRTON: MIKECS ANNA – ALTATÓ. REGÉNY. BUDAPEST, SCOLAR KIADÓ, 2017.
AA: Vannak könyvek, amelyek első mondatukkal beszippantanak. Ez a regény engem már a nőiesen finom borítójával meghódított.
GyA: Sejteti, hogy Gerlóczy Márton családtörténete női nézőpontból íródik, hiszen a szerző főként nagyanyjának és dédanyjának a naplóit és a kiterjedt családi levelezést használja fel arra, hogy felidézze a Jékely família világát, amelyben a nőknek nagyon boldogoknak kellett lenniük, hiszen – mint a falvédőbölcsesség is mondja – kiválóan megtanultak tűrni és szenvedni.
AA: És a tűrésnek ezt az értelmetlen testamentumát adják tovább lányaiknak, miközben ott van bennük mélyen a szép, az alkotás iránti vágy. A családban a végtelenül, olykor a tehetetlenségig érzékeny anyák vonalán öröklődik a lelki finomság.
GyA: Bár leszármazottként írja meg híres családjának aprólékos gonddal kidolgozott krónikáját, Gerlóczy mégsem esik a túlzott szubjektivitás csapdájába, sikerül megtartani az alapanyaggal, a hatalmas írott hagyatékkal szembeni distanciáját, és a főként nagyanyja, Jékely Márta és dédanyja, Schéfer Ida érezhetően nagyon eltérő stílusú emlékirataiból táplálkozó regényében egy szókimondó, tárgyilagos stílust teremt meg, amely mégsem nélkülözi a líraiságot.
AA: Sőt, a líraiság teljesen áthatja a sok-sok szereplő sok-sok apró, egybeszőtt színes történetének labirintusát! Helyenként Ulickaja „mikrotörténeteit” juttatta eszembe, amelyekben pár sorból teljes képet kapunk a mellékszereplőkről. Például amíg Schéfer Ida a szobából a pincébe ér egy kis bort felhozni, már a sógor, sógornő életébe is betekintést nyertünk. Ugyanitt, a pincében rejtőzködő, csak gyerekszem előtt feltárulkozó szörnyűségek Elena Ferrante nápolyi regényeinek hangulatát idézik. Máshol egy-egy szereplő mintha Bánffy regényeiből ugrott volna be vendégnek. Gazdag asszociációkat ébreszt, mégis egészen egyedi.
GyA: A regénynek az olvasót elementáris erővel beszippantó hatása egészen egyedi narrátorára vezethető vissza. Gerlóczy saját személyét alázattal háttérbe szorítva Mikecs Annát, Jékely Márta és Mikecs László négyévesen, 1946. július 26-án, Anna napján meghalt lányát lépteti fel elbeszélőként, azt a „kicsi árnyékot”, aki tér és idő kötelékétől szabadon, a család asszonyainak tudatába beférkőzve meséli el a történetet. Ennek a tudatfolyam-regénynek az alfája és ómegája Mikecs Anna, aki az idősíkokat váltakoztatva, párhuzamosan meséli el a család generációinak a történetét.
AA: A gyász feldolgozásával, azaz inkább feldolgozatlanságával nyit. Érdekességképpen megemlítem, hogy a múlt évi Man Booker-díjat is a gyásznak szentelt könyv nyerte, amelyben a történetet a holtak lelkei mesélik. De térjünk vissza… Gerlóczy párbeszédjeleket nem használ, és végig jelen időben beszél. Ezzel időtlenné is teszi a történéseket, s még több értelmet nyer a narrátorválasztás, mert – ahogy mondtad – őt nem köti sem az idő, sem a tér. Jelen van, és mégsincs jelen. Időn kívül van, és mégis az idő legtapinthatóbb formájában, a jelenben vesz részt, amint anyját, nagymamáját kíséri. S közben megörökít apró, gyengéd részleteket a családról, gyermekekről, a szerelemről, a természet mindennapi csodáiról. Teljesen belém itta volna magát az a letűnt világ, amelyről mesél, amelyben a gyermekek kapócsontos játékot játszanak, kártyáznak, falnak dobnak labdát, bélyeget gyűjtenek, palatáblán írják a házi feladatot, majolikatartóra tett petróleumlámpa fényénél. Sajátos varázsa van ennek a világnak, és ahogy beszippant, csodásan lelassít, megnyugtat. Annyira szép ez a könyv, mintha transzban volnék tőle.
