[Látó, 2010. július]

1. CSUVAS LEÁNYKÉRÉS

Öten jöttek a csuvasok,
azóta biztosan halott,
a négy öreg, ki elkísérte
a legénykét, leánykérőbe.

Nyírfakéreg bocskorban jöttek,
fittyet hányva fagyoknak, ködnek.
Csimbókos hajú, ráncos öreg,
hajladozva így kérte meg

a piruló manysi lánykát,
sudár legényke méltó párját.
Kölcsönös volt a szerelem.
A sámán fordított nekem.

A hűvös völgynek végiről,
a jeges völgynek végiről,
didergőzve, borzongva jöttünk,
őszi fagytól reszketve jöttünk.
Tüzes itallal kínáltatok,
Jóságotokban bízva jöttünk.

A fiatal jávorfa mellé,
a büszke jávorfácska mellé,
berkenyét kérni jöttünk,
berkenyécskét vinni jöttünk,
nemzetségétől a szép lányt,
messzire vinni eljöttünk.

A sámán felemelkedett,
Csuvasul jött a felelet,
később mondta el, mit is mondott,
míg vendégei előtt hajlongott.

Sudár fenyőfa hegyibe,
gyújtott gyertya nem lobog,
eloltja a szél.
Ha ti nem jöttök mifelénk,
ajtónkon senkise kopog,
csak a fagy zenél.

Kopár fennsíkon utatok,
nem hiába tettétek meg,
kontyot bont a lány.
Sűrű erdőben utatok,
nem hiába tettétek meg,
rátok várt a lány.

Zsák a foltját megtalálja,
ez a fiú lesz a párja,
vigadjunk tehát,
fújjad furulyád.

Fagy kései hasogatják
az eget, hogy elorozzák
holdunk és napunk.
De sötétbe mink, testvérek
nem maradhatunk!

Tűz lobog, ropog a máglya,
készülhetünk lakomára.
Mókus farkán leng a bánat,
ideje van vígasságnak,
mókus feje már hurokban,
csapjunk belé a húrokba!

Míg a vőlegény és a menyasszony,
kézcsavarintó szép játékot
játszadoznak,
lábcsavarintó szép játékkal
mulatéroznak.

2. LÉNA HAJDANI TÁNCA

Szédülten táncolt. Önfeledten.
Messzire tűntünk akkor ketten.
S míg a csábos dallamra lejtett,
mindent lassan elfelejtett,
eloldozódott a testétől,
időtől, hangulattól, tértől,
távolodott az élete,
s a keringő bűvölete,
halálos körökbe ragadta.
Hol is van? Már azt se tudta.
Emlékei sorra eltűntek,
csak én léteztem, s az igézet,
csak a bálterem szúró fénye,
tükröződött zöld szemében.
Tánc közben nem is nézett énrám,
túl tagadáson, túl a formán,
az eljövendő képei,
kezdettek el seregleni,
előtte. Megrezzent, didergett,
meglátta közös életünket,
a beteljesülő szerelmet,
rettegéseket, a félelmet,
amelyben életünk telik,
deportáltak százezreit.
Tudta, védenie kell engem,
oltalmazni az őrületben,
hisz elnyeléssel fenyeget.
Hozzám simult és nevetett.
S a vörös körök százai,
kezdettek tovaszállani, 
a bálterem is szétesett,
adieu, Párizs, isten veled!
Szibériában egy tisztáson,
ért véget az utolsó álom.
Döbbenten bámultunk egymásra,
vogulok a francia táncra.
A tömegben megláttuk Tányát,
egyedül lejtette a táncát,
feje fölé a máglya fénye,
glóriákat rajzolt az égre,
míg fénnyé nem változott ő is,
nyakában tündökölt a fétis.
Igen, végül ő lett a fény,
síró-nevető költemény.

3. A MULATSÁG

Közben a máglya körül állatmaskarákba öltözött, habókos alakok tűntek fel, ugrabugráltak, fejhangon vonítottak, egyikük farkas volt, csattogtatta hamis, jávorfából készített fogsorát, másikuk róka, himbálta nagy, vörös, lobogó kócfarkát, a harmadik busa fejű medve, komoran nézte a riadt embereket, aztán az eget, mintha csak önmaga csillagát kereste volna, morgott és nagy, éles fakörmeivel kaparta a földet. Tánya megijedt, odafutott hozzánk, és együtt néztük, amint az állat-maskarák közül kiválik a büszke csuvas vőlegényt megszemélyesítő maszkura, tekintetével megkeresi társnői között választottját, a menyasszony álarcában tetszelgő lányt, és énekelni kezd.

