[Látó, 2012. november]

– XIX. századi fantázia –

A bokrokra éji eső csurgott,
      remegett a tó tükre
lágyan – nimfaasszony teste
      suhant el
tejfehéren, szívemben vérmes
      zene szólt, csillagfény,
sötét szöszmötölt a nádban…

Itt égek el, itt e hatalmas nyárban –
      míg nők tereferélnek,
sétafikálnak s a fürdőváros ragyog;
„Minden kelyhet kiittam már…”,
      súgta egy hang, s te szinte
hittél neki, mondta, hogy mondd:
      „Mindent megutáltam…”
Előttem a szél sötét teste sertepertélt,
hempergett, nevetett, jajongott részegen a fűben –
valaki jött, jöhetett messziről utánam;
      (Hát ide is járnak a pribékek?)
Dúlt arcomra hideg, szálkás,
 éji eső csurgott…