[2019. október]
Anita csak nevében létezett, legalábbis számomra, és ha szóba került, mindig egy arctalan női alak jelent meg a szemem előtt. Egyetlen fotó sem őrizte emlékét a családi albumban, és hiába kerestem a közösségi oldalakon, nem bukkantam a nyomára. Anya is csak egyszer, huszonhárom éve, a saját esküvője napján találkozott vele, mikor felbukkant egy udvarias gratulációra, aztán nyoma veszett a városháza zsúfolt dísztermében. Hiába volt az egyetlen unokatestvére, apa sem tudott róla egyebet, mint amit a nagynénje néha megosztott vele, aki szintén bizonytalan volt azt illetően, lánya éppen merre járhat a világban. Sokat utazik, valamelyik északi országban él, szakfordításokat csinál, és borzasztóan szereti a csokoládét, ennyit tudtunk róla biztosan.
Gyerekként, mikor a családi ebédeken egy félmondat erejéig felmerült a neve, legyőzhetetlen kíváncsiság kerített hatalmába, hogy milyen is lehet ő, és az elejtett leírások alapján próbáltam megteremteni magamnak. A csokoládéimádat ellenére mindig filigránnak és pontosan 175 centinek képzeltem. Kislányként neki is ugyanolyan seszínű barna haja volt, mint nekem, ezért tizenhat éves kora óta folyton váltogatta a hajszínét, sosem lehetett tudni, épp milyen frizurával állít haza. Leggyakrabban szőkének képzeltem, csak telente láttam feketének. Sokszor eszembe jutott, mi van, ha már többször elsétáltunk egymás mellett az utcán, csak a vér szava nem szólalt meg bennem.
Bár az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy eljön, mégsem hiányoltam az ovis ballagásomról, lekötötte a figyelmem az Ablak-Zsiráf meg a színesceruza-készlet, amit a nagyszüleimtől kaptam, és a születésnapi zsúrokon sem volt égető a hiánya, így több szelet torta maradt. A karácsonyi partikon sem kerítettem nagy feneket távolmaradásának, legalább eggyel kevesebb ajándékra kellett költeni, húsvétkor pedig elmenekültünk a locsolók elől, úgyhogy ha akartunk sem találkozhattunk volna. Az általános iskolai ballagásomról való távolléte sem kavart fel, úgyse tudott volna mit kezdeni a sok pattanásos tizenévessel, akik a forró betonon masíroztak, de mire egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy kiverekedjem magam a gimnázium szorításából, addigra kikopott belőlem a remény, dac meg harag váltotta fel. Rettentően sértett, hogy valakit ennyire hidegen hagy a létezésem, holott évek óta mást se hallottam, mint hogy mennyire egyformák vagyunk. Mikor megdicsértek az iskolában, hogy ügyesen megy a német, kiderült, hogy német szakos volt az egyetemen. Mikor egy időben rákattantam a Piros mogyorósra, kiderült, hogy ez a kedvenc csokoládéja, egyszer egy ültő helyében betömött tizenhármat. Miután megnéztük apával A profit, és végzetesen belehabarodtam Belmondóba, kiderült, hogy a gyerekkori szobája falán még most is egy óriási Belmondo-poszter lóg. Arról nem is beszélve, hogy mindkettőnknek ugyanaz volt az általános iskolai osztályfőnöke, mindketten frufrut viselünk, ki nem állhatjuk a karfiolt, orrsövényferdülésünk van, nincs kilőve a fülünk, imádjuk a kockás ingeket meg a mintás tornacipőket, és röfögve nevetünk. Ott lebegett testetlenül minden gondolatom, minden érzésem, minden mozdulatom felett.
Utoljára egy maláj repülőtérről telefonált anyjának, hogy néhány óra múlva indul a gépe Pekingbe, ott marad pár hétig, aztán ha elunja, hazarepül látogatóba. Másnap minden újság, minden hírműsor az ő járatával volt tele. Senki sem értette, a legkorszerűbb radarok korában hogyan tűnhet el egy gép nyomtalanul. Ottani idő szerint hajnali egy körül gördült ki a gép a felszállópályára, és kezdte meg útját a metsző sötétben a Thai-öböl felett. Heteken át próbálták felkutatni roncsait, előbb a Malaka-szorosnál, aztán a Délkínai-tengeren, majd kiterjesztették a keresést az Indiai-óceánra is. Sosem bukkantak a holttestek nyomára.