GyA: Sejthetően a transzilvánok inkább transzban vannak tőle, mint a többiek, hiszen ez egy nagyon erdélyi regény, amelynek háttérében ott zajlanak a huszadik század nagy katasztrófái: az első világháború, aztán a második világháború, megelevenedik Trianon és a nyomában bekövetkező összes erdélyi kisebbségi trauma. Te, noha ezek irodalmi ábrázolásaitól általában berzenkedsz, mégis szereted a regényt. Miért?
AA: Leginkább talán azért, mert nem ítélkezik. A gyermek narrátor (aki mellesleg több kortárs regénybeli párjával ellentétben nem mesterkélt felnőtt-gyermeki hangon szólal meg) ártatlanságával átszűri az évszázadnyi történéseket. Láttatja ugyan a férfiúi tetteknek a szenvedő asszonyokat érő hatását, de értékítéletet nem fogalmaz meg. Ugyanakkor értékes és alaposan dokumentált korrajz is. Noha élesen érinti a szereplőket a politikai helyzet, az mégis inkább csak háttér-információként szolgál. A családi kapcsolatok világában zajló, főként belső történések adják meg a tónusát a könyvnek. S teszik mindezt a tudatfolyam technikára jellemző fárasztó hömpölygéstől mentesen, elragadó természetességgel.
GyA: Gerlóczy hihetetlen érzékkel úgy adagolja a történetet, hogy a legnagyobb hatást éri el. A második világháború után indít, Jékely Márta történetébe fog bele, és halad lineárisan a jelen felé, közben meg spirálszerűen hatol bele a múltba, a mélybe, elindítva onnan is egy-egy újabb történetszálat.
AA: Hol fiatal lánykorukban, hol felnőtt, anya-feleségkorukban olvashatunk róluk...
GyA: Akárhogyan próbálok valami logikát felfedezni ebben az ide-oda csapongó történetmondásban, kicsúszik a kezemből. És ez mennyire jó, hogy nem tudom egy képletbe begyömöszölni a narráció technikáját.
AA: Talán nincs logikája, de van ritmusa. A múlt–jelen váltakoztatásának technikája a kortárs világirodalomban sem ritka (hogy egy kedvenc példámat hozzam fel, ott van Jess Walter Szép romok című regénye), de a számomra ismert nyugatiakra jellemző az, hogy egy időben is megragadható végkifejlet felé tartanak az alternáló szálak. Itt viszont visszafelé halad a múltba. És minden ilyen hátralépésben tett generációváltást a kis narrátor „Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék” megjegyzése kezd. Mintha minden egyes ilyen alkalommal a kicsi virág, Áprily „drága holtja”, bemutatkozna az előző generációnak.
GyA: A regénybeli nők szenvedésének legfőbb okozói a férfiak. Megtudjuk például, hogy Áprily-Jékely Lajos rideg természetétől mennyit szenvedett a felesége. Tulajdonképpen Mikecs László az egyetlen férfi, aki nem kínozza a feleségét, talán azért, tenném hozzá gonoszul, mert nem jutott rá ideje, hiszen fiatalon, a Jékely Mártával kötött házasságuk első esztendeiben orosz fogságban hal meg. A női tűrés testamentumának nevezted a regényt, és tényleg, szinte perverz, ahogyan éppen egy férfi, Jékely Lajos néha emlékezteti lányát arra, hogy: „a családban az asszonyok mindig szerencsétlenek voltak, a sors ugyanazzal az ököllel sújtott le rájuk, újra és újra, és hiába készültek ré, mégsem tudták kivédeni”.
AA: Nem csak néha, elég gyakran emlékezteti.
GyA: Az önbeteljesítő jóslat pedig működni kezd, hiába határozza el Márta, hogy kiáll magáért, és csakazértis boldog élete lesz. Az anyák sorsa a lányokéban ismétlődik meg, de egyre szenvedéssel telibb változatban. S ez összefügg azzal is, hogy az első világháborúval véget ért egy stabil értékrendű, polgári világ, amelyben egyértelműbbek voltak a női szerepek. Schéfer Ida, ha dilemmában van, még felteszi magának azt a kérdést, amit lánya már nem, hogy, vajon mit tett volna hasonló helyzetben az édesanyja, Kerekes Terézia? A huszadik század történelmi viszontagságai között, egy idő után az anyák tapasztalatai már nem elegendők ahhoz, hogy megoldják a lányok problémáit.
