Derűs zuhanás sanzonokkal
Szereplők:
FÉRFI, párizsi író, aki épp leugrott a tetőről
SOLEIL, a végzet eszményi asszonya
ANYA, régen halott pigalle-i örömlány
KISLEÁNY, az író meg nem született gyermeke
MACSKA, az író legjobb barátja és ivócimborája
BORIS, frissen kinevezett kézbesítő, a kiváltó ok, legjobb, ha tud zenélni.
Négy színészre készült, izgalmas, ha SOLEIL, ANYA és a KISLEÁNY szerepét ugyanaz a színésznő játssza.
Nyitány.(Dal: Et maintenant. FÉRFI énekli)
ELSŐ ZUHANÁS
SOLEIL: Nocsak!
FÉRFI: Pardon! Én csupán… már itt sem vagyok...
SOLEIL: Hova siet?
FÉRFI: Nem akarok alkalmatlankodni... Furcsa, azt hittem, ismerős...
SOLEIL: És nem vagyok ismerős?
FÉRFI: Ami azt illeti...
SOLEIL: Nos?
FÉRFI: Olyan, mintha láttam volna...
SOLEIL: Hol látott?
FÉRFI: Álmaimban... Pffffff! Ez szörnyen hangzott, mint valami elcsépelt színdarab... nem igaz?
SOLEIL: Mit akar, mit mondjak?
FÉRFI: Azt mond, amit én akarok?!
SOLEIL: Miért ne, hacsak nem akarom nem mondani.
FÉRFI: Pedig valóban azt hiszem, ismerem... bár most már mindegy is... tudta...
SOLEIL: Sajnálom.
FÉRFI: Említették már Önnek…
SOLEIL: Ó, tudom.
FÉRFI: Olyan sárga, vagy inkább aranyszíne van, ha nem haragszik...
SOLEIL: Tudom, említették is, és egyáltalán nem haragszom… kávét?
FÉRFI: Szeretem a kávét… most tovább kell indulnom.
SOLEIL: A tetejéről ugrott?
FÉRFI: A legtetejéről… biztos, ami...
SOLEIL: Miért csinálta?
FÉRFI: Miért mondanám el Magának?
SOLEIL: Mert kérdem.
FÉRFI: Hogyan is… egy, mondjuk így, bejelentés miatt...
SOLEIL: Ó… milyen bejelentést?
BORIS (be): Kurvamagas! Sok lépcső, sok emelet. Huh, bassza meg, bocsánat!
FÉRFI (mutatja, hogy nem beszél róla)
SOLEIL: Tulajdonképpen hogy került ide?
FÉRFI (ügyetlen mozdulattal mutatja, hogy az ablakon át fentről): Egy érzéki csalódás késztetett megállásra… azt hittem, hogy Ön… de ezt már tudja.
SOLEIL: Azt hitte, ismer, aztán rájött, hogy mégis! Az álmaiból.
FÉRFI: Az álmaimból.
SOLEIL: Meséljen egy kicsit erről a bizonyos bejelentésről!
FÉRFI: Szóval csak álltam ott, vagy ültem… hagyjuk...
SOLEIL: Enne valamit?
FÉRFI: Ha már így kérdi, inkább...
SOLEIL: Absinth! (Töltenek vízzel, ahogy kell, isznak.)
(Dal: La vie en rose, SOLEIL énekli. Boristól jön a zene hozzá, vagy hangszeren kíséri, vagy feltesz egy hanglemezt. Boris kis manzárdjában, de mindenképpen egy másik térben, az egész cselekmény alatt készülődik az első igazi kézbesítésére, majd csak később tudjuk meg, hogy ő volt az ugrás kiváltó oka, pontosabban a hír, amit kézbesített. Az ő jelene a történethez képest múltbéli síkon helyezkedik el.)
BORIS (végig a közönséghez beszél, kivéve az utolsó zuhanásban): Boris vagyok. A Francia Szabványügyi Hivatalban csináltam matematikát. Valójában a postázóban kezdtem. Hát, és ott is folytattam. Rövid ideig tevét csutakoltam Marseille-ben még suhanckoromban, de mindig tudtam, hogy többre vagyok elhivatva. Irigylem a muzsikusokat, festőket, olyat tudnak oda csinálni, hogy még… Költők meg művészek, a bohémek, na. La Boheme… A postázó... és elég volt!
FÉRFI: A macskám, képzelje csak, karamellizált cukorral issza.
SOLEIL: NEM!
FÉRFI: Ha mondom!
SOLEIL: Szégyen.
FÉRFI: Hiába mondom neki, hogy csak az újra legalizált prágai Absinth-készítők találták ki, hogy szertartásosabbá tegyék forgalmazhatóság szempontjából… és el tudják adni keletre is, azt mondja, fütyül rá.
SOLEIL: Na ezért nincs macskám!
FÉRFI: Igazán?
SOLEIL: Nem, simán utálom őket.
FÉRFI: El sem tudja képzelni, mennyire megértem magát!
SOLEIL: Ilyen fiatalon…
FÉRFI: Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek látszom... ez egy adottság.
SOLEIL: Az abszolút hallás, az adottság, maga meg egyszerűen fiatal. Senki nem tudna rávenni, hogy önszántamból leugorjak.
FÉRFI: Túl gyáva hozzá?
SOLEIL: Túl bátor!
FÉRFI: Abszolút hallása van?
SOLEIL: Abszolút.
FÉRFI: Furcsa, úgy tud hazudni, hogy az ember elhiszi.
SOLEIL: Ez is egy adottság. De maga még mindig egyszerűen csak fiatal. Miféle bejelentés?
BORIS: Van egy dalom, én írtam.
FÉRFI: Most, hogy így nézem, mégis inkább sárga...
BORIS: Eljátszhatom? (A Viens sous la lune-t játssza, visszatérő dala.)
FÉRFI: Furcsa, hogy pont maga lakik itt.
SOLEIL: Ebben nincs semmi furcsa.
