És mégis él a történelem, minden egyes mozzanatával, rezonanciájával beteljesedik. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutnak az eszembe, és a szövegre adaptált meghatározás lehetne az említett bevezető gondolat. Hiszen, ha minden kitörölt gondolatot meghagyok, akkor jelen szöveg egy széljegyzet-folyamból állna össze. Természetesen nem hagyhattam, hogy a lexikonízű, földrajzi paramétereket magában foglaló általános bevezetőt megtartsam, ahogy azt sem engedhettem meg, hogy a történelemkönyvízű évfordulók és évszámok sorozata legobjektívebb módon befolyásolja gondolataim alakulását. Talán ennek tudható be az, hogy alternatív széljegyzetként definiálom mindazt, ami ebben a szövegben történni fog.
A központi református vártemplom és a 400 éves Bethlen Gábor Kollégium is jelzésértékű, ahogy az Őrhegy is figyelte és figyeli a mindennapok történésének sorozatát. Az épületben és az udvaron az írók, költők, történelmi személyiségek nevével fémjelzett táblák jelzik azt, hogy a történelem él. Valamint jelzik azt, hogy a pillanatnyi történést megélni emlékként, amely az idők során történelemmé válik. Apáczai Csere János, Bolyai Farkas, Berde Mária, Kőrösi Csoma Sándor, a teljesség igénye nélkül, csak néhány név megemlítve, akikkel akarva-akaratlanul is „találkoztam” a kollégiumban.
Áprily Lajos is a sétatér fölötti házban lakott, ami még mindig megvan, és ott áll. Az emlékek külső nézőpontú értelmezéséből jön létre a történelem. És így telnek a mindennapok, minden egyes megélt emlékkel gyarapodik.
Egyetemi éveim alatt meg sem fordult a fejemben, hogy pályakezdő pedagógusként Nagyenyedre kerülök. Az addigi emlékeimben jelenlévő nagy történelmi múltú város földrajzi közelsége ellenére is oly távolinak tűnt. Természetesen az ismeretlen, mint kétoldalú, külső és belső tényező egyszerre elbizonytalanított, és megerősített az álláslehetőség elfoglalása szempontjából. Így érkeztem meg 2019-ben Nagyenyedre.
Másrészt jogos a kérdés, hiszen ki vagyok én, hogy pályám kezdeti szakaszában, alig hároméves tapasztalattal ilyen hangvételű és emlékgyár-hangulatú bekezdéssel éreztessem, hogy mit is jelent számomra az „Enyed-reprezentáció”. Közelmúltról, pillanatnyi jelenről és előremutató jövőről beszélünk, hiszen ezt megelőzőleg Kolozsvár volt a harmadik város, ahol laktam eddigi életem során.
A Kovászna megyei fiú esete a dél-erélyi kisvárossal. Villogó táblájú, sztereotípiákkal átitatott kétnyelvűség és lokálpatriotizmus eshetősége. De nem. A kisváros nyújtotta lehetőség, valamint a város főterén elhelyezkedő, szigetként is meghatározható Kollégium visszacsatolták a gondolataimat, megerősítették a hivatásom, és előremutató tendenciával jelzik, hogy érdemes a járt utat néha feladni a járatlanért cserébe.
És telnek a mindennapok. Ahogy az ittlétem alatt természetessé vált az is, hogy a Kollégium valamikori magyartanára Hervay Gizellát csak Gizinek szólítja. Józsa tanár úrnak évfolyamtársa volt az egyetemen Hervay Gizella, és ebből kifolyólag ugyanarról a személyről különböző gondolatfolyamok alakultak ki, amelyek a kettőnk közt végbement kommunikáció kapcsán történelemmé alakultak, mert amíg az egyiknek Gizi, az a másiknak a 20. századi irodalom egyik vezető hangja. Üdítő, meglepő, olykor váratlan mindaz a tapasztalat, amit megélek, de így van ez rendjén.
