Egy Napisten havi délelőttön Iván, az új várkapitány toppant be a hóhér házába, csak hát nem találta otthon, mert a hóhér éppen a füves Magdival gombát szedett az erdőben, vagyis egészen pontosan ő szedte, a Magdi meg mondta, hogy melyiket, rendkívüli módon unta már ugyanis a hóhér a köleskását meg a falusiak felvizezett sajtjait. Így hát végül az úton találkozott a tömött kosárkájával hazafelé tartó hóhér meg a csalódottan hazafelé tartó Iván kapitány, nézett is utóbbi tágra nyílt szemekkel, hogy mi a csoda, csak nem gombászni volt a hóhér uram, furcsa, furcsa, ő maga csupán húst meg tojást eszik, nem is érti, a hóhér uram hogy nőtt ekkora nagyra, ha mindenfélét magába töm, de hát kinek a pap, kinek a papné, nem igaz, jelentette ki az életkedvét hirtelen visszanyert Iván kapitány, majd hazáig kísérte a hóhért. Ott aztán leült a sárpadkára, és amíg a Mihál szép komótosan levagdosta a rókagombák szárvégeit, lesöpörgette a galambgombák kalapjáról a földet, és kivagdosta a kukacos részeket a vargányákból, előadta, miért is kereste fel ezúttal a hóhér uramat.

Na, először is nagyon sajnálja, hogy eddig nem jelentkezett, de ha tudná a hóhér uram, micsoda fejetlenség uralkodott az őrségben ideérkeztekor, akkor megértené, hogy miért tartott mostanáig rendbe tenni a fiúkat, hogy a csavart csőrű kecskepásztor rúgja meg őket. Kiderült például, hogy az egyik nagy szamárvédőtől valami besszarábiai vándorkereskedő elnyerte kockán a sisakját, de ez még semmi, mert aztán az is kiderült, hogy egy másiktól ugyanez a kereskedő a mellvértjét nyerte el, ez a két szerencsétlen pedig rendre elintézte, hogy ne legyenek egyszerre szolgálatban, így egymásnak adogathatták a felszerelést. Nem is derült fény a dologra mostanáig, de ha a hóhér uram azt hiszi, itt vége is van a történetnek, hát rosszul hiszi, mert a következő napokban előkerült egy katona, akinek a combvértje nem volt meg, aztán egy másik, akinek a kardja, egy harmadik, akinek a lábvértje, végül pedig egy negyedik, akinek a fegyverkabátja, és ezek mind ugyanannál az embernél kockázták el a felszerelésüket, ami azt jelenti, hogy járkál itt a királyságban egy vándorkereskedő, aki egy fancsikai várvédő komplett felszerelésével rendelkezik. Na, de ezzel már nincs mit tenni, a lényeg, hogy immáron rend lesz, még ha, mint az a fentiekből is látszik, rendrakás közben potyogni, mi az, hogy potyogni, zúdulni kezdenek kifelé a csontvázak a szekrényből. Ő most személyesen nyomozni is kezdett egy, még az előbbinél is sokkal súlyosabb ügyben, úgyhogy fontos feladata lesz a hóhér uramnak nemsokára, de csitt, erről, a nyomozás sikere érdekében, egyelőre nem árulhat el többet. Úgyhogy ne is vesztegessék az időt, a mórikáját neki, rá is térne a tárgyra, merthogy amíg mindent beszerez annak a nagy, sokkalta nagyobb ügynek a bizonyításához, addig is lenne mindjárt a hóhér uram számára egy lehetséges kivégzés. A letartóztatás már megtörtént, tárgyalás holnap a várban, de gyors lesz az ítélet, ő biztosra veszi, készüljön hát a hóhér uram, legkésőbb holnapután dolga lesz. Azzal Iván kapitány felállt, megszorongatta a hóhér kezét, és visszaindult a várba őrizni a rendet. 

