Cickányok lakta kopár, szürke katlan
mélyén bizarr lovasok tartanak
az estbe hajló őszi alkonyatban
nyugatnak, ahol elmerült a Nap.
Bús lovasok, törődött, furcsa árnyak,
töppedt, szomorú arcuk hóka folt;
lovaik lassan, botladozva járnak,
fejük felett kopott cégér a Hold.
Némán haladnak, félve, öregen,
végetlen sorban; durva köveken
fáradtan koppan a lovak patája.
A kihunyt fény útját követve, szinte
ködfoszlányként már, hátra sem tekintve,
eltűnnek a leszálló éjhomályba.