Futólépésben érek ki az épülő lakóparkból. Egy sitthalom mellett meghagyott öreg ringlófánál megállok, lerántom a sliccem, és végre ürítkezni kezdek: görcsös záróizmaim ellazulnak, megkönnyebbülésükbe magukkal vonják a törzsem, a tarkóm, még a bakancsban lüktető lábfejeimet is. Odalent a porba puffanó cseppek lassan tócsává egyesülnek, mely felduzzad, meglódul, és el is csorog a barázdás törzsig. A tekintetem onnét ágról ágra kapaszkodik fel a lombban melegen sárgálló ringlók közé. A betonkeverő morajlását, a kopácsolást, a munkások kurta kiáltásait átitatja a kabócák sercegő hangja. Észre se veszem, mikor áll el. Lerázom az utolsó cseppeket, felhúzom a cipzárt, majd tétovázva felágaskodom, és leharapok a fáról egy ringlót. Ráolvad a nyelvemre. Még egyet, még egyet, még egyet; a port átszövő gyökerek szomjasan szürcsölik a zamatos, langyos lét, és mire lenyelem a gyümölcshúst, szétköpködöm a sikamlós magokat, a tócsa helyén már csak egy sötét folt. Valami hűvös borzolja a hajam. Felnézek, levelek százai pislognak vissza rám átható, zavarba ejtő kíváncsisággal. Igyekszem nem elfordulni, nem elsietni. Nem szégyenkezni. Hagyni, hogy felszívódhasson bennem a tény: ő is ízleli az én ízemet. Lélegzi a lélegzetemet.