FÉRFI: Ön mindig ilyen kategorikus?
SOLEIL: Önnek mindig minden furcsa?
FÉRFI: Miért nincs semmi abban a keretben?
SOLEIL: Folyton van benne valami.
FÉRFI: Mégis micsoda?
SOLEIL: Mindig az, amit csak akar. Tekintse meg… mit lát?
FÉRFI: Semmit az ég egy adta világon.
SOLEIL: Ugyan már, nézze meg jobban!
FÉRFI: Hm.
SOLEIL: Nos?
FÉRFI: Nahát! Látom magamat… az utcakövön.
SOLEIL: Arccal lefelé vagy felfelé?
FÉRFI: Ezt nehéz volna megmondani... abból, ami maradt belőle.
SOLEIL: Látja, milyen mókás egy kép! És meglehetősen szilárd a feltevés, miszerint ez történik magával, ha folytatja az ugrást. Az arca minden kétséget kizáróan tökéletesen fog illeszkedni a Hermann Rorschach által összeállított teszt mintái közé, és valljuk be, csekély az esélye, hogy valamely feltételezett vizsgálat során bárki is pillangónak nézze azt.
BORIS: Pillangó! (Csodálkozva nézi, közben a Viens sous la lune-t játssza.)
FÉRFI: Ez volna a cél…
BORIS: Ilyenkor? (Abbahagyja a zenét) Valami ilyesmi, még dolgozom rajta.
SOLEIL: Egy bejelentés miatt… ami?
FÉRFI: Ami már így is túl sok idejét rabolta, kedves...
SOLEIL: Ne bizalmaskodjon, kérem, így, hogy tovább zuhan, ez teljességgel értelmetlen.
FÉRFI: Való igaz.
SOLEIL: Biztosan nem gondolja meg, viszonylag magasan van, ha itt megáll, még nem érzi hiábavalónak az eddigi utat.
FÉRFI: Tudja, érdekes pillanat az, amelyben a jelen hirtelen múlttá változik.
SOLEIL: Ez a saját haja?
FÉRFI: Ki tudhatja azt biztosan, ezek a saját keblei?
SOLEIL: Akarja valamelyiket?
FÉRFI: Talán később.
SOLEIL: Pedig csodásak. Olyan érzés, mintha egy orchideát próbálna elrágcsálni.
FÉRFI: Ideje indulnom, még rengeteg emeletet kell zuhannom, és nem akarok a csúcsforgalomban, nehogy a végén még... érti, hogy ráessek valakire még a végén.
SOLEIL: Ez igazán roppant figyelmes Öntől.
FÉRFI: Tud hegedülni?
SOLEIL: Miért is ne? Még sosem próbáltam. Maga?
FÉRFI: Most már tényleg mennem kell...
SOLEIL: Miféle bejelentés?
(FÉRFI mosolyog, ugrik.)
MÁSODIK ZUHANÁS
(Dal: Je Bois, Macska énekli.)
FÉRFI: Szia!
MACSKA: Bonjour!
FÉRFI: Iszol valamit?
MACSKA: Ej, be nyájas...
FÉRFI: Nos?
MACSKA: Oké.
FÉRFI: Legyen szíves!
MACSKA: Két Absinth!
FÉRFI: Miből gondolod, hogy Absinthot iszom?
MACSKA: Én iszom kettőt.
FÉRFI: Hoppá!
MACSKA: Parancsol?
FÉRFI: Ugyanazt.
MACSKA: Macsó...
FÉRFI: Meghatóan barátságos vagy ma.
MACSKA: Kérem, ha zavarja, zuhanjon tovább.
FÉRFI: És ez az én macskám.
MACSKA: Ó, hát tudatában van?!
FÉRFI: Tudod, kezdem úgy érezni, mintha mondani akarnál valamit.
MACSKA: Egy tűzhányó az agya!
FÉRFI: Figyelj!
MACSKA: Mindig csodáltam az ön kognitív képességeit.
FÉRFI: Az ön? mi? a kognitív? mi? míí?
MACSKA: Semmi, hagyjuk, tényleg azt csinál, amit akar.
FÉRFI: Igenis, azt csinálok, amit akarok.
MACSKA: Mert maga a gazda?
FÉRFI: Én vagyok a gazda.
MACSKA: Na, ez sem volt mindig egyértelmű.
FÉRFI: Ha valami bajod van, kérlek, ne habozz közölni!
MACSKA: Jaj, de jó! Kösz, tényleg kösz, hogy megengedi! Ó, hogy áhítottam már az engedélyét! Majom!
FÉRFI: Tudod mit, ne beszélgessünk!
MACSKA: Kérem!
FÉRFI: Megiszom, és megszabadulsz tőlem!
MACSKA: Megígéri?!
FÉRFI: Na, most elég!
MACSKA: Sosem bírta a piát.
(Csend, isznak, macska karamellizál stb.)
BORIS: Addig mentem, addig csak fel és fel, hogy nemrégen áthelyeztek a 18. kerületi prefekturátushoz. A Montmartre-ra. Tudják, az a domb olyan tízezer lépésre a belvárostól északon. Ellátni onnan a Montparnasse-ra. Mi, párizsiak bizalmasan csak dombnak nevezzük. Tudták, hogy a domb azért kapta a Mons Martyrium, Montmartre, azaz Mártírhegy nevet, mert 250 körül a rómaiak itt fejezték le Szent Dénest, Párizs első püspökét, és ezért Párizs védőszentje. Hát részben ezért... meg a kommün alatt elkövetett bűnökért. Amolyan engesztelésféleképpen építették a dombra azt a hófehér templomot, a Sacré Cœurt.
FÉRFI: Tudtad, hogy nagy tapír vagy?
MACSKA: Tudta, hogy a macska olyan, mint a gazdája?
FÉRFI: Mi a bajod, talán nem voltam mindig jó gazdád?
