Székely János az Igaz Szó 1975-ös évfolyam áprilisi számában egy rövid jegyzetet[1] közöl Szilágyi Domokos Felezőidő című kötetének „némely” kritikusairól, akiket a képzőművészeti tárlatra betévedő, néző, de nem látó vendégekhez hasonlít. A jegyzet címe Egérút. Székely arról beszél alig másfél oldalas írásában, hogy Szilágyi Domokos a költészet konvenciórendszerének felbontása során[2] eljutott addig a felismerésig, hogy egérfogóba jutott, amelyben „egyáltalán nem írhat már érvényes verset”. Csakhogy a mindenkori költő, Székely szerint, folyton egyfajta egérutat keres, és ezért Szilágyi a Felezőidő kötetével „váratlan, kissé szomorú gesztussal önként magára vállalta ismét a régi költészet valamennyi konvencióját, kezdve a par excellence költői témával, folytatva az úgynevezett nyugat-európai verseléssel, s befejezve a hagyományos, zárt kompozícióval, újból érvénybe helyezte mindazt, ami már elavult, csakhogy nem egészen komolyan, hanem kissé csúfondárosan, fintorogva, mosolyogva…” Székely János szerint tehát a Felezőidő „a költészet öniróniája”, amit ha Petőfi vagy József Attila felől olvasunk, érvénytelen kritikai értelmezésekhez vezet, és pontosan a költészetről magáról tesz hamis állításokat.
A jegyzet leginkább azért figyelemre méltó, mert Székely János – miközben Szilágyi Domokos költői pozíciójáról beszél – tulajdonképpen a saját, költészetről vallott felfogását fogalmazza meg. A jegyzetet olvasva talán ez nem annyira egyértelmű, ám ha hozzáolvassuk egy 1975. május 22-én Szemlér Ferenchez írt szerkesztői levelét, akkor már teljesen világossá válik. Szemlér levelét nem ismerjük, ám Székely válaszleveléből kikövetkeztethetjük, hogy miről is lehet szó benne, mert Székely szinte idézi Szemlér szavait. Ezek alapján tudható, hogy Szemlér verseket küld az Igaz Szónak, és a mellékelt levélben utal Székely Jánosnak az Igaz Szó-beli jegyzetében megfogalmazott felismerésre, hogy tudniillik érvényes verset nem lehet többé írni, ami miatt Szemlér hosszas mérlegelés után teszi csak postára a verseit. Az Igaz Szó versszerkesztője Szemlér levelét olvasva szembesült azzal, hogy a költői és szerkesztői hivatása között – ha komolyan akarja venni a jegyzetben megfogalmazott felismerését – ellentmondás feszül. Hogyan kérhet és fogadhat el szerkesztőként verset azok után, ha költőként úgy gondolja, érvényes verset egyáltalán nem lehet már írni? Hogy ha az állítását komolyan gondolja, akkor minden, az Igaz Szóhoz beküldött verset vissza kellene utasítania. A levél legmeglepőbb fordulata mégsem ezen felismerés utáni mea culpázás, amiben igyekszik megnyugtatni Szemlért, nehogy magára vegye a megjegyzéseit, hanem a levél zárógondolata. A levél befejező soraiban ugyanis Székely átvállalja magára a felismerés összes terhét és következményét, és óva inti Szemlért attól, hogy a példáját kövesse. Idézem: „…kérlek, Te semmi esetre se vedd olyan komolyan a problémát (hogy ti. érvényes verset nem lehet írni többé – Sz. R. Cs), ahogy én veszem. Mert, látod, én évek óta elhallgattam miatta. Pedig kár értem.” (Kiemelés tőlem – Sz. R. Cs.)
