[Látó, 2009. december]
David Hare: Skylight
Shotgun Players, Berkeley (California)
Rendezte: Patrick Dooley
Telt ház van, mint minden este – újságolja az ültető. A darab Olivier-díjat nyert, majd Tony-díjra1 jelölték, igazi sikerdráma, az előadás jó híre szájról szájra terjed. San Francisco Bay-ben ráadásul divatja van a presztízsszerű színházba járásnak, ha a szomszéd elmegy színházba, akkor a többi szomszéd is felkerekedik, és elmegy. Na de mi is tetszik a nézőnek, aki valamilyen okból elmegy színházba? Ebben az előadásban a nézőnek tetszik: a könny. Ha tiszta szívből sírnak a színpadon, és a fájdalommal együtt lehet érezni, ha lehet szipogni, és szeretni a boldogtalanságában megráncosodott szereplőt… A rendezésben nincs stilizáció, a hagyma pirul az olajban, a spagetti fő, a mosogatólé lefolyik a kagylóban, a cipő sáros, a sírás könnyes. Ugyanezen társulat teltházas Macbethje két mai karrierista fiatalt mutat be, akiket elvakít a könnyű vagyonszerzés lehetősége. Macbeth öltönyben és nyakkendőben valóságos irodavezér, Lady Macbeth furfangos cicamaca, a tanult fajtából. A néző ezek szerint szereti a stilizációt is. Mindkét előadást a néző fontossága jellemzi. Ahogyan beszélnek vele, ahogyan várják, ahogyan be- és kitessékelik, ahogyan a jegyet átadják neki stb. Persze, ez sokszor túlságosan is átlátszó marketingfogás, hisz az előadás kellene elsősorban jó legyen és nem csak a büfés szendvics. Utólag morfondíroztam, hogy mi hozott vissza ebbe a színházba a második előadásra: valószínűleg az alapötlet, hogy a néző egy színházi előadás kapcsán valóban legyen fontos.
William Shakespeare: Macbeth
Shakespeare In Central Park, Louisville (Kentucky)
Rendezte: Pamela DiPasquale
Újabb Macbeth, ezúttal az emo nemzedéké: emo jelmezek, emo frizurák, lézerkardok és punkzene. Az előadást szabadtéri színpadra tervezték, díszlete az évad minden előadásában használt faszerkezet, természetadta díszlete pedig megannyi szentjánosbogár, környező fákkal és madárszóval. Mindezt a nézők pokrócokon, piknikasztalok mellett vagy nézőtéri székeken ülve nézhetik végig, majdhogynem szabadtéri kocsma hangulatban. Macbeth és a ligeti hangulat meredek társításnak bizonyult, de a helybéliek már annyira megszokták, hogy nyaranta2 két-három Shakespeare-előadást megnéznek a város központi parkjában, nem feltétlenül számít, éppen melyik van soron. A városban jelentős számú színházi projekt indult be, amióta az immár 34 éve futó Humana Festival of New American Plays nemzetközivé nőtte ki magát. A fesztivál több mint 200 amerikai kortárs drámaírónak ad különféle bemutatkozási lehetőséget. A főszervezők ennyi év után is arról a kétélű helyzetről beszéltek, hogy a helybéli nézők zöme még mindig nehezen barátkozik az új darabokkal, és szívesebben jönnének zenés előadásokra, és kialakult ugyanakkor egy erős helyi nézőtábor, amelyik bérletet vált a fesztiválra, és sokszor önkéntes szervezési munkára is jelentkezik. A helyzet kedvesen ismerős, az amerikai példa csupán azért kirívó, mert ritka eset a Midwest színházi életében szemben úszni a közönség kívánta árral.
Edward Albee: Home at the Zoo
American Conservatory Theater, San Francisco (California)
Rendezte: Rebecca Bayla Taichman
A szerző utasítására a The Zoo Storyt már nem lehet egymagában, azaz ötvenegy éve megírt formájában játszani. Albee hozzáírt egy felvonást, így az új változat (első felvonás: Homelife, második felvonás: The Zoo Story) új címet is kapott: Home at The Zoo. A régi-új darab igyekszik egyenlő fajsúlyú szereplőkké változtatni Petert és Jerryt, a hozzáírt részben megismerjük Peter életét, érthetőbbek lesznek szándékai, ugyanakkor egy új szereplő is megjelenik: Peter felesége Ann.
A szerzői jogokat most már nálunk is komolyan kell venni, van, hogy a szereplőknek kell egy rigurózus kritérium szerint kinézniük, van, hogy egyetlen szó nem hiányozhat az eredeti szövegből, van, hogy betétdalok csak bizonyos hangfekvésben hangozhatnak el stb. Most egy darab szűnt meg létezni. Azt kényelmesen megszoktuk, hogy a rendező/dramaturg átír/átpofoz egy darabot, de mikor egy szerző szünteti be egyik darabját, a színházi szakma értetlenkedve fogadja ezt a fajta alkotói szabadságot3.