MACSKA: Mintha azt kérdezné, talán nem én fedeztem fel a villanyáramot? Nem, Monsieur. Nem volt az. Nem volt az az élelmezésemben, nem volt az a mentális egészségemet illetően, és amit a szőrápolásról tudni vél, nos, barátom, azt az inkvizíció merőben máshogy nevezné!
FÉRFI: Csodás halakkal kedveskedtem.
MACSKA: Oh, csak nem azokról a rémes, lejárt konzervekről beszél, amit a szardínia szégyenének is csak nagy jóindulattal lehetne nevezni. Amit részegen az éjszaka közepén vásárol a Saint Germain és a rue de Seine sarki éjjel-nappali legalsó polcáról, és amit végül a hasonlóképpen kapatos barátaival szopogatnak el, és amiből, ha éppen Buddhára itták magukat, jótékonyan hozzám vágnak egy-egy gerincet azzal a felkiáltással, hogy hadd éljen a cirmos is! Ha még nem tűnt volna fel, rohadtul nem vagyok cirmos!
FÉRFI: Rengeteget játszottam veled.
MACSKA: Az a borzalmas megpróbáltatás, aminek játék közcímen tett ki, nos, nem tudom, kinek kellett volna, hogy jólessék. Nekem nem esett jól. De Ön minden bizonnyal azt számolgatta, milyen iramban fogy a kilenc életem.
FÉRFI: Ha arra az esetre gondolsz a Mardi Gras-n, már mondtam, hogy sajnálom...
MACSKA: Ó!
FÉRFI: Arra gondoltál?
MACSKA: Nem... de most már arra gondolok.
FÉRFI: Sajnálom.
MACSKA: Már mondta.
FÉRFI: Te meg hálós szatyrot csináltál annak a hamvas, ostobaságtól duzzadó ajkú lánynak a szarvasbőr retiküljéből...
MACSKA: Rám siccegett, ahogy berángatta az ajtón, plusz akkor már két napja hiába vártam haza.
FÉRFI: Soha többet nem állt szóba velem.
MACSKA: Szóba? Miért, tudott beszélni?!
FÉRFI: Na jó, elegem van belőle, hogy egy nagy lomha, kövér macska...
MACSKA: Helló!
FÉRFI: Egyébként fogytál.
MACSKA: Hagyjuk már!
FÉRFI: Bármeddig jutottam a gépeléssel, rendre újra kellett írnom miattad. Vagy a pezsgőt öntötted rá...
MACSKA: Mert maga mindig pezsgőt hozott, amikor többször figyelmeztettem, hogy utálom.
FÉRFI: Vagy ízekre tépted, amíg el voltam...
MACSKA: Mert olyan sokszor volt el!
FÉRFI: És ami a mentális egészségedet illeti, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor méltóztattál a mellemre telepedni, ha leszállt az est, hogy azt a hangot add ki, amit rendes macskáknál dorombolásnak hívnak.
MACSKA: Hé, én doromboltam, ha megérdemelte.
FÉRFI: Attól, hogy párszor rám böffentél, még nem lett párás a szemem. Akárhogy hívtalak, neked az soha nem tetszett, legalábbis nem reagáltál rá, ha meg akartalak fogni, hogy kicsit ajnározzalak, rögtön azt a fura hangot adtad ki, ami olyan, mintha az ember letépne egy réteget az ózonból...
MACSKA (fúj egyet)
FÉRFI: Na, ez, ez az, ha tudnád, mennyire utálom!
MACSKA: Helyes! Én meg utálom a pacsuliját, folyton prüsszögök tőle!
FÉRFI: Ha-ha-ha, ha már a szagoknál tartunk...
MACSKA: Na, ez az aljas!
FÉRFI: Te meg büdös vagy!
MACSKA: Macska vagyok, csez’meg!
FÉRFI (Macskával együtt kakofon beszélnek): Még ha hajlandó lettél volna használni az almodat, de nem, te inkább rojtosra kapartad az ablakkeretet, hogy kieresszelek, amikor csak kedved szottyant, természetesen semmi rendszert nem vittél bele, megértem én, fő a változatosság! És valahányszor hazaevett a fene a kétes erkölcsű cicuskák gyűrűjéből, a teljes honoráriumom ráment a nyomorult gyógyszereidre, hogy kikezeljenek az éppen aktuális nyavalyádból, amit Párizs legótvarabb háztetőin szedtél csokorba… és ha az éjjel közepén jött rád a kívánalom, nos, habozás nélkül telepedtél az arcomra – és rendben, okvetlenül célravezető volt, hiszen felébredtem –, de ugyanezen lendülettel meg is fulladhattam volna! Kicsit sem fogsz hiányozni, és örülhetsz, mert végre megszabadulsz tőlem!
MACSKA: Tudja, más rendes macskatulajdonosok igyekeznek mindent megtenni kedvencük szabad, zavartalan közlekedése érdekében, erre találták fel a „macskaajtót”. Benne van a nevében, ajtó a macskának: macska-ajtó, és a legritkább esetben sem felejtik kint őt az ablakpárkányon, ahova azért kényszerült, mert megpróbálta kihasználni azt az igen ritka alkalmat, hogy a láncdohányos gazdája végre szellőztetett egyet. Ha már itt tartunk, három napig voltam kénytelen elviselni a mérsékelten csapadékmentes párizsi őszt, mondhatni ürülékké áztam, már bocsánat a kifejezésért. Az Ön szíves társasága miatt nem bírom a tejet és szoktam rá a dohányzásra, nem beszélve a tudatmódosító szerekről, van fogalma, mennyibe kerül mindez csupán heti szinten?!
FÉRFI: Jó!
MACSKA: Jó, jó!
FÉRFI: Rendben!
MACSKA: A legnagyobb rendben.
FÉRFI: A Dieu!
MACSKA: A Dieu pour toujour!
FÉRFI: Helyes!
(Dal: LA BOHEME duett, esetleg Boris is beszállhat. Csend, a FÉRFI megsimogatja Macskát, majd újabb csend, végül összeölelkeznek.)
