Tom Stoppard: Rock ‘n’ Roll
American Conservatory Theater, San Francisco
Rendezte: Carey Perloff

Tom Stoppard 2006-os darabja, a Rock ‘n’ Roll a csehszlovák és angol szabadságmozgalmak köré íródott, történése a Prágai tavasz és a bársonyos forradalom között játszódik. Stoppard saját élettörténetét is beleszőtte, hisz ő is Csehszlovákiából emigrált Angliába, mint darabjának főhőse, Jan. A darabot tekinthetjük akár Stoppard fiktív hazatérésére tett kísérletnek is. A szöveg egyszerűen lenyűgözött, behunytam a szemem, és hallgattam, és már csak ezért megérte ott lenni.

Szerzője és témája miatt az előadás vonzza a közönséget. Stoppardról azt írják, hogy ő a mai Csehov, a messzi Kelet-Európa pedig egzotikumnak számít errefelé.

Az előadás és alkotói megtették kötelességüket, de annál többet nem: a szöveget brit angolsággal vagy éppen cseh hangsúllyal tolmácsolták, a történetet illusztrálták, a közönség zömét pedig ezzel kielégítették. Egy olyan helyen, mint az ACT, ez azonban nem elég.

A darabban megannyi szál fut: szerelem, történelem, Vaclav Havel, de az egyik számomra legérdekesebb szál a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockbanda története. Csupán annyit akartak, hogy zenélhessenek, és ne tartozzanak senkihez, semmihez, ez viszont a kommunizmus ideje alatt egyenlő volt a rendszerellenességgel. A darab felemás happy enddel, az előadás pedig kifejezetten happy enddel ér véget. A főszereplő és fiatalkori szerelme felnőttként ismét egymásra találnak, Prágában új életet kezdenek, elmennek a Rolling Stones 1990-es koncertjére a Strahov stadionba, ahol nem sokkal azelőtt még a rendszer ünnepélyeit tartották.

Az előadás legjobb pillanata a kezdőkép, körülbelül negyedórás, de akár hoszszabb is lehetne. A nézőtér mindhárom emelete hangos rockzenével és nézőkkel tele. A nézők, amint megérkeznek, leülnek, és kinyitják a negyvenhat oldalas műsorfüzetet, mígnem az egész terem csupa olvasásba és zenehallgatásba merülő ember. Kár, hogy tilos volt fényképezni. És volt is olvasnivaló. A fejezetek világtörténelmi és csehszlovákiai eseményeket sorakoztatnak fel, bemutatják a kor, a rockzene és kiemelten a The Plastic People of the Universe történetét, Vaclav Havelt, Stoppardot, minden egyes alkotót, támogatót és közreműködőt (vezetőség, ügyelő, színpadmester, producerek), következő előadásokat és vendégelőadásokat stb. Már az első pillanatokban tehát minden és mindenki benne volt.

Itamar Moses: Yellowjackets
Berkeley Repertory Theater
Rendezte: Tony Taccone

A műsorfüzetet itt már egyenesen magazinnak hívják, a színház minden előadáshoz kiad egy több mint negyvenoldalas füzetet. A színháznak két játszóhelye van, egy olasz színpad és egy három oldalról körbeülhető tér, az előadás az utóbbiban játszódott. A színpadnak megnevezhetetlen formája van, mintha ottfelejtettek volna egy betondarabot, már nagyon várom, hogy mi történhet egy ilyen térben.

A történet tipikus amerikai tinitörténet. Az amerikai rasszizmusról szól, valami olyasmiről, amiről az ember azt gondolná, hogy érti, de közben mégsem. (Az 1996-os év egyik sikerkönyvében az a meghatározás olvasható, hogy rasszizmus az, amikor a fehér ember elnyomja a feketét. Csak ennyi volna?)

A történet a Berkeley High középiskolában játszódik, ugyanott, ahol a szerző is diák volt. A Berkeley High az elsők között volt abban a törekvésben, hogy a különböző bőrszínű diákok vegyesen tanulhassanak, egy olyan társadalomban, ahol az oktatási rendszer még a kilencvenes években is a szegregációt szorgalmazta.

A színház megbízta Itamart a darab megírásával, a színrevitel előtt pedig a rendező és több alkotó számos középiskolai projektet vezetett a darab témájára. A színészek egytől egyig fiatalok. Pörgő, rövid jelenetek követik egymást, a ritmus egy diákközösség életét mintázza. A faji különbségek megannyi konfliktust szülnek a darabban, és a szerző igyekszik ezt a diákélet minden területén megmutatni (iskolaújság, első szerelem, kémiaóra, könyvtár stb.).

