Amikor mellőzve vagy minden
És mindenki által, csak ritkán és
Érintőlegesen találkozol a nagyvilággal,
Működsz mint a gép, majd leállsz,
Szünetelsz és folytatod ott, ahol
Éppen abbahagytad, mindegy hogy
Akartad-e vagy nem akartad.
A főztöd finom, a gyerek tiszta,
A konyha felmosva, megtanítottad
Petőfit és Aranyt, a tárgyat és az alanyt.
Bevásároltál, cipeltél és néha-néha
Elmerengtél azon, hogy mindez mire jó,
– ez az áramló, cseppfolyós depresszió –
Az ünnepeket nem várod, mert üresek,
Hamisak, a csillogás alatt fájnak,
Otthonod nincs, csak lakásod,
Hajlékod, kuckód, netán házad.
– süllyedsz a létbe mint légy a pépbe –
Az öröm már csak ál-öröm,
A bánat viszont védjegyes bánat,
Felsebzi a szó s a csönd egyszerre a szádat.
Az illúziók eloszlanak:fércelt fellegek,
Marad a csupasz, nyirkos éj hűvöse
S a szikkadtan remegő reggelek.
Állsz a semmi szegletén, mint egy peronon,
S melletted a vágy, a tiltott, hirtelen eloson.
Ki vagyok? Miért vagyok? kérdeznéd,
De már senki sem szólal, nem felel,
Az Isten is mellőz, hátat fordít,
S mint kóbor eb, riadtan elszelel.