MACSKA: Arra gondoltam...
FÉRFI: Igen, én is…
MACSKA: Hogy tulajdonképpen...
FÉRFI: Gondoltam rá…
MACSKA: Maradhatna is.
FÉRFI: Tulajdonképpen.
MACSKA: Én megjavulnék... nem veszekednénk többet... és minden úgy lenne, mint másoknál, rendes macskáknál, pardon, embereknél...
FÉRFI: Borzalmas lenne...
MACSKA: Borzalmas, bizony.
(Nevetnek.)
MACSKA: Indulnia kell.
FÉRFI: Indulnom kell…
(Dal: Ne me quitte pas, MACSKA énekli.)
HARMADIK ZUHANÁS
FÉRFI: Te vagy az?!
ANYA: Ssssss!
FÉRFI: Anya?!
ANYA: Cscscscscscssssssss!
FÉRFI: Anya, te vagy az? Anya... Te vagy az! Ez... Te… mit keresel itt… Anya… mit csinálsz… csak olyan volt az a sziluett, mondom, csak megnézem, erre… Anya! Anya…
ANYA: Püff neki! George édesem nem tudtál volna később jönni!
FÉRFI: Később? Anya, én...
ANYA: Most mindent kezdhetek elölről!
FÉRFI: Anya, én csak meg akartam... mi mindent?
ANYA: A fiatalodást… kezdhetem elölről… Éppen fiatalodtam, tudod, kincsem, én úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megöregedni.
FÉRFI: Mi?
ANYA: Az olyan nagyon nem áll jól. Rémesen visszaveti a jó megjelenést, ha teszem azt, ősz a hajad... pfujj!
FÉRFI: Ez az élet rendje, azt hiszem...
ANYA (nevet): Ne csacsiskodj, George! Továbbá megfigyeléseim kivétel nélkül azt bizonyítják, hogy a ránctalan bőr minden kétséget kizáróan jobban áll, mint annak ellenkezője… a ráncos...
FÉRFI: Nem lehet visszafordítani az időt!
ANYA: Még egy buta közhely, és elnáspángollak, szentem!
FÉRFI: Csak azt mondom, nem lehet...
ANYA: Bezzeg leugrani a legtetejéről, és meg-megállni, ha kedved szottyan, azt lehet, mi?!
FÉRFI: Anya, te tudsz erről?
ANYA: Egy Anya mindig tud mindent.
FÉRFI: Anya...
ANYA: Jaj, ne anyázz már, öregít! Szólíts a keresztnevemen, Lolának! (Koccint, iszik.)
FÉRFI: De a te neved Jacqueline!
ANYA: De a Lola jobban tetszik. Többek közt megfigyeltem, hogy hamvas, hófehér kézfejem észrevehetően csalogatóbb jelenség, mint amikor előjönnek rajta a Vincent-ok.
FÉRFI: Mik azok a Vincent-ok?
ANYA: Így neveztem el a májfoltot... májfolt, túl brutálisan hangzik. Így jobb: Vincent.
FÉRFI: De miért pont Apáról nevezted el?
ANYA: Találó, nemde? Hívatlanul jelenik meg, és nem akar lekopni.
FÉRFI: De Apa...
ANYA: George, nem Vincent volt az apád.
FÉRFI: Hogyhogy nem… micsoda?! DE!
ANYA: Vincent az… üzlettársam volt.
FÉRFI: De hát emlékszem rá! Neki kellett lenni!
ANYA: Néha, ha a munka tengere elsodorta gyámoltalan kis csónakomat, ő ment érted a megőrzőbe.
FÉRFI: De azt mondtad...
ANYA: Mert folyton nyaggattál, valamit mondanom kellett.
FÉRFI: Az üzlettársad?
ANYA: Így van ez, ha az ember önszántából vállal gyereket… ha nem.
FÉRFI: De akkor ki volt az apám?
ANYA: Ugyan kicsim, ki nem?! Jaj, végtelenül kínos pillanat volt, amikor egy állandó kuncsaft nyakába ugrottál azzal, hogy: Te vagy az apukám? Szeretlek! Ugye elviszel az állatkertbe? Jesszus!
FÉRFI: Ne haragudj, Anya.
ANYA: Ezért hordtunk munkaidőben a nyúlba. Én, néha Vincent vagy Marie.
FÉRFI: Oh, Tante Marie! Mi van vele?
ANYA: Őt elvitték, kincsem.
FÉRFI: Ki vitte el?
ANYA: A szifilisz. (Nevet.)
FÉRFI: Mindig azt játszottuk a nyúlba menet, hogyha matrózokat láttunk, nekem el kellett bújni, és ha mégis észrevettek, Marie néni úgy csinált, mintha nem is ismerne... Nagyon mókás volt... nem a nagynéném volt, igaz?
ANYA: A barátnőm volt, pályatársam.
FÉRFI: Várjunk csak... a nyúl, teljes nevén...
ANYA: A szennyes lelkű nyúl.
FÉRFI: Nem kimondottan óvoda.
ANYA: Kimondottan kocsma, a legjobb kocsma a Pigalle-on.
FÉRFI: De mért miért pont oda?
ANYA: Jaj, életem, számos oka volt annak: mindig volt meleg, mindig volt hitel! És mindig volt Absinth! És ami a legfontosabb, egyedül ott lehettél korodbéliekkel.
FÉRFI: Ki volt ott korombéli?
ANYA: Momo. Egyidősek voltatok.
FÉRFI: Momót utáltam. Folyton meg akart harapni.
ANYA: Mégis mit vártál egy terriertől?
FÉRFI: És csak a Marseillese-t volt hajlandó énekelni.
ANYA: Jaj, George! Sosem volt könnyű megfelelni az igényeidnek!
FÉRFI: Ne haragudj, Anya!
ANYA: Nem könnyítetted meg az életemet, Angyalkám.
