[Látó, 2016. február]
ne beszélj a repülők
önfeladásáról
a torokból kibukó hirtelen feltörő
önkéntelen és apokaliptikus
rezonanciáról ne beszélj
a húsban
a hús alatt
és a húson túl fészkelő
elváltozásokról
mert arra nincs mentség
se a tüzekről se a vizekről se a madarakról
ne beszélj
a befogadhatatlanságról
az abszolút indulatmágnesből
sugárzó
vonzó
és taszító
feszességről
az acélméhekről és a vasporokról
a barikádokról és a tölcsérekről
a betört felszínű folyókról se szólj
semmit
és
semmiképpen
hallgasd el a szemgolyók deformációját
és ne szólj a feddhetetlen nyomás és
szétkürtölt
felhasadt földrétegek
hámszövetéből előkerülő
vigyorgásokról a magába
zuhanó kőről és a magából
kifakadó kőről a már mindig és a már sosem
guruló kőről
se arról a kőről amiről a kéz először
érezte meg a bűntudatot
semmiképp se a becsapásról
se a becsapódásról
az otthonosan idegen és idegesítően otthonosított
helyekről
és ne tégy említést
kérlek
az utazásról
mert az végképp elviselhetetlen
a helyváltoztatásról
mert a hely nem változik
nem változhat
szóval ne beszélj semmiféle helyről
pulzáló városokról
és a rosszul megtervezett
mezőkről
ne meséld el a szobrot aminek kezében
üveggolyó és teáscsésze
szájában
pipa és sivatag szemében
dagadó düh és megalkuvás
és ne meséld el
hogy először a lába
repedt meg
utána deréktájban
hasadt meg
az anyag
majd felismerhetetlen
darabokra
dobta szét magát
erről semmiképp sem beszélhetsz és
ne beszélj az iszonyról
ne beszélj se képzelt
se valós szeretőidről
főleg arról a hajnalról
amikor beletörött a körmöd a párnába
annyira szorítottad
ezekről semmiképp se
beszélj
mert ha bárki
rád figyel
akkor bizonyos értelemben
kapcsolat jön létre köztetek
és az végérvényesen megbocsáthatatlan
mert arról pedig végképp
nem volna
mit mondanod