A VŐLEGÉNYT ALAKÍTÓ FIÚ ÉNEKE:

Büszke szarvas áldozatával
állok elébed,
agancsos korona áldozatával
állok elébed.
Elbuktató, halmos földdel
hadd ne találkozzam!
Elbuktató gödrös földdel
hadd ne találkozzam!
Nyusztszőrrel vigasságos ruhád alja alatt
adj nékem menedéket!
Hódszőrrel vigasságos ruhád alatt
nyír-fehér combjaid között
adj nékem menedéket.

Idősebb asszony lép elő, és idősebb férfit hívogat:

Éles késsel, villogó fejszével teli házba,
jó süvem, térj be!
Nagy üsttel, nagy tányérral teli házba,
jó süvem, lépj be!
Férfi bátyám rakta, fekete nyuszttal bélelt szobámba,
jó süvem, jer be!
Veres hóddal telt házamba,
jó süvem, gyere!

Süve mondja:

Nem megyek, nem én!
kés sem kell nekem, sem fejsze,
üst sem kell, sem tányér,
sem nyuszt, sem hód!

Ángya mondja:

Milyenfajta micsoda kell tenéked?

Süve mondja:

Tokhal szájához hasonló,
cuppogó, vörös picsád kell nekem!

Nevetnek, felugrálnak, az állatmaskarák közé rohannak, forogni kezdenek a hatalmas máglya körül, melynek tomboló, égig csapó fénye Tánya tágra nyíló, ámuló szemében tükröződik. A vőlegényt alakító maszkura ismét előrelép, megáll a menyasszonyt megszemélyesítő álarcos lány előtt.

Tó adta halakkal teli házamba,
hosszú hajú, piruló lány, beeresztlek.
Leölt erdei vadakkal teli házamba
hajnal-szép hajadon, bevezetlek.
Ne félj, nem mutatok neked semmit,
aminek nyitját azonnal meg nem fejted –
ne reszkess, nem látsz idebenn semmit,
ami megzavarhat, szégyenbe ejthet.
Csak selymes hajad takarta tested,
mutassad nekem, tárd ki.
Én is megmutatom magam,
nincs időnk várni.
Apámtól örökölt jó kardom ez itten,
előtted remegő, vörös kardom ez itten.
Érintsd meg, szép lány, mától a tiéd,
kezeddel, száddal érintgessed.
Előtted remegő nagy, vörös kardom
mától a tiéd.
Örökre magamnak akarlak,
az enyém a tiéd!

Most előrelép a menyasszony is, megáll a vőlegény előtt:

Apám házában
eleget dolgoztam,
családi hajlékunkban folyton szomorkodtam –
felöltözöm, szép leszek!
Táncolok és nevetek.
Várjál engem, ott leszek!
Csónakoddal a földnyelvhez evezz,
én a földszoros titkos ösvényein át
lobogva rohanok hozzád,
levetkőzünk, vígan leszünk,
egymás nyakába esünk,
combom összezárul derekadon,
apádtól örökölt, remegő kardodon,
tűre feltűzött bogár,
sikoltva, hunyt szemmel magam ringatom.

Aszú fű három ösvényét,
zöld füvek három ösvényét
egymásba gabalyodva, forogva,
vinnyogva tapossuk együtt!
Kardod meglelt hüvelyéből
ki nem engedem többé,
együtt leszünk majd örökre, együtt.

És akkor kezdetét vette a tomboló, féktelen mulatság.

4. AZ ÚJ HÍDON, HAJNAL KORUNKBAN

Léna lefektette Tányát.
Visszajött. Rögtön táncra kértem.
Néztük az ifjú pár násztáncát,
kerengőztünk az életünkben.

Öröm, szenvedély, kábulat
ragadott el, élveteg mámor.
A múlt kárpitja felhasadt,
berúgtam Léna illatától.

Ott sétáltunk a Szajna-parton,
és lassan ránk hullott az alkony,
szerelmünktől megittasultan,

állottunk meg az Új Hídon,
akik mi voltunk egykoron,
tündökletes hajnal korunkban.

*

Ott vagyunk a manzárdszobánkban,
alattunk a kertvendéglőben
Bill, a néger dzsessz-zongorista,
zöld szemedben tombol az éden,

még mindig az abszintját issza.
Hajszolnak sóvár melódiák.
Huszonnyolc éve tart a vágta,
űz sivatagon, éjen át.