Másnap már korán reggel megjelent Peti a hóhér uram házában, izgatottan ébresztve őt, hogy hallotta-e, micsoda tárgyalás lesz ma a várban, mire mondta a hóhér, hogy persze, hallotta, állítólag lesz is dolga majd az elítélttel, úgyhogy mindenképpen elnéz a vár környékére kicsivel később, mert szeret ott lenni a tárgyalásokon, ha van rá lehetősége, elvégre nem azért hóhér az ember, hogy vaktában vagdosson le fejeket. Annyi erővel akkor már akár katonának is állhatott volna. Mindenesetre még egy picit aludna, ha nem baj, Peti meg addig üljön meg a seggén, vagy ha már ilyen kis élénk, bassza inkább teherbe a Bognár rühes gebéjét. Na, jó, ez utóbbit valójában már nem mondta ki, csak gondolta, mindenesetre azzal a lendülettel visszafordult a fal felé, és lehunyta a szemét.

De pillanatokkal később arra ébredt, hogy a láda tetején ülő Peti éppen a nyikorgó zárat javítgatja a feneke alatt, úgyhogy inkább összeszedte magát, és elindultak a várba. Persze, a hóhért már távolról elküldték a kapuőrök a rücskös picsájú kurva anyjába, de aztán eszébe jutott az egyiknek, hogy biztos a tárgyalás miatt van itt, úgyhogy végül mégis bemehettek Petivel. Lézengtek is már néhányan addigra az udvaron, ott volt a Lőkös nagyuram, a bíró, a jegyző, a pap meg a falusiak közül többen, és persze Iván kapitány is leintegetett nekik a várfalról. Valamivel távolabb, súlyos vaslánccal a kúthoz kötve egy kedvetlenül rágódó kecske figyelte a történéseket.

Hogy szép lassan megtelt a várudvar, előlépett a bíró, megköszörülte a torkát, és sorolni kezdte a vádpontokat, rögtön hármat is. Először, emelte magasba a mutatóujját, a vádlott a sértett, és más tanúk állítása szerint múlt vasárnap reggelén áttörte a sértett kerítését, és egy kivételével a hátsó kertben növekvő összes körtefa csemetéjét megrongálta, s minden bizonnyal folytatta volna a károkozást, amennyiben a sértett, a zajt hallván, ki nem lép a házából, hogy megfékezze a pusztítást. Másodszor, mutatta ujjaival a bíró, amikor a sértett a vádlott elé lépett, hogy megállítsa, a vádlott rátámadt, megharapta a mutató-, valamint a középső ujját, aztán futásnak eredt a kapu irányába, csakhogy, emelte itt magasba harmadik ujját is a bíró, ekkor kilépett a házból a sértett kislánya, aki hangos sikítást hallatott, mire a vádlott irányt változtatva a kettes számú sértett felé indult, majd felöklelve őt, súlyosan megsebesítette az arcán, elvéve jobb szeme világát. Kérdem, hogy a vádban megfogalmazottak megfelelnek-e a valóságnak, fordult a bíró ezen a ponton a Kiskovácshoz, aki a bekötött szemű kislánya helyett is bólintott. Ezután a bíró feltette ugyanezt a kérdést a kút mellett békésen kérődző kecskének is, mire a tömegből előlépett egy elegáns öltözetű, borotvált arcú fiatalember, és széles kézmozdulatokkal kísérve, szónokolni kezdett.

Tisztelt Bíróság, kedves Fancsikaiak: Lábos Manó, prókátor! Ha véd téged Lábos Manó, nem lesz sorsod lánc vagy bakó! Kaplonvára, a Zöld Kígyó fogadó mellett. S most engedjék meg, hogy szót emeljek egy olyan ügyben, amely túlmutat az egyszerű jogi helyzeten: jelen per tárgya nem csupán egy kecske, hanem a méltányosság értelem és közösség iránt. E láncra vert állat nem vétkes. Hisz lehet-e vétkes az, ki nem bír értelemmel, s kinek cselekedeteit kizárólag ösztönei és szükségletei vezérlik. A kecske – legyen mégoly szép és jól fejlett is, mint ez a példány – nem képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a jogszerűt a jogszerűtlentől, s így tettében nem állapítható meg szándékos rosszakarat. Rendben, mondhatnák, de akkor mégis mily ösztön vitte rá e kecskét rettenetes tettére. Megfelelek én erre: a félelem. A támadás, amellyel az állatot vádolják, nem luciferi sugallatból fakadt. Tisztelt Bíróság, kedves Fancsikaiak, egy kecske, ha nem érzi magát fenyegetve, nem támad. Valószínűsíthető tehát, hogy a vádlott viselkedését külső tényezők provokálták ki: agresszív mozdulatok, hirtelen zajok vagy a körülmény, hogy számára eleddig ismeretlen helyzetbe került.