FÉRFI: De legalább nem voltam sírós gyerek.
ANYA: Ez igaz, nyugodt baba voltál.
FÉRFI: Naugye?
ANYA: Bár azt hiszem, az ópiumtól.
FÉRFI: Miféle ópiumtól?
ANYA: A járókádban tartottuk, ott nem keresték a razziák alatt.
FÉRFI: Logikus hely… Anya...
ANYA: Kérlek, George!
FÉRFI: Lola!
ANYA: Hallgatlak, szentem.
FÉRFI: Én sem akarok megöregedni…
ANYA: Soha nem szerettem volna fehér abroszt…
FÉRFI: …és fiatalabb sem akarok lenni soha…
ANYA: …nyolcszemélyest, hogy körülüljük, az már egy komoly tömeg olyanokból, akiket nem te választasz meg. Folyton veszekedni kell, meg kompromisszumokat kötni...
FÉRFI: ...elmosogatni...
ANYA: …aggódni, várni...
FÉRFI: ...megértőnek lenni...
ANYA: ...tárgyakra vigyázni... takarítani...
FÉRFI: ...minél többen vannak annál többször...
ANYA: …állandóan megajándékozni egymást...
FÉRFI: ...szertartásokat végezni…
ANYA: ...kávét darálni...
FÉRFI: ...megölelni egymást...
ANYA: ...folyton megbocsájtani...
FÉRFI: ...hazaérni, hazatérni...
ANYA: ...levesszag, ünnepszag...
FÉRFI: ...ölben aludni...
ANYA: ...szeretve lenni… szörnyű.
FÉRFI: Szörnyű…
(Csend)
FÉRFI: Te Lola! Egyre fiatalabb vagy!
ANYA: Komolyan?
FÉRFI: Barnul a hajad, és a ráncaid!
ANYA: Ó, George!
FÉRFI: Tűnnek el!
ANYA: Édesem!
FÉRFI: A hangod is tisztul, csodás!
ANYA: Érzem, már én is érzem!
FÉRFI: A bőröd bársonyos és jázminillatú!
ANYA: Még, igen, egyre szebb vagyok, egyre fiatalabb!
FÉRFI: Egyre szebb, egyre fiatalabb!
(Táncolnak, nevetnek. Dal: Rien de rien, ANYA énekli, de lehet duett.)
BORIS: A Montmartre-on nem a postázóban vagyok már, de nem ám! Kézbesítő lettem! Érzem, hogy jól fogom csinálni, tudom, hogy jól fogom csinálni. Mindennek az alapja a közvetlenség. Meg a precizitás. Fontos üzeneteket csak így lehet átadni. Közvetlenül és precízen. Segíts, St. Denis! Az tudták, hogy miért lett szent? Mert, hogy mártír mitől lett, az világos, ha számba vesszük a nyakazást. De szentté azért avatták, mert miután lefejezték, felemelte a saját fejét, és besétált a belvárosba. Éppen tízezer lépést. Aki nyakazott már kakast, az láthatott ilyesmit, de ez a szent Dénes, ez nemcsak, hogy egy könnyednek nem nevezhető promenádot tett a cité felé, de azt végigprédikálta. Mind az egész utat, a fejével a kezében. Én azt mondom, az a minimum, hogy szentté avatták.
NEGYEDIK ZUHANÁS
Gyerek: Csókolom!
MACSKA: Bonjour!
FÉRFI: Sziasztok! Egyedül vagytok?
Gyerek: Dehogy!
FÉRFI: Hát kivel?
Gyerek: Én vele vagyok.
MACSKA: Én pedig vele, engedelmével.
FÉRFI: Úgy értem, a szüleid nincsenek itthon, valamiért úgy éreztem, találkoznom kell velük…
MACSKA: Nos, Monsieur, el kell szomorítsam, nem ismertem a szüleimet. Valahol a saint-cloud-i park szélén nyílt ki a csipám, már ha megbocsájtja, hogy a tudatra eszmélés eme bájosan egyszerű kifejezési formáját választom, bár nálunk, macskáknál ez nem csupán amolyan suta célzás, átvitt értelmű megfogalmazás, születésünk után valóban eltelik némi idő, mire szétnyílik szemhéjunk. Ezek után a mutatványos negyed néven ismert, mérsékelten kellemes külvárosi közeg tisztelt meg, rapszodikusan jelentkező, ám semmi esetre sem ritka hányattatásokkal. Legnagyobb meglepetésemre egy kék masnis kislány védelmemre kelt, mikor egy kétes erkölccsel bíró, avagy leginkább, az imént említett, egyébként általam is nagyra becsült tulajdonsággal egyáltalán nem rendelkező, nevezzük így, FÉRFI, próbált elhalmozni lelkes szerelmével. Ekkor döbbentem rá, a mutatványos negyed valójában finom utalás a saint-cloud-i parkban kószáló szatírokra.
FÉRFI: Anélkül, hogy félbe akarnám szakítani...
MACSKA: Épp azt tette!
FÉRFI: Parancsol?
MACSKA: Félbeszakított! (Fúj egyet.)
FÉRFI: Ó... ezt, jaj, ha tudnád, sosem jöttem ki a macskákkal, nekem is van, volt egy macskám...
MACSKA: Hadd viszonozzam az udvariatlanságát, és szakítsam félbe. A macska birtokolja az embert, nem pedig fordítva! Valamint ön érdeklődött szüleim hollétéről!
FÉRFI: Elnézést, nyilván a gyermeket kérdeztem.
MACSKA: Nyilván!
FÉRFI: A szüleid itthon vannak, csöppség?
Gyerek: Nincsenek, Monsieur, hogyan is lennének...
FÉRFI: Ez aztán furcsa!
Gyerek: Nincs ebben semmi furcsa.
FÉRFI: Úgy emlékeztetsz valakire!
Gyerek (nevet): Te is!
FÉRFI: Ugyan kire?
Gyerek: Rád! (Nevet.)