AA: Ezt a különleges családba való születéssel is magyarázom, ahol roppant sok a szenvedély. Ehhez hozzáadódik az is, amit a családba kívülről hoznak, például Dezső a saját bűnei felett való szemet hunyást, az átörökölt vadságot, amit a művészet sem képes kicsiszolni belőle, minduntalan előtör belőle, kínozza vele a feleségét.
GyA: Bár nagyon belejöttünk a női tragédiák boncolgatásába, azért szólnék Jékely Zoltán nagyon árnyalt, elfogulatlan portréjáról is. Jékely Lajossal, az esendő emberrel itt találkoztam először. Eddig csak a kimértségéről, rideg természetéről esett szó, de a regény azt is felvillantja például, ahogyan Magyarországra kitelepedett költő súlyos alkotói válságon megy keresztül, látjuk, mennyire megviseli a távollét a szülőföldtől, és megható, ahogyan kivirágzik (családjával együtt), amikor felfedezik a Völgyet, amely annyira emlékezteti őket az erdélyi tájra.
AA: Csodálatos a természetábrázolása! Erdély és Magyarország tájait Bánffyt és persze Áprily verseit idéző természetszeretettel festi meg. Az utcák, a házak, a kertek illata, patinás fénye lebegi körül az írást, még ott is, ahol a színhelyek a jobb élethez szokott polgárhölgynek talán nem ideálisak. S éppen ez a szomorúságon áttörő életöröm teszi igazán feledhetetlenné. A sajátos felépítésének köszönhetően levetkőzi a történetiség nehéz oldalait, kiiktatja a halál, a fájdalmak véglegességét. Mintha a kis mesélő bátorítaná az őt túlélő, de paradox módon az őt megelőző nők generációit is: bármi, ami megtörténik velük, már korábban is megtörtént, és később is meg fog történni. Noha iszonyú nehéz ez a női sors, az áldásairól sem feledkezik meg. Ezek a felhőn rést vágó fényként ragyogják be az ábrázolt élet völgyét. Fény-árnyék játéka. Emlékezetes számomra például az, hogy az Ida kórházba kerüléséről szóló beszámoló a háztól kivezető utat szegélyező virágok pazar szépségének leírásába torkollik bele. Minden szenvedés ellenére van benne valami mélységesen pozitív. Sokatmondó, hogy a legszebb családi képpel zárul, Ida és testvérei lefekvésével, „alszik a… alszik a...” hangulatban, ami József Attila Altatójára emlékeztetett.
GyA: Bár a regény elején már tényként kezeli Mikecs Anna halálát, a késleltetés technikájának köszönhetően az utolsó előtti fejezetben kerül sor a kislány halálának nagyon visszafogott, szikár, mégis lírai szépségű leírására, amely a mű hangulati csúcspontját jelenti. Ez a rész, ahol ellenállhatatlanul kitört belőlem a katartikus zokogás. Az utolsó fejezet már csak ráadás.
AA: Igazából Áprily Anna halálára írott versével zárul…
GyA: A regény zárlata Áprily Lajos Annának hívták verse, felfogható úgy, mint a mű érzelmi ihletője. Visszatérve, a Schéfer család békebeli, idillikus kolozsvári otthonának a megidézése tényleg pozitív, életigenlő zárókép, ám ne feledjük, hogy ehhez a képhez tartozik Deszka János alakja is, a földig fityegő, mocskos batyuval járó koldusasszonyé, akiről azt mondják, hogy nem más, mint a halál. Mintha azt sugallná, hogy az élet sarkában mindig ott várakozik a halál.
AA: Vagy azt, hogy a halál minden hatalma ellenére születik új élet…
GyA: Élet-halál körforgásáról is szól a regény, erre utal a körkörös szerkezet is. És, még ott van, szintén refrénként, a Gyulai Pál-féle bölcsődal adta ritmus, ami szintén tagolja a történetet.
AA: Megfigyelted, hogy az első előfordulásoknál hiányzik az altató utolsó sora? „S a gyermek, ki hallja épen, a szemét behunyja szépen, elalszik az énekszóra s álmodik majd szépet róla.” Ezt a sort Gerlóczy csak az altató legutolsó előfordulásakor, a regény végén illeszti be. Mintha a gyermek most már békésen aludhat. Itt olvassuk, hogy Mikecs Annával megállt az altató továbbhagyományozódása, átadása. S mégis, Gerlóczy révén, Mikecs Anna is elénekelhette az altatóját, ezt a női történetet. Ha nem is a lányának, akkor a sok-sok lánynak, anyának, leendő anyának, aki ezt a regényt elolvassa.
