Az erkélyajtó nyitva, valahonnan
hegedű hangja szűrődik fülembe.
Nem lányka nyüvi vonóját merengve,
nem is cigány hétvégi vigalomban –

a tájban van a zene: rovarokban,
az esőben, mely ablakomra cseppen,

a keringőzve hulló levelekben,
a szikkadt gallyban, mely a földre koppan;

bennünk van a zene: a méla csendben,
amely zsibbadt agyunkra ráterül,
a félénken kinyíló szerelemben;

a végtelenből jön, egy pillanatra
mindent elönt, s lelkünk belévegyül
a  muzsikáló őszi alkonyatba.