FÉRFI: Mesélnél valamit róluk? A szüleidről.
Gyerek: Mit meséljek?
FÉRFI: Nem is tudom, talán ismerem őket valahonnan.
Gyerek: Talán...
FÉRFI: Milyen az anyukád?
Gyerek: Ő a legszebb a világon…
FÉRFI: Rögtön gondoltam!
Gyerek: És mindig énekel.
FÉRFI: Miről?
Gyerek: A boldogságot.
FÉRFI: Úgy érted, a boldogságról!
Gyerek: Nem, az boldogság, ahogy énekel. Mindig ragyog.
FÉRFI: Ragyog?
Gyerek: Olyan, mint a napfény!
FÉRFI: Mint a napfény.
Gyerek: Éppen olyan, és ünnepszaga van.
FÉRFI: Nagyon különleges nő lehet!
Gyerek: Akarsz játszani a cicámmal?
MACSKA: Ne forcérozzuk!
FÉRFI: Most inkább mesélj még! Mindjárt mennem kell! Édesapád?
Gyerek: Ő egy író, egy igazi író!
FÉRFI: Nahát, képzeld, én is író...
Gyerek: Meg nagyon okos, és vicces, gyönyörű meséket ír nekem, és mindegyikben én vagyok a királylány, és van, amikor varázsolni is tudok, képzeld, és mindig azt mondja, hogy süteményszagom van, és ha sírok, akkor zokognak az angyalok, ha meg nevetek, akkor meg új angyalok születnek.
FÉRFI: Ez minden bizonnyal így van.
Gyerek: Az anyukám meg folyton süt neki sütit, ha dolgozik, meg kávét, mert akkor nem szabad zavarni, és mindenhol kávé- és fahéjillat van.
FÉRFI: Szeretem a kávét.
Gyerek: Én meg mégis el szoktam bújni a nagy szék mögé, amiben ül, amikor dolgozik, még ha nem is szabad. És akkor előugrok, hogy „Váááá!” Ő meg nagyon meg szokott csiklandozni, és akkor már nem is dolgozik...
FÉRFI: És mondd csak, a szüleid…
Gyerek: A szüleim nagyon szeretik egymást.
FÉRFI: Nagyon.
Gyerek: Tudod-e, az milyen?
FÉRFI: Nem, nem tudom.
Gyerek: Azt szokták mondani, hogy úgy illenek egymás álmaiba, mint Noé kabátja Noéra, vagy ahogy egy macska a hegedűre.
FÉRFI: Talán mégis megvárom őket.
Gyerek (nevet)
FÉRFI: Mi az? Talán később jönnek?
Gyerek: Nem.
FÉRFI: Csak holnap?
Gyerek: Nem.
FÉRFI: Ugyan, hát akkor mikor érkeznek?
Gyerek: Ők nem jönnek.
FÉRFI: Hogyhogy nem jönnek?
Gyerek: Nem jönnek, és kész!
FÉRFI: Meg akarsz tréfálni, igaz?
Gyerek: Sőt, nekem sem volna szabad itt lennem.
FÉRFI: Nocsak, miért nem?
Gyerek: Tudsz titkot tartani?
FÉRFI: Tudok.
Gyerek: De ígérd meg, hogy nem mondod el!
FÉRFI: Megígérem!
Gyerek: Én nem is vagyok.
FÉRFI: Áhá, értem! (Nevet) Szóval te nem is vagy.
Gyerek: Nem.
FÉRFI: Akkor nyugodtan meghúzhatom a MACSKA farkát, hiszen ő sincs itt!
MACSKA: Azt próbálja meg!
FÉRFI: És akkor mi vagy te, szellem?
Gyerek (nevet): Nem.
FÉRFI: Délibáb?
Gyerek (nevet): Nem.
FÉRFI: Akkor?
Gyerek: Lehetőség.
FÉRFI: Lehetőség?
Gyerek: Az!
FÉRFI: Ugyan minek a lehetősége? Mondjuk, lehetőség a csiklandozásra?
Gyerek: Ne, nem elég, ne!
FÉRFI: Akkor lehetőség a bújócskára? Én vagyok a hunyó! 10, 9, 8, 7, érkezem, 6, 5, 4, jól rejtőzz el! 3, 2, 1, megyeeek!
Gyerek: Valójában a szüleim nem ismerik egymást...
(Csend)
Gyerek: Az egyikük meghalt, mielőtt találkozhattak volna.
FÉRFI: Nem értem.
Gyerek: Úgy érezte, nincs már értelme harcolni, vagy valami ilyesmi.
FÉRFI: Harcolni mivel?
Gyerek: Az élettel. Úgy gondolta, nem jön már semmi új, semmi jó.
FÉRFI: Mit beszélsz te?!
Gyerek: Hogy elhagyták a célok, és hűtlenek lettek az elvek, és a szerelem, a hit, a vágy a gyerekek és az ostobák luxusa.
FÉRFI: Van itt valami ital, ami nincs itt?
Gyerek: Tudod, nekem van egy kirakóm. Azt hiszem, az élet olyan, mint a kirakóm. Egy kecskegida van rajta, aki felmászott a fára, és most fél, de nem tudom, mitől, mert néhány kocka nincs még meg.
FÉRFI: Ez miért olyan, mint az élet?
Gyerek: Az emberek mindig azt nézik, mi hiányzik, ahelyett, hogy azt néznék, ami megvan!
(Csend)
Gyerek: De te sietsz!
FÉRFI: Te pedig nem is vagy.
Gyerek: Valljuk be, elég gyerekes és ostoba dolog beszélgetni valakivel, aki nincs is.
FÉRFI: Teljesen igazad van. Sietek...
(Dal: Ton image, FÉRFI énekli.)