Normandia, Isten veled!
Párizs fényei intenek,
búcsúztat Bunyin, Jean, a pék.

Vár a vonat, megyünk haza.
Asztrov kísér ki, Marina.
Ma is hallom a dzsesszzenét.

*

Itt, e tomboló mulatságon,
mindez már elképzelhetetlen.
Állatmaszkok fognak körül,
míg ölelkezünk önfeledten.

Máglya szikrái közt vesz el,
húsz esztendőnk lángokba vész.
Emlékezem, emlékezel.
Hol lehet az a dzsesszzenész?

Hol van Asztrov? Él még Bunyin?
Lantjuk lazuló húrjain
már csak csontkezük muzsikál?

És Marinával mi lehet?
Elragadták az égiek?
Vörös álarcban a halál?

5. MÁSNAP

Émelyegve ébredtem hajnalban, Léna meztelenül
aludt mellettem, hosszú haja eltakarta arcát,
Tánya mackóját magához szorítva szendergett hálóhelyén.
Óvatosan, hogy ne ébresszem fel őket, kimásztam a sátorból.
Fekete volt az ég, hószag érződött, karmazsinvörös,
kénsárga levelek kavarogtak a levegőben.
Az éjszakai mulatság alatt elégették a halált,
a betegségeket, a rosszat jelképező bábukat,
de közben, teljesen észrevétlenül –,
legalábbis én nem vettem észre,
Lénával táncoltam, és rám zuhantak emlékeink –,
meghalt az ősz. Az erős szélben zokogtak a fák.
A vágottas felett komoran károgó varjak járőröztek.
A törzs kutyái fáradtan marakodtak a csontokon,
farkukat csóválva közeledtek felém,
a máglya már kihunyt, de vöröslött még a parázs,
s ez, nem tudom, miért, Asztrov doktort juttatta eszembe.
Vajon mi lehet vele, él-e még, és mi van a többiekkel,
Marinával, Annával, Borisszal?
Kerestem egy kancsót, és elindultam a forráshoz,
Két kutya követett egy darabig, aztán lemaradtak,
embert nem láttam sehol. Az éjszakai vad mulatság
résztvevői mélyen aludhattak kunyhóikban, sátraikban.
A forrás hideg vizéből nagy kortyokat ittam, 
majd elsétáltam a folyópartra, megmostam az arcom,
gondoltam, úszom is egyet, de túl hidegnek tűnt a víz.
Ennek ellenére legalább megmártóztam,
hogy lemossam magamról az émelyítő, vad füstszagot.
Sokáig néztem szomorú, őszülő szakállú arcom,
és megborzongtam, mert ismét meghallottam
a free jazz felkavaró dallamát, mintha ott ültem volna
a vendéglőben, figyelve az abszintjából kortyolgató
s önmagának önfeledten játszó Billt, a néger zongoristát.
Újra Párizsban voltam, le sem kellett hunynom a szemem.
Dideregve, borzongva törülköztem, tiszta ruhába bújtam,
és sejtelmem sem volt róla, hogyan is lesz tovább?

BOGDÁN LÁSZLÓ fordítása

* A különös versciklus a második szibériai füzet vége felé található, valószínűleg 1942-ben íródhatott. Több szempontból is érdekes kísérlet, egyrészt mert felhasználja az akkoriban megismert vogul népköltészeti darabokat is – bár itt meg kell jegyeznem, hogy néhány vers megtalálható nagy szibériai népköltészeti gyűjteményében, A vízi isten idézésében is, de nem teljesen ebben a formában, nagyapa itt, saját céljainak megfelelően alakította a népköltészeti remekeket. Másrészt érdekes a ciklus azért is, mert itt kezdődnek el nagy emlékező, párizsi éveiket felelevenítő versei, első kötete a Párizsban íródott Üvegvilág verseivel dialogizálva, és folytatódnak az ötvenes, hatvanas, hetvenes években is, egészen a haláláig. – Tatjána Bogdanova
** A versciklus fordítása szinte lehetetlen feladat elé állított, tekintettel a vogul népköltészeti darabokra, amelyeknek ez a része megtalálható a Leszállt a medve az égből című hatalmas gyűjteményben, ha nem is ebben a formában. Bogdanov láthatólag más variánsokat használt – ezeknek számtalan változatuk létezik! – és ahogyan Tatjána Bogdanova is megjegyzi, saját költői céljainak megfelelően át is alakította őket. – A fordító.