A hagyomány és kultúra legelevenebb és legszószorosabb értelmében véve éltetve van. Pedig nem tekinthetünk el az Nagyenyed környéki léttől sem. Hiszen mindaz, ami Enyeden történik, az összekötődik a környező magyarlakta falvakkal. A népviseletek, a néptánc és népzene olyan szinkronizációs elemek, amelyek által a torockói, a magyarlapádi és a felvinci emberek is voltaképpen szavak nélkül kommunikálnak. Mert a tánc nyelve az, ami összeköti őket. Az az örömünnep, amely által minden táncos bekopog egy néző lelkébe, és valamit ott hagy, ami büszkeséggel tölti el. A hangszer, a dallam és a ritmus az a közös nyelv, amely összeköti a táncost a nézővel, amivel mindenki tud azonosulni.
És valahogy szándékosan próbáltam úgy megfogalmazni, hogy tereljem a fókuszt a valós problémáról. A kultúra mindennapos megélése, a kultúráról való kommunikáció azért is fontos, hogy ha pillanatnyilag is, de elkerüljük a szórványvidék okozta nehézségeket. Az enyedi létem előtt is hallottam a szórvány fogalmát, és valójában nem mértem fel, hogy mit is jelent. Mert a tapasztalati körömön kívül esett, és a Kovászna megyei tömbmagyarságban élve nem feltétlen mérlegeltem, hogy mit is jelenthet kisebbségnek lenni. Valahogy mégis azt érzem, hogy a probléma valódi nagysága eltörpül amellett, amit az enyedi és környékbeli falvak hozzáállása képvisel. A megmaradást nem elmorzsolt könnycseppben mérik, hanem a megélt pillanatokkal és azzal a szintű barátsággal, amit Esterházy is tárgyal A szavak csodálatos életéből című művében. Az egész élethelyzetben pedig az a legreprezentatívabb, hogy magyartanárként teljes mértékben partner tudok lenni. Hiszen nem csupán a kulturális reprezentáció az, amivel találkozom, hanem a tanórai anyag kapcsán is beszélgetést tudok kezdeményezni a diákokkal ebben a témában. Mert a felvilágosodás kori és reformkori magyarságtudat megerősödése, a különböző gyűjtések mind-mind rávilágítanak az élő hagyomány és kultúra lehetőségeire, és a diákok is érzik azt, hogy a táncházakban énekelt népdalok nem mindig a közelmúltban jöttek létre.
Ilyen és ehhez hasonló, a mindennapokból kiragadott tapasztalatokkal, élményekkel tudnám jellemezni az enyedi létem. Vannak és akadnak olyan esetek is, amikor a befektetett erő szinte nulla hatásfokkal bír, de a tanulásgos és a komfortzónán kívül eső tapasztalatszerzés az, ami árnyalni tudja a teljesítményt, a hozzáállást és a mindennapi kihívásokat.
És mégiscsak él a történelem: hagyományaival, egyéni és kollektív emlékeivel, közös pontjaival és tapasztalatával együtt. A hivatásszerű magyarságtudat megerősítése korántsem azzal egyezik meg, amit a többség elképzel. Nem a saját kultúrájuk iránti elfogultságra nevelünk. Sokkal inkább arra, hogy megéljék és felfedezzék azt, hogy a mi kultúránk mellett milyen más kulturális vonzattal kell találkozniuk ezeknek a diákoknak a szórványban nap mint nap. Ami a nagyszüleink generációjának természetes volt, az számukra már lehet, hogy új élethelyzet. Viszont, ahogy említettem, így volt ez rendjén és így van ez rendjén. Amíg a NÉPZENE, a néptánc, a nyitottság és az elhivatottság a mindennapi élet alapköveként is felfogható, addig nem érvényesek a szórványlétről kialakított sztereotípiák sem. Hiszen mindannyian tudunk legalább egy olyan szólást, közmondást, ami a másik hibájának kifigurázásán alapszik. És ezek azok az esetek, amikor tapasztalat nélkül tárgyalunk úgy az érme kétoldaláról, hogy közben a saját felünket sem ismerjük. A széljegyzet adott, nyitott, és nincs vége, mert a többszöri újraolvasás után feltehetőleg újra lenne törlés, és lenne egy újabb tapasztalat, ami megfogalmazásra kerülne, de ennek aktuálisan pontot teszek a végére.