Layla Martínez: Szú. Fordította Várnai Gina, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.

A spanyol Layla Martínez Szú című debütkötete egy árnyakból és mázsás emléktéglákból épült családi ház élő(/)halott lakóinak – szellemeknek, szenteknek, ősöknek, ugyanakkor egy névtelen nagyanyának és unokájának – szövevényes története. A regény nemcsak másvilági lényeknek, valamint a nagyanya és unoka kettősének meséje, hanem az őket és felmenőiket őrző ház (kísértet)históriája is: a Szú generációkon átívelő cselekménye egy falakba zárt, falakba írt elbeszélés. Miközben e (szöveg)falak dühöngve őrzik a holtakat, a háztetőn sáskaszerű angyalok imádkoznak, és az emeleti szoba telhetetlen ruhásszekrénye emberáldozatokat követel, fokozatosan tárul föl előttünk egy sűrű, női perspektívákat ünneplő család- és bosszútörténet.

A Szú mesélői a nyüzsgő, saját ágenciával rendelkező ház jelenbéli lakói: a boszorkaszerű, szentekkel barátkozó öregasszony, illetve a vérrel folyó transzgenerációs örökséggel hadakozó fiatal lányunoka. A regény retrospektív elbeszéléstechnikával és „kettéosztott” narrációval operál – a két én szólamai fejezetenként váltakoznak úgy, hogy az egyes szólamok hol igenlik és kibővítik, hol tagadják és lerombolják egymást: „Egy szavát se higgyétek el. Olyan képet vág, mint aki a légynek se tudna ártani, a sok ostoba meg elhisz neki mindent. Higgyetek nekem, mert én tudom, mi lakozik benne, már mondtam.” (34.); „Ezt még elhiszem neki, de a többi furcsaságát nem; ő hív engem hazudósnak, na persze, mert csak azt jegyzi meg, amihez éppen kedve van.” (61.) A sajátos elbeszélésmód nemcsak azért magával ragadó, mert olvasóként össze kell fonnunk az egymásból kibomló narratívákat, hanem azért is, mert ezáltal a regény nem valószínűsíti a család egyetlen, kizárólagos igazságát. Nem egy egésszé olvadó valóságot, hanem olyan, egyszerre formálódó és változásképtelen sorsokat kell értenünk, melyeknek gócpontja egy faluszéli, elátkozott ház – ahonnan minden indult, és ahová minden torkollik.

A regény eleji homály szertefoszlásával egymással összefüggő múlt- és jelenbéli történésekről szerzünk tudomást. Az unoka a falu tehetős családjánál, a Jarabo-háznál dolgozott dadusként, amikor is munkaideje alatt váratlanul nyoma veszett az általa vigyázott kisfiúnak, Guillermo Jarabónak – a falu és a hivatalos szervek értelemszerűen őt gyanúsítják. Jarabóéknál vállalt munkájában a lány női felmenőinek példáját követi, akik évtizedeken át szolgáltak a jómódú, cselédjeivel részvétlen háznál. A nagymama egyfelől feleleveníti (Jarabóékhoz fűződő és tőlük független) lánykori emlékeit, másfelől fölfedi előttünk saját anyjának és fiatalon elrabolt, meggyilkolt lányának (vagyis a halott dédanyának és unokája anyjának) életét. Az egykori mater familias életképeiből a család átokvertségének okára is fény derül: a kegyetlen, párjával is erőszakos dédapa bordélyházat üzemeltetett, rabszolgasorban élő nőket kényszerített prostitúcióra. A nők testén nyert pénzből házat épített feleségének, ajándékával pedig ráhagyományozta bűnét női leszármazottaira: „A ház pedig nem ajándék volt, hanem életfogytig tartó fogság. A nők testéből építette fel, és anyáméból tartotta fenn. Az ő fájdalmából meg a félelméből. Nem ajándék volt, hanem átok.” (49.)

