„Evolúciós szempontból a pörölycápa remekmű. A Kapitány nem az.”

(Kurt Vonnegut: Galápagos)

titokban arról álmodom, hogy akaratom ellenére fogok

belekényszerülni egy olyan helyzetbe, amikor

kénytelen leszek megnyitni egy eltorlaszolt légutamat.

amikor az orr- és szájüregben menthetetlenül

felgyülemlik az idegen anyag, a vadhús, a nyákos váladék,

egy darázsfullánk fojtogató szorítása, vagy minden,

amit az árvizek magukkal ragadnak a hegyekből,

a derékba tört fák törzsei, a sziklatörmelék,

hogy rajtam múlik majd minden.

nem lesz más választásom, mint gondolkodás nélkül

adni át magam az ereimben szétáramló

adrenalin diktálta azonnali tettrekészségnek.

egyetlen precíz és határozott mozdulattal,

egy hegyes tárggyal sebet ütök a légcső elülső oldalán,

és a garat alatti puha résen végre beáramlik a levegő.

a tracheából feltörnek a karsztvizek

és a csapdában vesződő állatok üvöltései,

felszakad a végeláthatatlan könyörgés.

a fennakadt szemgolyó visszabillen megszokott állapotába,

beszűkül a légszomj kitágult pupillája,

a búvópatakok heves lüktetése alábbhagy,

és az arc fehérsége olvadni kezd.

titokban azt remélem, hogy a karcinizációban

nekem is részem lehet, hogy majd

rákként araszolhatok tovább én is, háborítatlanul,

tökéletesen adaptálódva aktuális életterem sajátosságaihoz.

a kerekded forma optimális biztonságot nyújt

a potenciális veszélyt jelentő külső hatásokkal szemben.

a tarisznyarák elkészítésekor, a főzést követően,

miután az állat lábait a testről egyenként eltávolítják,

a páncél hasi oldalán, a farokrészt

egy hegyes tárgy segítségével,

egyetlen határozott mozdulattal felfeszítik.