BORIS: Kicsit izgulok. Jól akarom csinálni, és már vagy egy órája képtelen vagyok elindulni. Mégiscsak ez az első. Emlékeznek az elsőre? Az első csók, az első szerelem? Az első jazz-korong. Vagy az első vers. Az első Mardi Gras. Vagy az első nyakazás. Az első kézbesítés. Akihez viszem az üzenetet, annak fontos. Talán nagyon is fontos, így tehát nekem is igen fontos kell legyen. Az is. Nagyon fontos. Segíts, St. Denis!
UTOLSÓ ZUHANÁS
FÉRFI: Tudja, érdekes pillanat az, amelyben a jelen hirtelen múlttá változik.
SOLEIL: Ez a saját haja?
FÉRFI: Ki tudhatja azt biztosan, mindenesetre jó régóta oda van csinálva. Ezek a saját keblei?
SOLEIL: Akarja valamelyiket?
FÉRFI: Talán később...
SOLEIL: Pedig csodásak. Olyan érzés, mintha egy orchideát próbálna elrágcsálni... Ott tartott, hogy ült ott, vagy állt...
FÉRFI: Csak álltam ott… vagy ültem. Fizikailag ültem. Igazából egy ilyen bejelentésnél az ember utólag nem lehet teljesen bizonyos benne, hogy mit is csinált valójában, csak úgy van, vagy nincs, vagy valahol a kettő közt lebeg vagy siklik vagy zuhan vagy…
SOLEIL: A „vagy” szócska határtalan szabadságot ad az embernek, ha valamit nem képes egészében megfogalmazni. Kezdjük tehát újra!
FÉRFI: A fene tudja, hogy ilyenkor az ember mire tud figyelni, mindenesetre beszűkül a tekintete, a tarkóján összehúzódik a bőr, és úgy veszi a levegőt, mint amikor először sírt fel; mohón kapkodva és fuldokolva, fájdalmasan és forrón, ahogy felszakadnak a hörgők. Úgy érzi, zuhan. Előre zuhan, ha úgy tetszik, horizontálisan, és a szagok, a mindenkori nevetések és csókok, napok, sőt, évszakok úgy hasítanak át a koponyáján, az arca pólusain, mint egy kék masnis kislány játékszitáján az értelmetlen meleg homok. Egyetlen pillanat alatt mindent elveszíteni...
SOLEIL: Iszik egy kávét?
FÉRFI: Szeretem. (Bólint.)
SOLEIL: Süteményt?
FÉRFI: Maga... már elnézést... de sárga, vagy inkább arany...
SOLEIL: Folytassa...
SOLEIL: Hosszú utat tett meg, hogy ideérjen... a tetejéről ugrott?
FÉRFI: A legtetejéről… biztos ami…
SOLEIL: Nem unatkozott zuhanás közben?
FÉRFI: Nem, akadt bőven látnivaló…
SOLEIL: Miféle látnivaló?
FÉRFI: Emlékek... a szobákban, a nyitott ablakokon át... Nem is arany-, inkább olyan napszíne van…
SOLEIL: Nagyon meleg van, az összes ablak nyitva.
FÉRFI: Csak minden tizedik emeletnél néztem be, bár a huszadikat elvétettem… de mindegy.
SOLEIL: Egy lelkész… fiatal, nagyon magas és erős... Biztosan ismeri ezt a típust.
FÉRFI: Honnan tudja?
SOLEIL: A nyitott ablak előtt elhaladva, egy nagy, sötét fakeresztet látott volna a hátsó falon. Az íróasztalon egy vaskos Bibliát tart, fekete kalapja pedig a sarokban van felakasztva.
FÉRFI: Ez minden?
SOLEIL: Bizonyára mást is láthatott volna... végül miért ugrott?
FÉRFI: Tudja, milyen, amikor az ember belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy leszakadt az arca. Amikor az a figura egyáltalán nem ismerős, aki visszanéz, csak emlékeztet valakire vagy valamire, mint egy kevésbé jó festő remeke, egy remek festő kevésbé jó művére.
SOLEIL: Egyszer láttam egy Degas-t, ami olyan váratlanul és olyan egyszerűen függött a falon, amire nem lehetett felkészülni. Megpillantottam, és habozás nélkül zokogni kezdtem. Csak álltam ott – mert én bizonyosan álltam –, és nem tudtam betelni azzal a fura és váratlan és zavaros és illékony dologgal, amit bizonyos körökben boldogságnak is neveznek.
FÉRFI: Miért?
SOLEIL: Ha megpróbálom visszafojtani könnyeimet, az épp oly fölösleges és valószínűtlen sikerű kísérlet, mint végigolvasni a modern chilei költők antológiáját.
FÉRFI: Nos, az arc, amit a tükörben láttam, még a kellő csodatétellel rendelkező szentek legjobb indulatával sem volt degas-inak nevezhető. Erről az arcról kérem lemállott minden, ami emberi, minden, ami valaha szerethető volt benne, minden, ami egyértelműsíthette volna azt, hogy nem egy ártalmas hőfokon tárolt ókori írnok ártalmas hőfokon tárolt viaszszobrát nézegetjük.
SOLEIL: Talán hallhatta volna, amint a lelkész énekel...
FÉRFI: Felismerném az éneket?
SOLEIL: Minden bizonnyal, nagyon ismert dal. Nem jobb és nem rosszabb, mint a többi. Olyan, mint a lelkész.
FÉRFI: Jobban örülnék, ha a huszadikon zárva lett volna az ablak.
SOLEIL: Pedig általában…
FÉRFI: Beszélnünk kell egy lelkésszel, mielőtt meghalunk?
SOLEIL: Ó, én nem tenném.
FÉRFI: Miért?
SOLEIL: Azzal nem mennénk semmire.
FÉRFI: Akkor mire valók a lelkészek?
SOLEIL: Tőlem kérdi?
FÉRFI: Csak azért mondtam hangosan, hogy emlékeztessem magam Istenre.
SOLEIL: De ennek nincs semmi értelme, ha az ember meg akar halni. Isten csak a lelkészek és az olyan emberek számára fontos, akik félnek a haláltól, azoknak nem, akik az élettől félnek.
