Hajtsd karomra, édesem, alvó, védtelen fejed. Idő és láz égeti gyermeteg szépségedet, és a földnek a gyerek tiszavirág-életű – ám karjaimban hajnalig lélegezzen egy virág, vétkes és halálra-szánt, de mindlétig gyönyörű.
Lélek s test határtalan: a szeretőkre, akiket megbűvölt lankáira dönt a jólismert önkívület, Vénusz látomást szakaszt, csillag-összetartozást, együtt-izzást és reményt, míg sziklák és jégmezők elvont képe rezgi föl a remete gyönyörét.
Hűség, biztonság, ahogy kong az éjfél, elriad, mint ha elzúg a harang; mennyi divatos bolond fontoskodik és nyafog:
mindenért fizetni kell, az összes vészjel erre int, ám ezen az éjszakán egy nézés, egy suttogás, még egy csók se vesszen el.
Szépség, álom, perc halott. Fújjon a hajnali szél álmodó fejed köré olyan édes pirkadást, melyben áld a szív s a szem, a múló világ elég, szomjas délben nyugszanak az önkénytelen erők, s bántó éjen őriződ minden földi szerelem.