Noha a kettőzött narráció gondolatismétlései miatt hellyel-közzel vontatottá válik a szöveg, és a furcsán élőbeszédszerű mondatok [mint: „Na jó, folytatom.” (12.)] néhol megtörik az olvasásélményt, a Szú szerfelett enigmatikus karakterei és az élénk kunyhó össze-összezáruló falai nem engedik kilépni a regényből olvasójukat. Hiszen korántsem hétköznapi valóság az, amelyet nagymama és unokája élnek. A falu könyörtelenül bánik velük (hol leköpik a kertjüket, hol lúgot öntenek a szőlőjükre), a helyiek óvakodnak az nagymamától, boszorkányságaitól: „Összehordtak ezek mindenfélét, hogy látták az öregasszonyt a temetőben földet túrni, mert csontokat keresett, és a halottakkal beszélgetett, ha épp nem volt otthon senki.” (20.) Azonban hiába a közös kitaszítottság, a családi múltban osztozás és a mindkettejükben fortyogó bosszúvágy, nagyanya és unoka csak „elélnek” egymás mellett, képtelenek szeretetben létezni, valódi szövetségesek lenni. Egymás és a külvilág helyett voltaképpen a másvilággal állnak kapcsolatban – a szentekhez, angyalokhoz és szellemekhez bárminél könnyebb kötődniük: „Száraz gizgazokkal, fenyőágakkal, régi papírokkal táplálta a tüzet. Mindet szépen apróra tépkedte, hogy a tűz ne legyen mohó. Nézte, és közben odasúgott neki valamit. A fogait összeszorítva mormolta az imát, nem értettem semmit, de tudtam, hogy Szent Borbálához fohászkodik, akit az apja egy hegy tetején lefejezett, Szent Cecíliához, akit forró vízgőzben akartak megfullasztani, Goretti Szent Máriához, akit megöltek, mert megerőszakolni nem tudtak, minden halott női szenthez, akik felbőszült férfiak kezei között vesztették életüket.” (22.)

Layla Martínez írásművészete a mágia, a szakralitás, a boszorkánykodás és a női generációk, a sajátosan női örökség megjelenítésében a katalán Irene Solà regényeit (Énekelek, s táncot jár a hegy; Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél) idézi. A szerzőnők művei majdhogynem ugyanazon motívumok, kérdések köré centralizálódnak, viszont úgy vélem, hogy míg Solàt olvasva többnyire belekényelmesedhetünk a Guilleries-hegység és a bűvös rituálék keltette távolságba, addig Martínez regényében kénytelenek vagyunk beismerni a történetek közelségét, és szembenézni mindazzal, ami kísértetiesen ismerős. A Szú százhetven oldalán az osztályhovatartozás határozza meg azt, hogy egyáltalán kinek lehet neve (míg a nagyanyáék névtelenek, addig a Jarabo-ház minden lakójáról tudjuk, hogy hívják). Az osztályváltás csak olyan könyörtelen vállal(koz)ások árán lehetséges, amelyek ellehetetlenítik a családtagok egymással való kapcsolatteremtését. Az erőszak mindenkié: a dédapa által elkövetett bántalmazásokra férjgyilkosság a válasz, és az osztályhovatartozásból fakadó szégyen, hosszas évtizedek megaláztatásai visszavágást, további agressziót szülnek. A hagyományozódó gyötrelmek beleivódnak a házfalakba, és mintha lassacskán fölemésztenék az anyákat és lányaikat, akik képtelennek tűnnek az otthon hátrahagyására: „Ebben a házban kihullik a fogad meg a hajad, lemállik a húsod, és ha nem vigyázol, csak vonszolod magad ide-oda, vagy ágynak dőlsz, és soha többé nem kelsz fel onnan.” (7.) A lányától megfosztott nagyanya és az anyjától megfosztott unoka nem lesznek a Szú morális értelemben vett hőseivé: nem emelkednek fölül, bosszújukban az erőszakhoz folyamodva élnek a vaskos örökséggel.

Layla Martínez Szújának mágiája nem fedi el, nem szépíti meg a mikro- és makroközösségek, a család és a társadalom valószerű helyzeteit, nem teszi meseivé a realitást. A nők úgy cselekszenek, ahogyan anyáiktól tanulták, ahogyan az emlékektől eleven családi ház megköveteli tőlük – még akkor is, ha ekképpen nem tudnak teljesen hátat fordítani a múltjuknak, s nem tudnak végérvényesen elszakadni a hibás cselekvésmintáktól. A beteljesült bosszút követően elcsendesül a ház, elhallgat a falakban, a nagymama és az unoka mellkasában percegő szú: „A ház elhallgatott, már csak a macskákat lehetett hallani a hátsó udvarból. Ha meleg volt, soha nem aludtak bent a házban. Visszatoltuk a szekrényt a helyére. Mindketten visszabújtunk az ágyunkba, majd lekapcsoltam a kislámpát.” (171.) A hirtelen beállt csönd mintha arra teremtene lehetőséget, hogy ezentúl viszont lehessen másként.