Pedig kár értem. Székely János 1975-ben 46 éves, 19 éve a lap versrovatának vezetője. Egy korábbi, 1970-ben Kányádi Sándornak írt levelében így fogalmaz: „Sanyi drágám! Elöntött a középszer, már-már fuldoklom benne. Feltétlenül és mielőbb küldj néhány jó verset, hogy valami érdekeset közölhessen végre ez a nyomorult rovat.” Ritkán ennyire őszinte, csak a legközelebbi barátainak ír ilyet. Mert ha az Igaz Szó szerkesztőségi levelezését tartalmazó dossziéit lapozzuk, akkor feltűnik, hogy Székely János a közlést visszautasító leveleket aprólékos műgonddal írja meg, részletekbe menő magyarázatokat ad, győzköd, kiemel szavakat és sorokat, egyszóval szinte tanít, nevel – verset írni, művelődni, olvasni buzdít. Persze, kíméletlen is olykor, de csak azokban az esetekben, ha a szerzők megállás nélkül árasztják el újabb és újabb küldeményeikkel, vagy ha fenyegetőzést kell olvasnia, mert ilyen is akad. De ez nem feltétlenül jellemző. Türelmesen magyarázza a költészet lényegét, és ilyenkor nem nehéz észrevenni, saját ars poeticájából dob oda morzsányi darabokat.
Vagy egész szelet kenyeret.
Tessék fogyasztani.
Ezért hallgattam én el.
A diktatúrában a visszautasításnak ezerféle arca van, ezerféle oka, a legtöbb és a legfájóbbak a rendszer cinizmusából és midnenhatóságából következnek. A jelen lapszámban összegyűjtött 1975-ös Székely-levelek mindegyike a közlés lehetetlenségét fogalmazza meg ilyen vagy olyan módon. Kit azért utasít el a versrovat vezetője, mert szinte biztos benne, hogy nem menne át a cenzúrán, és ilyenkor egy pillanatra fény vetül Székely roppant óvatos természetére is, kit azért, mert a versek egyszerűen nem ütik a lap szintjét, és itt hosszas költészeti fejtegetésekbe kezd a szerkesztő, megint másokat pedig azért, mert a cenzúra visszadobta a verseket, vagy a „vezetőség” eleve nem engedélyezte azokat, ami viszont kiválóan érzékelteti a korszak lapcsinálását belengő bizonytalanságot, hogy tudniillik sohasem holtbiztos egy-egy szöveg megjelenése.
Jelen válogatás amellett, hogy felcsillantja a visszautasítás örök szerkesztői problematikájának és dilemmáinak eme művészi szintre emelt példáit, arra is alkalmas meglátásom szerint, hogy az életmű bizonyos aspektusait árnyalja. Egérutak, egérfogók, mindegy, minek nevezzük, a lényeg az, hogy volt egyszer egy versszerkesztő, aki úgy küzdött démonaival, hogy igyekezett közben mindvégig a költészetről beszélni. Így élt és alkotott Székely János, a szerkesztő.
Székely János levelek 1975-ből
Marosvásárhely, 1975. április 1.
Veress Gerzson
Sepsiszentgyörgy
Kedves Gerzson!
Megkaptuk verses játéknak nevezett kéziratodat, elolvastuk és sietek tolmácsolni a versrovat véleményét. Gerzson kedves, ezek a kontrasztos-betétes variációk Arany János (illetve hát Shakespeare, illetve hát az angol nép) szövegére bizonyára nagyon érdekesek, de becsületes megítélésünk szerint publikálásukról aligha lehet szó. Költői szándékod ugyanis, amelynek szempontjából szövegedet megszervezted, meglehetősen rejtett, homályos marad; márpedig rejtett, homályos szándékoknak, mint tudod, nemigen nyílik közlési tere. Igen sajnálom, hogy a másodközlést nem tudjuk ilyen módon elősegíteni; sőt még csak tanácsot sem tudunk adni, merthát kétlem, hogy például az Utunk is vállalná a közlést. Mindenesetre meg kellene próbálnod, már csak azért is, hogy ellenőrizd véleményünket.
Szívélyesen üdvözöl:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. április 4.
Szilágyi Domokos
Kolozsvár
Kedves Domi!
Adós maradtam a válasszal egy leveledre, mert közben Bukarestben jártam. Örülök, hogy elhatárolsz provinciámtól; mindig is azon igyekeztem, hogy ez a távolság ne csökkenjen. Szó sem lehet arról, hogy bármit is sértésnek vettem volna tőled, hiszen igazán kedves szoktál lenni hozzám, éppen csak megmagyaráztam, mi történt, nehogy te magad haragudj meg valamiért. Mert – szinte restellem bevallani – fontosnak tartom, amit érzel és gondolsz; ördög tudja, miért van az: minek magyarázzam.
