Egy ideje azt érzem, nem elég belaknom városaimat, ki is kell faggassam őket. Nem véletlen a többes szám használata, habár időm nagyobb részét egy városban – Sepsiszentgyörgyön – töltöm, az otthonosság–otthon­ta­lan­ság diffúz és mégis mélyen összetartozó érzése más városokhoz is köt. Kifaggatni – azaz megtalálni azt a külső nézőpontot, ahonnan nem egy önmagába záruló tenyészet részeként kell feltennem a lakózás kérdéseit. Nemcsak beleveszni, nemcsak kihasználni a lehetőségeket; innen nyílnak meg a viszonyulás pályái és kérdései számomra. Hiszen minden, ami kihívás számomra, a természet és a város határán történik. Kényszeresen szeretem az egyik felől látni a másikat. Városból a természetet, természetből a várost, mintha szellemileg lehetne is uralni ezt a szétválasztottságot. Ugyanakkor érzékelni igenis lehet, ahogy egyszerre korlátozzák és kiegészítik egymást, ahogy a köztük lévő határ egyszerre átjárható és átjárhatatlan.

A síksági városokban, azt hiszem, teljesen elveszett lennék. De Erdély városai szerencsére dombok, alacsony hegyek szomszédságában épültek, er­dőségek, folyópartok közelében. Csak el kell hagyni az utolsó házat, többnyire egy kapaszkodó lábánál találja magát az ember, ami a magasba, sűrű erdők közelébe vezet. Az onnan megnyíló szabad perspektíva a tágabb viszonyulás, a tágabb kérdezés lehetőségét hordozza.

Így van ez Sepsiszentgyörgy esetében is. Jó egy történetbe bekapcsolódva feljutni a magasba. A város végi Büdös-kút mellett kezdődik a nyílegyenes kapaszkodás, fel a város fölötti laposabb részhez, amit a városiak Pacé-tetőnek neveznek. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején az osztrák katonatisztek ide hívták ki sétálni a székely polgárlányokat – közli az urban legend, amit azonban a szó etimológiája is alátámaszt (sétálni = spazieren – németből). A beteljesüléshez azonban egy kiadós és fullasztó kapaszkodó vezet. A találkozás intimitása mindig kivívott állapot, amiért meg kell küzdeni. A dőlt lépések közepette jó érzékelni, ahogy hátul egyszerre zsugorodik és kiterjed a város. Tíz-tizenöt perc erőteljes talpalás az egész, ami mégis elég ahhoz, hogy a zihálás birtokba vegye a testet. Kapkodó lélegzettel belenézni a város arcába – hogyan másként? Az elcsendesedés innen az illeszkedés lehetőségeinek felkutatásává változik

Elárulom: az első pillantások sosem kellemesek. Erdőkből, tisztásokból lenézni a városokra, fák vonalait, dombok lejtőit, vájatait követve: szinte mellbe vág a rút esztétikája. Mintha a föld bőrét rüh támadta volna meg. Falvak harmonikusabb illeszkedéséhez képest a posztszocialista városok mint idegen testek eszik bele magukat a tájba, elrohasztva természetes kötelékeit. Belül a legfekélyesebb az egész, amit a szélek már gyógyultabb, hegesebb részei kereteznek.

Aztán ahogy csendesedik a légzés, mégis megváltozik valami. Ehhez az is kell, hogy sétánk ne az első legyen, hogy hosszú évek, többszöri kapaszkodások álljanak mögöttünk. A szemlélés időbelisége teremtő erő. Az is­merősségből addig nem is sejtett utak nyílnak, amiket csak végig kell járni. Nem létezik első pillantás – tanítja nekünk a fenomenológia. Amit látunk, amögött már lesüllyedt, de mégis megőrzött tartalmak húzódnak, amelyek folyamatosan átszínezik azt, amit érzékelünk. Ugyanakkor az eljövendő pillantásra való várakozás is átszövi a jelent. Hasonló módon épül fel egy dallam a fejünkben.

