[2013. november]

---

...ésha! nem lettem volna másegyéb is,
csupán e mélabús, sűrű alakzat,
ez az illető a levegőtlen,
föl nem fogható mindenségben,
sújtó-lázító mindennapokon
– egy csak lenni vágyó valami –,
talán ennyi is megérte volna.

Ám idők múltán egyre többen leszek,
napok, szemek tükrén százszorozódva.

Ki tudhatott a számtalan elő-haló énről,
rettenthetetlen ifjúság idején?!

Megrázó és kitörölhetetlen, mint mikor
vad égzengésben szeretkezünk.
Sehol még takaró őszök,
balzsam telek,
mindig csak el menő lábnyomok a hóban,
illó helyszínek, ahová
még egyszer nem vezet út.

Én e mai ködben vak költőket vélek –
mogorvák, nyugtalanok.
Mégis, minden lapomon csupa óhaj a lét:
elveszítni izgága vágyakat,
s születni, újra, naponta, meztelen!

És tűnni, mégis, tűnni – ragyogás a jégen.
Üzenni, bűvölni: − Erre nézz, jöjj velem!