Domi kedves, egy másik dologról is értesíteni szeretnélek. Annak idején – sok hónappal ezelőtt – kaptam tőled egy érdekes, szép verset (Játékok II.), amelynek megjelenése hosszú ideig problematikus volt. Szerettük volna, ha leadhatjuk, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy mégsem lehetett megpróbálkozni vele. Nem tudom, értesítettelek-e idejében erről. Most sajnálkozva megteszem.
A Bolyai-versed a számmal együtt remélhetőleg most már csakugyan megjelenik. Kérlek, ha írtál vagy írsz közelebbről valamit, azonnal küldd el, mert igen nagy szükségünk volna irodalomra.
Barátsággal ölel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. április 8.
B. Szabó István
Kolozsvár
Utunk Szerkesztősége
Kedves Pista!
Hát ez a ciklus bizony nem sikerült. Azonnal elolvastam, elolvastattam szerkesztőtársaimmal is, de sajnos még ellentmondani sem tudtam a közös véleménynek, hogy közlése nem vállalható. Pista kedves, elképzelni sem tudja, milyen keserves számomra ilyen véleményt tolmácsolni, hiszen kapcsolatunk lassan már több az egyszerű munkatársi viszonynál. Mi lehet gyötrelmesebb, mint nemet mondani egy földinek és kollégának (már-már jó barátnak), akiről ráadásul tudjuk, milyen aggódva várja a kedvező választ. Meg tudja bocsátani, Pista kedves, hogy nem tehetek eleget várakozásának?
A májusi meghívást szívből köszönöm, de még nem tudok választ adni rá, mert könnyen lehet, hogy szabadságon (a havason) leszek már akkor. Ha mégis mehetek, értesítem, de addig is ne számítsanak rám; nem szeretném becsapni semmiképpen.
Barátsággal üdvözli:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. április 18.
Simonfi István
4700 Zalău
Str. Dobrogeanu Gherea 99.
jud. Sălaj
Kedves Simonfi István!
Újabb verseit megkaptuk és elolvastuk. Jó képességek nyilatkoznak meg ezekben is, de becsületes megítélésünk szerint egyik sem annyira érett, frappáns és jelentékeny, hogy közlését vállalni tudnók. Az például, hogy a többször is körbeforduló magányos énekes arca északi fele mohás, ötletnek érdekes és jó, csakhogy nem tudni pontosan, mit jelent, hova üt gondolatilag ez a jó ötlet, mi felel meg neki a valóságban. Most már könnyen lehetséges, Pista kedves, hogy maga pontosan tudja, mit akart kifejezni ezzel a képpel, s meg is tudná magyarázni, csakhogy mi az Igaz Szóban nem mellékelhetjük a vers mellé a költőt, hogy érdekes ötleteit fogalmilag megmagyarázza.
Bizonytalanok ezek a versek, bizonytalanok főleg képletes jelentésükben; értelmezésre szorulnak, s nem bizonyos, hogy értelmezésük megéri a fáradságot. Közlésük az adott körülmények között már ezért a bizonytalan jelentésért is lehetetlen. Úgy gondolom, mindent el kellene követnie, hogy bejusson az egyetemre, ha tehetségét érvényesíteni akarja.
Szívélyes üdvözlettel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. április 25.
Fadgyas Tibor
Sepsiszentgyörgy
Kedves Fadgyas Tibor!
Minden balladáját megkaptuk és elolvastuk. Két igen jó költői ötletet találtunk benne. Az egyik az, hogy a fehér virág árnyéka: fekete virág; a másik az, hogy a Vörös-tenger hullámai a megmerítkező fekete madarakat piroson mossák. Akinek ez a két ötlet eszébe jutott, az nem tehetségtelen ember. Viszont a vers többi része vagy jelentéktelen vagy szokványos; olykor bizony ízlésvilágában is bizonytalan („ne sirasd elveszett fiadat, anyám”); nem is szólva a széteső, némileg illogikus kompozícióról. Szóval becsületes megítélésünk szerint ez a vers olyan szerző műve, akinek jó képi fantáziája van, de talán nincs elegendő felkészültsége, hogy képességét következetesen érvényesíteni tudja.