Képzeljék csak magukat a helyébe! Gyerünk, képzeljék el, hogy Önök a kecske! Voltak már éhesek? Képzeljék el, hogy meglátnak valami finomat épp csak egy karnyújtásnyira. Egy ropogós malacsültet. Nem tudják, mit szabad és mit nem, hát nekiállnak lakmározni, és olyan jó és olyan finom, amit esznek, hogy teljesen belefeledkeznek az evésbe. Ropog a bőr az aranybarnára pörkölődött combon, lágyan omlik szét nyelvükön az ízletes hús, csillogón csorog le állukon az édeskés szaft, és akkor hirtelen bumm! Ott terem egy idegen, és ordítva rángatni kezdi Önöket, aztán, mint hideg kés, fúródik fülükbe az éles sikoly, koponyájuk belsejét kapargatja a félelem, miközben rohannak, rohannak, azt se tudják, hova és merre, csak el, el a veszélytől, amilyen gyorsan csak lehet. Képzeljék magukat ebbe a helyzetbe, s most mondják, hogy tiszta fejjel tudtak volna gondolkodni figyelembe véve, hogy – újra hangsúlyozom – Önök kecskék!

Tisztelt Bíróság, kedves Fancsikaiak, a tanúk vallomásai és az események rekonstruálása alapján kijelenthetem tehát: az állat viselkedése nem agresszióból fakadt, puszta önvédelem volt. Állítom, hogy a támadás elkerülhető lett volna, ha az állatot hagyják békében elvonulni ahelyett, hogy megpróbálják feltartóztatni.

Hogy Lábos Manó befejezte beszédét, kínos csend telepedett a várudvarra, míg aztán egy öblös, hordómélyi férfihang be nem kiabálta a fancsikaiak köréből, hogy a kurva anyád a kecske, közvetlenül mellőle pedig egy lágyan búgó hang szegezte az ügyvédnek a láttál te már kecskét, baszd meg, ha olyanja van, a faszodról is leeszi a makkot kérdést. Némi szünet után rekedt cincogással valaki hozzátette, hogy a férjemnek is azóta van fél heréje, de őt gyorsan lepisszegték, s bár utána szinte azonnal egy éles sipítás következett, miszerint az ördög, az ördög szállta meg a kecskét, visszahangra nem talált, így hamar elhallgatott. Az alkalmon kapva Lőkös nagyuram felállt, a hirtelen beköszöntött csendbe belefingott egy recsegőset, aztán elindult az árnyékszék felé, a bíró pedig az így kapott felhatalmazással élve, gyorsan ítéletet is hirdetett.

Tisztelt Fancsikaiak, sértett, ügyvéd úr és kecske! Hosszas mérlegelés után az ítélet: halál. A kecskét, holnap napkeltekor, praktikussági szempontból, kard általi kivégzésre ítélem. Az ítéletet a közösség szeme láttára kell végrehajtani, hogy intésként szolgáljon minden fancsikainak és állataiknak, hogy a közösség rendje és békéje szent és et cetera. Az ítélet végrehajtásáért a hóhér felel. A tárgyalást ezennel lezárom.

Iván kapitány megpróbálkozott a tapssal, de mivel senki nem csatlakozott hozzá, hamar abbahagyta, a hóhér pedig odasietett a bíróhoz, hogy megkérdezze, miért kellett ilyen hajnalra tenni a kivégzést, mire mondta a bíró, fogalma sincs, ez jutott eszébe, neki amúgy tökéletesen mindegy, viszont most már nem fogja visszahívni az embereket. Szóval azt ajánlja a hóhér uramnak, hogy ma este talán feküdjön le időben aludni ahelyett, hogy hajnalig a füves Magdi picsáját nyalja, és akkor nem lesz gond a felkeléssel. Azzal kacsintott egyet, és sarkon fordult.