A rendezői szándék a diákszínjátszás formája felé mozdítja el a darabot: az idősebb tanárokat is fiatalok játsszák, az átöltözések és átdíszletezés csupán jelzett. A színészek nemrég hagyhatták el a középiskola padjait, az előadás frissen végzetteket és egyetemi diákokat hoz a színpadra. A darab ideális körülményeket teremt súlyos dolgok kimondására. Középiskolás gyerekek utálják egymást nemzetiségük és bőrszínük miatt, és megdöbbentő pillanatokban fedezik fel önmagukban a gyűlöletet. Az előadás fő célja ezeket a pillanatokat kiemelni, amellett pedig szórakoztatni akar, hisz a legtöbb néző felismeri saját középiskolás éveinek történéseit. Első látásra könnyed előadás, a rasszizmusról viszont bőven ad gondolkodnivalót.

William Shakespeare: Measure for Measure
UC Berkeley Department of Theater, Dance and Performance Studies
Rendezte: Peter Glazer

A Szeget szeggel olyan diákelőadás, amely felnőttelőadásnak készült. Mindegyik szereplő intenzíven jelen akart lenni, a közönség reakciói pedig erre annyira felbátorították, hogy a ripacskodásig vitte. És mikor a sötétben lejöttek a színpadról, a kihaló reflektorfényben látni lehetett arcukon a megelégedést. Felmerült bennem a kérdés: mennyivel elégszik meg az ember? Kivétel nélkül, mindegyik szereplőnek meg kellett küzdeni a szövegmondással, és nemcsak a régies szavakkal, hanem a tizenhatodik századi angol hangsúllyal is. Ez lefoglalta energiabefektetésük nagy százalékát, az Isabellát játszó lány például végig csak állt, és mondta a szöveget, egy lépést sem mert tenni, nehogy a jambusokba botoljon. A porkolábot, Luciót és a Bohócot játszók viszont bevonták a közönséget, improvizáltak és nevettettek. A szereplők egy része mai mintákat követett, de mivel nem mindenki, az előadás stílusa felemás lett. Találó díszlet, gazdag jelmezvilág, hibátlan technika, zavaros játék.

A műsorfüzet ez esetben is feltüntet mindenkit, ami ezúttal 68 (!) alkotót és közreműködőt, valamint három elektronika, díszlet- és jelmezgyártás osztályt jelent. Ennyi segítő kéz mellett milyen sok idő juthat a szerepformálásra, gondoltam. Az alkotónak semmi dolga nincs a kemény munkán kívül, ami után meg lehet majd elégedve magával. Vagy mégsem.

John Millington Synge: The Playboy of the Western World
Druid Theater, Ireland
Rendezte: Garry Hynes

A galway-i társulat októberben Amerikában turnézott. Olyan előadást mutatott be, amit szívesen újra megnéznék. Morzsáról morzsára visszaadja a darab hangulatát, díszletben, nyelvben, játékmódban. A Druid társulat célja itt Synge világának megteremtése, bátran mondhatom: rekonstrukciója. A kocsma szegényes és homályos, padlója döngölt föld, van benne egy asztal és egy ódon bárpult, a sarokban nyílt tűz, rajta tea fő, az emberek szutykosak, az időjárás esős, borongós, a nyelvezet ír ízesítésű, csak lassan szokja a fülem. Az előadás egyszerűsége magával ragad, a színészekről csak azért tudom, hogy színészek, mert színházban vagyok. Az ír falusi világ embereit látom, megkeseredve és mégis huncutkodva. Az előadásban nincs semmi bombasztikus, semmi csavar és tulajdonképpen ez az, ami sokkoló: hogy nem sokkol. Pont ezért nem érzem, hogy telik az idő, hogy már két órája ülök a székben. Illetve másképpen telik az idő: lapról lapra, napról napra haladok Pegeen Mikékkal, már több mint egy hete várom, mikor fog megjelenni a megölt apa. A szöveg humora pontosan ott és akkor hat, amikor kell. Várom, vajon mi következik, holott ismerem a szöveget.

A rendezői kéz annyira finom, hogy láthatatlan. Nem tudom tetten érni: nincs egy üres pillanat, egy észrevehető baki, egy bravúr, ami a rendezőre terelné a figyelmet. Színpad és színész – a rendező pedig megbújik, és stopperórával méri a percre pontos életet.

Mint minden eddigi előadás esetében, főszereplő ezúttal is van, tapsrend ezúttal sincs. A színészek egyszerre jönnek ki, egyszerre hajolnak meg, majd kimennek, és a színpad kiürül.