FÉRFI: Istennel már semmire sem megyünk, ha az emberektől félünk. Felesleges lelkészhez fordulni, ha önszántából akar meghalni az ember.
SOLEIL: Senki sem akar önszántából meghalni. Mindig egy élő vagy egy halott készteti rá az embert.
SOLEIL: Egy élő vagy egy halott kell egy ember halálba kergetéséhez. Ezért van szükség halottakra, és ezért őrizzük őket ládákban.
FÉRFI: Szeretnék még egy csésze kávét!
SOLEIL: Folytassa!
FÉRFI: A bejelentést hosszú, önmagukba visszaforduló körmondatok követték, melyekre figyelni képtelenség ilyen helyzetben, de az ember minden erejét összeszedve megkísérel fókuszt találni, amire körülbelül annyi esélye van, mint egy hullámvasúton zötykölődve gyöngybetűvel kitölteni egy hiteligénylési formanyomtatványt. Próbáltam belekapaszkodni egy barátságos tárgy látványába, de mindenfelé csak emlékeket találtam a szobában. Emlékeket, amik a perc töredéke alatt lettek emlékké.
BORIS: Segíts, St. Denis! (El)
(BORIS most hagyja el először a manzárdját és egyben a színpadot.)
FÉRFI: Mi lesz a hússal a fagyasztóban? Le kell mondani a római hotelszobát! Értesíteni kell a vendégeket, hogy ne vegyék meg a nászajándékot, vagy rövidesen váltsák vissza! Megvan még az abszint? Ki kell fizetni a lakbért, két hónapja csúszik! Ilyen lehet az, amikor az ember megőrül. Záporoztak a fejemben a gondolatok, egymásnak száguldva, ide-oda cikázva lehetetlen volt egyet is elkapni közülük. Mint mikor ijedten szerterajzanak az állandó veszélyben élő apróvadak. Majd egyszer csak azt mondtam: Jó. Mégis, hogy a francba gondoltam? Mi jó? Hogyan is lenne jó bármi ezek után, vagy ezek mellett?
SOLEIL: Miféle bejelentés?
(Csengő, flashback jelenet a kézbesítés.)
BORIS: Jó napot!
FÉRFI: Jó napot!
BORIS: Jó sok lépcső. Sok emelet.
FÉRFI: Sok.
BORIS: Megjöttem! Köszönöm, St. Denis! Annyi kicsi lépcsőház, annyi kicsi manzárd. Kifújom magam csak. Sok, sok a lépcső, sok az emelet…
FÉRFI: Jól van?
BORIS: A hatodikig számoltam, aztán kicsit összefolyt a világ...
FÉRFI: Parancsol egy…
BORIS: ...a könnyeimtől.
FÉRFI: ...italt?
BORIS: Ebben a magasságban elfagynak a lábujjaink.
FÉRFI: Engem keres?
BORIS: Az a luk ott az ablak?
FÉRFI: Miben segíthetek?
BORIS: Legalább nem fér be a szirti sas!
FÉRFI: Nem egészen értem, miben állhatok a szolgálatára.
BORIS: Bocsánat a viccelődésért, de a filozófiám a közvetlenség. Kicsit akartam a hangulatot. Na.
FÉRFI: Mit akar?
BORIS: Juliette Paille kisasszony balesetet szenvedett, meghalt. Ön volt bejegyezve, hogy ha vele történik valami, kit értesítsünk, és hát önt. (Csend) Uram? Ön George Gillmore?
FÉRFI: Én vagyok.
BORIS: Jaj, hála, St. Denis! Már azt hittem, elbasztam az ajtót. Bocsánat… Akkor megyek, nem is zavarom… Gondolom… Az a sok lépcső... Megyek.
FÉRFI: Jó.
(Újra SOLEILnél vagyunk a jelenben.)
FÉRFI: Maga benézne az ablakokon, miközben zuhanna?
SOLEIL: Nem hiszem, hogy volna értelme, minden emeleten ugyanaz van.
FÉRFI: Nem igaz, hogy ugyanaz, valahányszor kinyitottam a szemem, mindig más és más szobákat láttam…
SOLEIL: Az erős napfény tévesztette meg. Minden emelet egyforma.
FÉRFI: Ugyanaz ismétlődne a földszintig?!
SOLEIL: Egészen a földszintig.
FÉRFI: Azt akarja mondani, hogy ha egy másik emeleten álltam volna meg, akkor is magával találkozom?
SOLEIL: Igen.
FÉRFI: De egyáltalán nem voltak egyformák... Voltak kellemes dolgok, és voltak förtelmesek... Itt egészen más.
SOLEIL: Ugyanolyan, csak éppen itt kellett megállnia.
FÉRFI: Talán a napfény vakít el ezen az emeleten is.
Solei: Ez teljességgel lehetetlen, hiszen...
FÉRFI: Maga olyan színű, mint a nap...
SOLEIL: Ugyanolyan színű vagyok, mint a nap.
FÉRFI: Ez esetben nem szabadna látnom magát.
SOLEIL: Annyi mindent nem szabadna.
FÉRFI (megöleli hosszan): A napfény tulajdonképpen maga az élet.
(Dal: Plus bleu que bleu, duett.)
FÉRFI: Mi lenne… haaa… maradnék?
SOLEIL: Itt?
FÉRFI: Itt… (Csend)
SOLEIL: Nem maradhat…
FÉRFI: Nem maradhatok.
SOLEIL: Túl késő.
FÉRFI: Túl késő… Pedig maga úgy illene az álmaimba...
SOLEIL: Mint egy macska a hegedűre...
FÉRFI: Mint egy macska a hegedűre...
(Dal: Viens sous la lune, BORIS énekli. BORIS boldogan ünnepel, „sikerült az első kézbesítés”. FÉRFI ugrik, megérkezik... az aszfalton szétfolyik a vére.)
BORIS: Na, nézd csak, pillangó!
VÉGE