Ha menni kell, hát menni kell. Akkor meg minek tökölődjék az ember, pardon, a tanár, tette fel a költői kérdést évekkel ezelőtt Cézár, a frappáns megjegyzéseiről elhíresült, több tanügyi reformot is szerencsésen túlélt történelemtanár. Ezt speciel akkor mondta, amikor Strapa Lujza kolléginánk a katedrához láncolta magát. Hagyjatok tanítani, sikította oly hangerővel, hogy a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium megroggyant padlásán sziesztázó denevérek riadtan repültek ki a szabadba. Az igazság az, hogy Strapa Lujzát már jó ideje nyugdíjazták, ő azonban szolid szabású, pörkölt kávészínű nadrágkosztümjében minden tanév elején megjelent, hogy még egy kicsit taníthasson. Abban a nevezetes esztendőben azonban a legújabb tanügyi reform következtében egy árva pluszóra sem maradt. Strapa Lujza ekkor szánta rá magát a tiltakozás eme extrém formájára. S hogy eltökéltségéhez szemernyi kétség se férjen, a láncot rögzítő kínai lakat kulcsát lenyelte. Az igazgatónak lakatost kellett hívnia, hogy a kétségbeesetten rúgkapáló kolléginát leválasszák az élete értelmét jelentő deszkákról. Strapa Lujza egy-két évig még a Gimi körül ólálkodott, aztán eltűnt a környékről. Hamarosan Cézár is nyugdíjba ment. Állítólag egy távoli szigetre költözött, ahol nagy formátumú memoárján dolgozik, mely a tanügyben betöltött korszakalkotó szerepét hivatott igazolni. 