Mert most sem az első szemrevételezéssel nézek le a dombról. Avarége­tő, füstölgő, friss tavaszi reggelek vannak mögöttem, nyári, napszikkasztotta délutánok, téli, hol kopár-szürke, hol havazástól puhán huppanó esteledések, amelyek külön-külön más fénytörésbe állítják a látnivalót. Ebben a télutói, foszladozó délutánban mindez egyszerre van jelen. Ez a többszörös, rétegzett jelenlét pedig lebegtetni kezdi a teret. Amit látok, az több, mint hely, több, mint tér. Mintha beszélne hozzám a város. Nem is beszélne, zenélne. Ennek megvan a maga konkrétsága is.

A legfeltűnőbb a mindenhonnan felhangzó kutyaugatás. Mintha csak elvadult állatok laknák ezeket a tömbszerűségükban is szétmorzsolódó idomokat. Azért néhány emberi kiáltás is idehallatszik, mementójaként egy sokáig érvényes, mára azonban már alaposan megkérdőjelezett igazságnak: mindennek a mértéke az ember. Itt azonban már nem az ember mér, a tette követhetetlenül túlnőtt rajta. Geológiai erővé állandósult. Ezt az idegen erőt a város belsejéből felfakadó búgó, visszhangzó morajlás – autók százainak zúgása – hordozza. Az egészet pedig a platón végigszáguldó embertelen hang, a sustorgó szél sodrása forrasztja egybe. A város hangrétegei mint üledékes kőzetek töltik fel a medencét.

Fals ez a zene? Harmonikus? Nehezen tudnám eldönteni. Annyit mondhatok, hiteles. Úgy gondolom, ennél többet a kortárs zenétől sem várhatunk. Miközben hallgatom, egy régebbi versem lüktet a fejemben: 

ülök a dombháton

befog a tekintetem előtt magába rendeződő táj

ötven százalék ég gomolygó felhőzet

negyven százalék dombok erdőségek

tízszázaléknyi a völgy mélyén a város

ez a helyes arány

„Helyes arány.” Ízlelgetem újra a kifejezést. Voltak korszakok, amikor a matematika a világ kiméréséhez, arányosításához nyújtott eszközt. Az igazi zene a megfelelő ponton lefogott hangok összhangzatából állt elő – tanította a püthagoreus iskola. Ez az összhangzat pedig a világ, a szférák zenéjében konkretizálódott. El nem tudok képzelni ma korszerűtlenebb gondolatot. A korszerűtlen azonban azt is jelentheti, máshonnan merítjük megközelítéseink érvényességét. Van, amikor a dombok és az ég viszonyrendszeréből. A telefonomon az Altimeter applikáció ugyanakkor kiírja: most éppen 637 méter magasban vagyok. Eszembe jut: otthon, negyedik emeleti fotelemben a tengerszinthez képest 541 méteren szoktam ejtőzni. Megmosolyogtató ez az elmozdulás, egy dolgot azonban világosan jelez: szeretem egyszerre több koordinátarendszeren belül érzékelni magam. Attól függően, honnan nézünk rá, másnak mutatkozik a város.

Mert végül sosem az erdők felé veszejtem lépteim. Mindig aláereszkedek a dombról. A Büdös-kút csordogálása az utolsó hang, amely a magasságba köt be. Innen utcák indulnak befelé, épületek, tömbházak sorjáznak. A hangok kierősödnek, eltorzulnak, egybefolynak. Én mégis a fenti zenét szeretném hallani. Ezért mindig a szűkös utcákat keresem. A roskadt, de ezzel az időt magukba préselő házakat. Az egyéniségüket még őrző házhomlokzatokat. A fásított részeket. Az apró tereket. A megfelelő helyen lefogott hangok a város testéből is felfakadhatnak.

Rajtunk is áll, milyen városokban lakozunk.