Gibraltárban nem lehet Isten. Mert

Isten nem nézhet a semmire. A Calpe és

Abila sziklája között, Heraklész kapuján 

át megnyíló madárút nem a szárnyak előtt

nyílik. Ami elképzelhetetlen, a sors láza

sokakat csábít, de hagyni magunkat

sodródni rajta, több mint életveszély. A két 

szikla peremén csak egyetlen sirály

csapong oda-vissza, fehér szárnya

fel-feltűnik, liliputi repülőgép csapzott

tollú sziluettje, apró cseppekben gyöngyözik

róla a sós víz. Isten nem nézhet 

a semmire. A sziklán túl a naplemente

nem megszokott keretekben zajlik – végleges

benne, ami ideiglenes, hiába ismétlődik

naponként, nem számít a narancsnak, vörösnek

szürkébe hajló árnya, Paradicsom kapujánál

strázsáló kerub hajtja vissza a bűnbeesettek

próbálkozását, és ez alól Isten sem kivétel.

Isten nem nézhet a semmire. És már készülődik,

mikor visszajut Kolumbusz, készülődik 

a józanság mámora, a belakhatatlant 

belakó, időt térre cserélő fekete 

fantomfájdalom, a titoktalanná tett 

álom: Amerika.