Úgy gondoljuk, csakis önön múlik, sikerül-e pótolnia azt, ami hiányzik felkészültségéből.
Szívélyes üdvözlettel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. április 26.
Veress Gerzson
Sepsiszentgyörgy
Kedves Gerzson!
Azt írod, kétféle verset küldesz, és kíváncsi vagy, melyik nyeri meg a redakció tetszését. Rossz hírt kell tolmácsolnom, Gerzson kedves, a kollektíva megítélése szerint egyik sem sikerült olyan mértékben, hogy közlését vállalni tudjuk. A Németh Lászlóhoz írottat sajnos körvonalazatlannak és kissé szokványosnak találjuk; a másik, a Don Quijoté-s szintén meglehetősen kiaknázott helyzetet reprodukál, és ez sem tud túlságosan frappáns, újszerű, eredeti mondanivalót felbányászni belőle. A különbség csak az, hogy ennek az utóbbinak valamivel lazább a szövése.
Arra kérlek most már, ne keseredj el, és ne vonj le messzemenő konzekvenciát véleményünkből. Ki az, akinek minden verse maradéktalanul sikerül? Reméljük, legközelebb jobbat küldesz, s én kedvezőbb választ küldhetek.
Szívélyesen üdvözöl:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. május 22.
Szemlér Ferenc
Bukarest
Kedves Feri!
Verseidet megkaptam, a magam részéről szépeknek, jóknak tartom őket, és köszönöm mindnyájunk nevében. Nem tudom aztán, mi lesz a vélemény, beillenek-e minden további nélkül az augusztusi számba, szerintem igen. Ha netalán mégis késést szenvedne a közlés, föltétlenül értesítelek róla, de – ismétlem – úgy hiszem, nem szenved késést.
Azt írod, Feri kedves, hogy kis jegyzetem Szilágyi Domokosról habozóvá tett, postára tedd-e ezeket a verseket. Megijesztettél ezzel a megjegyzéssel, hiszen cikkeimben főleg a magam szorultságát juttattam kifejezésre, nem volt szándékomban másoknak is kedvét szegni. Főleg neked nem, aki olyan jól csinálod, amit csinálsz. Rá kell döbbennem, milyen meggondolatlanul fecsegtem ki gondolataimat, milyen durván kontrakarírozom ezzel szerkesztői érdekeimet. Nem tudom, leszek-e óvatosabb legközelebb, de kérlek, Te semmi esetre se vedd olyan komolyan a problémát, ahogy én veszem. Mert, látod, én évek óta elhallgattam miatta. Pedig kár értem.
Szeretettel, barátsággal ölel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. június 17.
Horváth Imre
Nagyvárad
Kedves Imre!
Verseidet megkaptuk; érdekesnek, jónak tartjuk valamennyit, igen szépen köszönjük, hogy elküldötted és nekünk küldötted őket. Kérlek, Imre kedves, a magunk részéről tekintsd elfogadottnak a ciklust; reméljük, később sem merül fel ellene kifogás.
Imre kedves, van szövegedben egy kifejezés, amely biztosan akadálya lenne a vers közlésének: „zűrös világ” (Honnan tudnám). Legalábbis „ködös világra” kellene enyhíteni a dolgot. Van egy sor a Szétszóródva c. versben (az utolsó), amely egy lábbal rövidebb a többinél, s azért sántít. Úgy hiszen, géphibáról van szó. Javaslatom helyette: „felfalja majd a sebhelyeimet”.
Végül Imre kedves, egy teljesen személyes jellegű kérdés. Vajon nem volna logikusabb, csattanósabb, epigrammatikusabb a Kötődések utolsó sora, így: „oldozgatom a létezés csomóit”? Mondom, ez személyes kérdés, de igen szépen kérlek, válaszolj rá.
Barátsággal ölel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. július 5.
Méliusz József
Bukarest
Kedves Jóska bácsi!
