Apám helyébe lépve

vezérszavakat kell írnom családi lobogónkra.

Tavaszi szélfúvás vagyok őseink csataterein,

a bomlás áldott csontjaik közt.

Csomós a gyökér és a föld, 

de minden rögön túljutok,

hacsak el nem éri bimbóimat 

időnap előtt a rothadás.

Apám helyébe lépve megtanultam 

fiúgyermekként verekedni a többi fiúval,

de rögtön a gyengébbik nem lettem, ha a bugyimba nyúltak.

A srácok közül nekem volt a legszebb női szervem,

a többi fiú testével kellett a nőt magamban felfedeznem. 

Fiúgyermekként azt is megtanultam,

hogyan kell egy meghajlott világba egyeneseket húzni,

küzdeni a tavasz érintetlen lüktetéséért,

éles eszközökkel védekezni, vágni,

a gyökérszorítást lehántani magamról.

Apám helyébe lépve nincsenek saját szavaim,

ami van, azok a hiány örökítőanyagai,

lejárt gyógyszerek utópiák asztalain.

Apám a világ szétkarcolt íróasztala,

mellé ülök, és lánygyermekeként megírom 

a saját nyelvemen, amire neki nem volt ereje.