istent az ember alkotta nem fordítva mondta apám valahányszor elsírtam magam miért kell meghalnom azt hitte ezzel megvigasztal
az emlékezetemben mindez már hallgatássá vált pedig apám nem hallgatott látod a mindent elnyelő éjszakát nagy az ég és nagy a csend ebből építette az emberfia ebből és reményből vázat köré rostokat izomból edzett inakat melyek az ég alját megtartják aztán vért pumpált belé vörös olajat amitől isten lehet
nem kérdés ő is meg akart születni mint kőből kihámozott szoboralakot testünk anyagából fejtettük ki szépségét szemünk magába zárta mondta miközben hosszakat léptünk az állomás felé mint a királyok mikor gondolkodnak én a védkörében s ő vitte a visszavert nap tüzét
amikor az állomáson ismét elsírtam magam egy furcsa allegórián hogy nélkülem robog tovább az életem éreztem szememre durva jég nő mint a fülke ablakára nehogy azt hidd ő más mondta apám az ő testébe is beette magát a halál már nem is olyan kincset érő edény de a kék ég a kék tavak a rózsabogarak zöldje ahogy villan évek gazdag tavaszokkal nem a halál... lám kifakul mögöttünk az élet építs tág égboltok alatt
éreztem ahogy fekete szárnyaival a hideg lég betolat itt a vonat szólt hűvös-ünnepélyesen elnyelte a sötét mint szennyes vízben elringó uszadék és ő magával vitte a visszavert nap tüzét