Aggódva és rosszkedvűen közlöm, hogy régebben elfogadott Latzina-fordításaidra végre hivatalos választ kaptunk illetékes fórumainktól, s ez a válasz egyértelműen nemleges. Mindössze az Egy életrajz – Paul Celan című vers közlését nem ellenzik, de én úgy vélem, ezt a verset magában közölni nincs sok értelme, minthogy, ha jól emlékszem, meg is jelent már magyarul. Jóska bácsi kedves, kérlek, ne keseredj el, és ne is haragudj, hiszen sem én, sem a szerkesztőség nem tehet a dologról.
Barátsággal üdvözöl:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. július 14.
Anavi Ádám
Temesvár
Kedves Ádám!
Nagyon bántottak szemrehányásaid köteted késlekedő kritikája miatt. Annál is inkább, mert semmi közöm a kritikai reszorthoz azonkívül, hogy ugyanazt a folyóiratot szerkesztjük. Egyebet nem is tehettem reklamációd érdekében, Ádám kedves, minthogy tolmácsoltam panaszod az illetékes reszort felé. Nem tudom, mivel szolgálhattam rá, hogy mindig én kapok ki mindenki sérelme miatt – úgy látszik, ez a sorsom.
Ami az Anghel Dumbrăveanu fordításokat illeti, csakis akkor volna esélyük a gyors megjelenésre, ha időszerű volna a tematikájuk.
Megfigyelheted az Igaz Szóban: fordításanyagunk rendszerint az azonnali aktualitásnak szól. Ezek a fordítások azonban nem ilyenek. Épp ezért felelősségem tudatában csak annyit írhatok, Ádám kedves, hogy fordításaidat semmi okom (és okunk) visszautasítani, viszont nem tudom, belátható-e az az idő, amely múltán sorra kerülhetnek. Farkas Árpád egy hasonló fordítássorozata éppen másfél éve vár kiszedve a megjelenésre; ugyanígy vár Ion Blaga, Ion Barbu és Petre Stoica, és még ki tudja, kik, minthogy megfogyatkozott terjedelmünkben az eredeti irodalmat (sőt az aktuális kritikai cikkeket) sem tudjuk elhelyezni.
Ezek után az volna a természetes, ha kívánságod szerint visszaküldeném a kéziratot, mégsem merem megtenni, nehogy megbántódj. Kérlek, kedves Ádám, ha komolyan gondoltad a dolgot, írj egy lapot, hogy küldjem vissza, s én azonnal megteszem. Addig is gondosan őrzöm.
Hogy szavam ne felejtsem, „tudathasadásos” ciklusodban a legutolsó pillanatban egy-két retusáló vonást kellett végeznem annak idején a megjelenés érdekében. Utólag bocsánatodat kérem.
Szeretettel ölel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. augusztus 25.
Bajna György
4200, Gheorgheni
Str. Bucinului 64.
Kedves Bajna György!
Változat a cantata profanára című verséből, kivált a záróénekből valódi fájdalmat, őszinte számvetést és csalatkozást olvasok ki; a vers személyes hitele és érzelmi töltöttsége kétségtelen. Egészében azonban sajnos nem eléggé áttekinthető és következetes a vonalvezetése, azt hiszem, ez a kolinda-szöveg nem alkalmas arra, hogy egészen más jellegű mondanivalóit hitelesen hordozhassa. Magyarán: nem volt jó ötlet ezt a mondanivalót egy ilyen ballada-parafrázisba öltöztetni, mert a két dolognak nem eléggé evidens a rokonsága, analógiája.
Roppant sajnálom, kedves Bajna György, de azt kell írnom, verse nem sikerült eléggé; közlését nem vállalhatjuk.
Szívélyes üdvözlettel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. szeptember 3.
Oláh István
Csíkszereda
Kedves Oláh Pista!
Elolvastam kísérleti színművét, és ígéretemhez híven megpróbálom összefoglalni, mi mindent gondolok róla.
Először is azt, hogy nem színmű, hanem bölcselő költemény. Kompozícióját, menetét nem valamilyen külső (látható) cselekmény, hanem eszmék mozgása, egymásutánja határozza meg. Ezek a szereplők nem akarnak egymástól valamit, nincsenek reális viszonyban (kapcsolatban) egymással, hanem csak az függ össze valahogyan, amit mondanak. Megfigyeltem, hogy még a mondanivalójuk sem egyénített – kivéve a legelején. Amit Edgar szájába ad, az néha éppolyan jól illene Cordelia vagy Goneril szájára; mindössze maga Lear van némileg körvonalazva. Úgyhogy nem is eszmék tulajdonképpen ezek a szereplők, hanem csak számok, gondolattöredékek és replikák számai: 01, 02, 03, 04.