Az előadás első részében Peter pont úgy ül nappalijának kanapéján, mint a második részben a Central Park-beli padon. Ő az a férfi, akinek többnyire a hallgatás szerepe jutott, és valahányszor megszólal, mintha nem a jó szavakat mondaná, önként húzódik vissza a csendbe, ha Ann hagyná. A díszlet hangsúlyozta ezt a fajta elhagyatottságot, a tipikusan mai amerikai tágas nappaliból Peter valóban menekülni akar. A második felvonásban is tágas a tér, csupán egy padot és egy utcalámpát látunk. A magány még hangsúlyosabb, a vég4 még tragikusabb.
Michael Stewart-Jerry Herman: Hello, Dolly!
Hale Centre Theatre, West Valley City (Utah)
Rendezte és koreografálta: Dave Tinney
A Salt Lake City mellett található Hale Centre családközpontú évadokat hirdet, musicaleket játszanak egész évben. Akárcsak a Berkeley-beli Shotgun Players esetében, ez a színház is januártól decemberig hirdeti évadját, hét előadással, nyári szünet nélkül. A játéktér nagyon kicsi a nézőszámhoz viszonyítva, ahhoz, hogy a táncbetéteket elő lehessen adni, minden díszletelem ki kell kerüljön a színpadról, majd villámgyorsan ismét be. Az egész úgy működik, mint egy futószalag, egy pillanat alatt a kalapboltból az utcára, a mindenes üzletből a vendéglőbe vált át a helyszín. Állandó díszlet nincs, mindent betolnak, aláeresztenek vagy éppen aláhullatnak. Ismét teltházas előadáson vagyok, és gondolkodom, hogy is van az, hogy egy június végi csütörtök estén ugyanúgy zsúfolva van a színházterem, mint egy májusi hétfőn.
Aloha shorts
Atherton Performing Arts Studio – Hawaii Public Radio, Honolulu (Hawai`i)
Az est házigazdája: Cedric Yamanaka
Utolsó színházi esemény, amelyen részt veszek az egyéves ittlétem alatt. A helyi rádió szervezi e havi felolvasóesteket, ez alkalommal a téma a kisebbségi identitástudat, amerikai nyelvjárásban: az őshonos lakosság viszonya a Mainland5-hez és mindenhez, amit ez jelenthet. Elhangzott Pearl Harbour, a mamutvállalkozások sírszentségtelenítő politikája, az egyik legszellemesebb kísérődalban pedig azt kérdik a fehér turistától: „Did you bring the lotion, your skin is so awfully white?”6 Meglepő volt ebben a trópusi paradicsomban a nyelv eltűnéséről, az oktatás lehetetlenségéről, elnyomottról és elnyomóról, a megmaradás nehézségéről stb. hallani. Ha a kortárs dráma a jelen társadalom és problémáinak tükörképe, akkor ezek a szövegek nagyon élesen szóltak arról a jelenségről, ami ezt a földi édenkertet jellemzi: aki megteheti, ideköltözik, mert olyan jó, aki pedig itt lakhatna, az elköltözik, mert túl jó.
Egy év amerikai színházba járás alatt többször találkoztam az „awarness”7 jelenséggel, amely színházak esetében úgy mutatkozik meg, hogy olyan darabokat játszanak, melyek nagyon kényes jelen idejű témákkal foglalkoznak (háború, szeptember 11, homoszexuális házasságkötések, népirtás, halálbüntetés stb.).
Hawaiiban főleg Waikikiben, az óceánpart mentén vannak színházak, és nagyrészt csak broadway és off-broadway sikerprodukciókat lehet látni. Így a kicsiny rádióstúdió nézőterén alig van turista, többnyire a helyiek – őslakosok és beköltözöttek – kíváncsiak ezekre a kortárs hawaii darabokra, melyek tulajdonképpen a saját problémáikról beszélnek.
Jegyzetek
1 1996-ban David Hare: Skylight c. darabja Laurence Olivier díjat kapott a legjobb új dráma kategóriában, 1997-ben pedig Tony-díjra jelölték a legjobb színdarab kategóriában.
3 Amerikában sokat cikkeztek a szerző gesztusának jogosságáról.
5 Az Észak-Amerikai kontinensen található Egyesült Államok.
6 Hoztál-e napkrémet, a bőröd borzasztóan fehér. (ford. P. É.)
7 Tudatosított helyzettudat a közvetett és közvetlen környezet jelenéről.