Ami a folytatást illeti, lassan kicserélődött körülöttem az Alma Mater tanári kara, s egy szép napon rádöbbentem, hogy a tanév végén engem is nyugdíjazni fognak. Hiszen semmit sem öregedtem, álltam hitetlenkedve a tükör elé. Ez az ezüstös hajszín pedig még sármosabbá tesz az érett pasikat lájkoló kolléginák műértő szemében. Az igazság az, hogy a közelgő dátummal kapcsolatos egzisztenciális megrázkódtatásomat követően, előbb én is holmi huncutságon törtem a fejem, amivel ideig-óráig meghosszabbíthatnám a tanári pályámat. Aztán a váratlanul érkező szabadság szele egyszeriben kifújta fejemből a csábító gondolatot. Hát elment az eszed, korholtam magam. Még csak az hiányozna, hogy továbbra is a tanügyi rendszer elnyomott jobbágyaként robotolj! Hogy orrodat a földhöz ütögetve hajbókolj, amikor minden ok nélkül cseszegetnek! Hogy nap mint nap kitedd magad a feletteseid pillanatnyi pszichés zavarából eredő, beláthatatlan veszélyeknek! Eleget szívattak az egymásnak ellentmondó tanügyi törvényekkel, rendeletekkel, kósza igazgatói utasításokkal, melyekről már az első pillanatban kiderült, hogy a gyakorló tanárok idegrendszerének maradandó károsítására találták ki valamennyit. Hajdani, nagy hírű kollégáimra gondoltam, akik már a nyugdíjazásuk előtti tanévben a függetlenség útjára léptek. Cicero, a konjugációval és deklinációval diáknemzedékek hosszú sorát megnyomorító, autodidakta latintanár például ki se dugta az orrát borpincévé átalakított kabinetjéből, ahol guggolós borok nemesítésével kísérletezett naphosszat. Bulldog, a brutális stílusáról közismert fizikatanár a kollegák és kolléginák magánéletéről tartott zaftos részletekben gazdag előadásokat az ámuldozva hallgató diákságnak. Jámbor Áron a vénülés fiziológiai jeleit klasszikus elégiákban felpanaszló magyartanár a nyomdafesték határán billegő, erotikus szabadverseket kezdett írogatni. Spinoza, a galamblelkű filozófiatanár gyermeki énje játékosságának engedve az ősi Alma Mater újonnan felszerelt liftjében furikázott az órái alatt. Mire idáig jutottam gondolatban, már az én stratégiám is körvonalazódott. Mi lenne, ha laza eleganciával tanítanék, ahogyan eddig is próbálkoztam, de a zsúfolt tanterv miatt végül mindig fusizni kényszerültem? Mert, kedves kollégák, mindent meg kell tanítani, hogy ne érhesse kellemetlen meglepetés a diákot az érettségin, hajtogatták az illetékesek gyűlésen, továbbképzőn, módszertani körön, de még a Gimi homlokzatán trónoló két kőbagoly is ezt huhogta szakadatlanul. Ettől kezdve reggelente nem fogom felébreszteni a padokban édesdeden alvó diákokat, fogadkoztam. Hiszen egész éjjel tanultak szegények. Kell a regenerálódás fejlődésben levő, fiatal szervezetüknek. Némán, lábujjhegyen járkálok majd körülöttük, megigazítom a kispárnát a fejük alatt, és ha szemüket netán riadtan rám nyitnák, altatót dúdolva nyugtatom meg őket. Igaz is, miért mennék fel első órára? Hosszú éveken át loholtam lélekszakadva hétre vagy nyolcra az iskolába, nehogy a kaput bezárják előttem. Csak semmi kapkodás! Bőven elég, ha kilencre felsétálok. De még jobb, ha tízre. Addigra úgyis kinyitják a kaput. Ezt a kapuzárási trükköt különben is a gyengébb idegzetű tanárok terrorizálására találták ki, egy tőről metszett gimis diáknak a szeme sem rebben meg tőle. Aztán itt van az utolsó óra. Ilyenkor már csak néhány szórakozott diák lézeng az iskolában. Minek zavarnám meg őket nevetséges buzgólkodásommal? Napközben pedig, ha megunom a tanítást, a folyosón fogok sétálgatni. Tavaly oly szépen felújították az iskola épületét, hogy nem lehet betelni vele! Istenem, mennyi csodálatos lehetőség vár rám az előttem álló időszakban, sóhajtottam fel vágyakozva. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó szó jogán végre az iskola vezetőségének a szemébe mondhatom mindazt, amiről eddig gyáván hallgattam. Ugyan mit tehetnének ellenem? Perzsára hívnának? Megfenyegetnének a tanügyi törvény holmi homályos értelmű paragrafusára hivatkozva? S akkor mi van?! 

Persze mindebből a hősködésből semmi sem lett. Ugyanolyan beszari tanár maradtam, mint amilyen eddig is voltam. Továbbra is igyekeztem mindent megtanítani a diákjaimnak, mert ki tudja, hogy az érettségi vizsgán mit fognak kérni tőlük. Mindössze háromszor fordult elő, hogy pár percet késtem az iskolából. Akkor viszont a mellékbejáraton át lopakodtam az épületbe, nehogy a főkapunál áriázó igazgatóhelyettes asszonyba botoljak. Első órán – feledve filantróp fogadalmam – a hajuknál fogva ébresztettem föl a padokban elnyúlva alvó diákokat. Mondanom sem kell, hogy napközben is megtartottam minden órámat, az utolsóra pedig a biztonság kedvéért rátettem még tíz percet. A szókimondás lehetőségével sem éltem. Megpróbáltam ugyan az igazgató tudomására hozni kritikus észrevételeimet, de olyan értetlenül meresztette rám a szemét, hogy zavaromban dicsérni kezdtem.

Az utolsó tanítási napot követő éjszakán furcsa álmot láttam. Egy csörgősipkás udvari bolond jelent meg előttem. Tótágast állt, cigánykereket vetett, fürgén körbeugrált. Aki tanár, az is marad, ismételgette csúfondárosan vigyorogva. Cézár volt az, a hangjáról felismertem.