Aztán a verselése is problematikus számomra. Hogy szabadvers, azt látom. Szerb Antalnak van azonban egy találó mondata, valami ilyesmi: csak azt nem tudjuk még, hogyan kell szavalni a szabadverset. Szóval, ha ezt az írást színpadi műnek szánta, nem tudom, miért tördelte versszerűvé a szöveget, hiszen élő hangon előadva, menthetetlenül prózává változik. Igaz, a szövegnek van olykor valami versszerű koncentráltsága; kivált a szavalókórusokat el is tudom képzelni, hogyan adják elő, de az egyes szereplők szövege legtöbbször egyszerű próza.
Nyilvánvaló számomra (kivált magyarázatai után), hogy ez a mű szándéka szerint teljes világképet kíván tartalmazni. Nem úgy, ahogy Shakespeare vagy Tolsztoj műve is teljes világképet tartalmaz (odalent, a cselekmény mögött, a szöveg alatt), hanem úgy, hogy a szereplők egymás szavába vágva valamiféle filozófiai rendszert mondanak el. Nem tudok nyilatkozni ennek a filozófiának gondolati értékéről, mert ahhoz nincs eléggé kifejtve. Viszont azt sem tudom, eléggé érdekes-e, eléggé követhető-e egy ilyen szükségszerűen vázlatos dialogizált filozófia ahhoz, hogy a majdani nézőket lebilincselje. Úgy képzelem, ha előadják ezt a művet, igen sokan lesznek, akik nem tudják majd követni gondolatmenetét, nem látják majd át logikáját, felépítését; csak szavakat hallanak, szavakat, legfeljebb jó mondásokat, s ezért alighanem hamarosan megunják az előadást.
Szóval semmiképpen sem színmű, hanem filozófiai költemény, amelyet színműnek álcázott, nem eléggé sikeresen. De ki tudja, nem ez-e benne éppen a csízió, ez a furcsa felemásság. A műfajok végleges felbomlásának korában el tudom képzelni, hogy valaki épp ezt tartja értéknek benne. A fogalmazása mindenesetre jó, olykor éppen nagyon jó, kár, hogy még költeményként is nehezen tekinthető át. Helyenként a kívánt kozmikus érzést is fölkelti kétségtelenül, viszont kissé gomolygó, nem eléggé áttetsző a logikája.
Azt mondom, kedves Pista, mutassa meg nálam okosabbaknak is, mutassa meg avantgardistáknak, mert az ő ítéletük, akárhogy is, kompetensebb lesz. Én csak azt látom, hogy nagy energiákat felemésztő, igényes vállalkozás, s örülök, hogy ilyesmikbe fog, és befejeznie is sikerül.
Kérem, ha valami sértőt talál ebben a válaszban, nézze el nekem: igazán nincs szándékomban megbántatni.
Barátsággal üdvözli:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. szeptember 6.
Nászta Katalin
Sepsiszentgyörgy
Állami Színház
Kedves Nászta Katalin!
A költészeti reszort elég sok ideje elfogadta közlésre egy versét (címe: Ütések kegyelme). Nem tudom, ítéletünk volt-e eléggé megbízható, vagy a körülmények is változtak időközben, de most, amikor a szerkesztőség vezetősége még egyszer elolvasta a kéziratot, annak közérzetében és eszmei irányulásában olyan vonásokat talált, hogy megítélése szerint közlését nem vállalhatja. Úgy látszik, annak idején elhamarkodott véleményt tolmácsoltam, s most azt sem tudom, milyen szavakkal kérjek elnézést tévedésünkért.
Senki sem tudja nálam jobban, kedves Nászta Katalin, milyen nagy felelősséggel jár oktalan reményt kelteni a szerzőben, milyen súlyos csalódást jelent egy már elfogadott kézirat utólagos elutasítása. Kérem, higgye el, mindezt jóhiszeműen tettem (és tettük); ami történt, az talán fogyatékos tájékozódásról tanúskodik, de semmiképpen sem rosszindulatról.
