Esőáztatta ünnepnapokon néha magamba is beleszerettem.

Fiúgyermekként

vezérszavakat kell írnom családi lobogónkra.

de én a szélfúvás vagyok őseink csataterein, tavaszi. 

A bomlás áldott csontjaik között.

Minden rögön túljutok.

Nem hagyhatom, hogy az idő 

kikezdje az egészséges gyökereket.

Fiúgyermekként

megtanultam verekedni a többi fiúval,

de rögtön a gyengébbik nem lettem, ha a bugyimba nyúltak.

A srácok közül nekem volt a legszebb női szervem,

a többi fiú testével tudtam a nőt magamban felfedezni.

Fiúgyermekként megtanultam 

egyeneseket húzni egy kifordított világba,

küzdeni a tavasz érintetlen lüktetéséért,

éles eszközökkel védekezni, vágni,

apámat magamról lehántani.

Mert apám helyébe lépve nincsenek saját szavaim,

a bűntudat legépelt örökítőanyaga mind.

Apám helyébe lépni én akartam,

nem foglalta el méltó helyét, nem bírtam.

Apám a világ szétkarcolt íróasztala,

mellé ülök, és lánygyermekeként megírom,

amire neki nem volt ereje.