Csak azért is nyitva hagyom. Tudom, hogy ezzel növelem benne a feszültséget.

De itthon nem vagyok pszichológus. Nyitva hagyom az ajtót, és nem érdekel, kit abuzálok ezzel.

Mert ha belegondolsz, a normalitás egy beteg embernek egyenlő az elvarázsolt kastéllyal vagy a zárt osztállyal.

Naná, hogy rendezkedni kezd, mint ez a szomszéd némber is. Szorítja össze, löki egymás felé a virágaimat a közös udvaron. A mostani pasija meg, ez a testőrszerű valaki, aki mintha mindig robot üzemmódban volna, teszi, amit az asszonyszerűség mond. Szolgálja a beteg gondolatrendszerét a világról, amiben elég jól becsukni mindent, és minden rendben lesz. Esküszöm, egyszer annyira felhergeli, hogy már nem virágot lök virághoz. Hanem az emberét egy másikhoz. S aztán mehet börtönbe helyette a szófogadó hím jószág.

De nem. Még nem. Hanem én. Én mosom fel az udvart, ahol a virágaim földnyomot hagytak. Én segítek a takarító srácnak, nehogy kirúgassa ez a némber. Mert a felesége épp lábadozik egy nagy nőgyógyászati műtét után. Kipakolták, na. De ezt a némbert mi érdekli. Csak látja, hogy mos fel a srác, mosok fel én is. És látá, hogy jó, mintha isten volna. Ringatózik a maga keltette békében, ami nem az. Dehogy. A srác fél, engem meg a guta kerülget, hogy csiszatolás helyett írhatnék. Írhatnék a kényszerességről. A kényszeres cselekvésekről, amik mindig valamilyen titkot rejtenek.

Igaz, ez a társadalom már évtizedek óta rejt titkokat. És ambivalens, Janus-arcú, mert annak kellett lennie. A szocializmusra azt kellett mondanunk, hogy szuper. Pedig nem teljesen volt az, aztán a rendszerváltás után jött a kapitalizmus, amire nem mondhattuk, hogy rossz, mert hiszen nagyon akartuk. Hát hagytuk szabályozatlan, s nem tudtuk, hogy a vadkapitalizmusban iszonyú nyomor van. És mesés gazdagság. És úr. Egyetlen úr, aki felügyeli mindezt.

Pedig ez a némber minimum főiskolát végzett, aztán meg minden létező tanfolyamot. S egyszer megmutatta a vágódeszkáját odahaza. Hát jó csíkos volt, laposra vagdosott, mert főleg szalonnát evett, hogy fel tudja nevelni a fiait. A szórakoztató, de csóró férfipróbálkozások mellett.

Pedig csak azt kellene mondani százszor, hogy anyám kurva volt. Hogy anyám egy jó nagy, de rejtőző kurva volt. És kész. És nem lenne többé kényszeres. És velem se csukatná az ajtómat. Csukná rám szívesen Uzival. Ha máshogy nem megy.

De rajtam nem fog ki. Tőlem takargathatja a jó édesanyját, isten nyugosztalja. Mert az én anyám négy gyereket szült három apától, özvegyen. Vagyis özvegyi státuszban. Mindig, mindenben első volt, előre került a juttatásokban. Miközben sorra szülte a gyerekeket, és boldog, nyitott párkapcsolatban élt apámmal. És hányadik évük is lehetett már, amikor apám még mindig kérdezte tőle, hogy hány csillagból van a szemed, Zsófikám?

Úgyhogy engem nem lehet megfogni, én járatos vagyok mindenféle normától eltérő dologban. De te, ha sokáig hezitál, ha beleköt még másba is rajtam kívül.

Mondjuk beléd, vagy ne adj’isten, a kiskutyámba, én nem várok tovább. Én kiordítom egyszer, hogy mindenki megtudja, hogy kurva volt az anyád. Hát mi van abban? Az enyém is. Csak máshogy.

De abban is mi van? Nyugodtan nyitva hagyhatod te is azt a kibaszott ajtót. Legfeljebb visszareppennek hozzánk a drága lelkek, még egyetlenegyszer.