Megértésében bízva, újból elnézését kérem.
Szívélyes üdvözlettel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. szept. 15.
Szilágyi Domokos
Kolozsvár
Kedves Domi!
Először is: mellékelten visszaküldöm a fényképet. Jól sejtettem: nagyítás és reprodukálás szempontjából teljesen használhatatlan. Ezt mondják a szakértők, és hinnünk kell nekik.
Másodszor: A Naptárt nyomdába adtuk, de a tizenkét vers közül egyelőre csak tizenegyet. A vezetőségnek az a véleménye ugyanis, hogy az Augusztus című olyan értelmezésekre, kommentárokra, sőt további következményekre adna alkalmat, hogy megpróbálkozni sem szabad leadásával. Mindnyájunk nevében (a magaméban is) kérlek, Domi kedves, minthogy az egész ciklusban elkerülted a politikát, tedd meg ezt Augusztusban is, küldj e helyett a három sor helyett másik hármat, amely az adott szempontból közömbös. De ezt nemcsak úgy egyszerűen kérjük, hanem szívből és kétségbeesetten és könyörögve, mert roppant nagy szükségünk van a ciklusra, mindenképpen közölni akarjuk. Írj másik kis verset Augusztusról, és küldd el azonnal, nagyon azonnal, hogy utolérje a nyomdában a többit. Tedd meg ezt értünk.
Barátsággal ölel:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. szeptember 24.
Lászlóffy Csaba
Kolozsvár
Kedves Csaba!
Nem tudom, miért van az, hogy mindig félve és rettegve válaszolok küldeményeidre. Ebben a legújabban például közös igyekezettel is csak egyetlen darabot találtunk, amelynek közlését talán vállalni tudjuk (Közben). A többi, sajnos, nem jó. Hiába ártatlanok eszmeileg, ha esztétikailag jelentéktelenek. Kérlek, ne haragudj meg, ez a helyzet, nem írhatok egyebet.
Barátsággal üdvözöl:
Sz. J.
Marosvásárhely, 1975. október 17.
Mandics György
Temesvár
Kedves Mandics György!
Gálfalvi Gyuri kollégám némi felvilágosításokkal szolgált, hogy ezek a legújabban küldött Mandics-versek összefüggnek egymással, és tulajdonképpen egyetlen versépítmény elemei. De hát a folyóiratközlés ezt amúgy sem tudná érzékeltetni, s úgy látszik, tiszteletben tartani sem. Az adott körülmények között elképzelhetetlen már a párhuzamosan vagy függőlegesen tördelt szövegrészek közlése is, hát még az egyéb korszerűségeké. Ehhez bizony avantgard-folyóiratra lenne szükség; nem volt példa arra, hogy az Igaz Szóban ilyesmi megjelenjék. Egyszóval a versciklus egységét semmiképpen sem tudnók biztosítani a közlés során, ezért óvatosan és rábeszélően meg szeretném kérdezni, kedves Mandics György, bele tudna-e nyugodni abba, hogy felbontsuk a ciklust, és külön közöljük például Himnusz birodalom foglalásra és Himnusz az alaphoz című darabjait? Ezek önmagukban jó és szép versek, a folyóirathoz is illenek, úgy hiszem, engedélyeztetésük sem ütközne akadályba – egyszóval megállnák a helyüket összefüggéseikből kiszakítva is.
Kérem, mielőbb értesítsen álláspontjáról. Ha ragaszkodik az egészben való közléshez, azt sajnos nem vállalhatjuk, ha egyetért a két vers külön közlésével, ezeket máris elfogadottaknak tekintheti. Válaszát sürgősen várom.
Barátsággal üdvözli:
Sz. J.
Jegyzetek
[1] Székely János: Egérút. In: Igaz Szó, 1975/4, 352-353.
[2] Székely, uo., 352: „Szilágyi ugyanis érzékeny alkatánál, tapasztalatánál fogva (s mert belülről látja a dolgot), nagyon jól tudja, hogy az a konvenciórendszer, amit több ezer évig költészetnek neveztek, szellemileg már érvénytelen.”