I. HÓDVÁR 

Mert az első bombázások után

előbújik az ősi félsz,

nem is a haláltól való rettegés,

hanem hogy elveszítünk mindent,

amit évezredek alatt halmoztunk fel,

mint hódok a nedves gallyakat,

és egyéb, gátakhoz szükséges

pótolhatatlan törmeléket.

Mert az első bombázások után

talán nem marad más,

amiből várat építhetnénk,

csak csont- és üvegszilánkok,

agyvelő- és repeszdarabok,

be nem tartott szerződéseink

oldalszámai és lábjegyzetei,

elveszett mondatok írásjelei,

és a makogássá silányult nyelv.

Mert az első bombázások után

mindenki arra gondol:

ha most, ha itt, ha velem,

és nekem is ezt kéne tennem,

de inkább Márait olvasok.

Föld, föld, kiáltja a borító,

mint azok a tengerészek,

akik az utolsó pillanatig hitték,

hogy lesz még esélyük továbbhajózni.

II. NAVIGARE NECESSE EST 

És mégis, merre hajózzunk tovább?

– kérdezem a neonfények alatt.

A hullámok kifutnak alólunk,

visszalöknek a kiindulópontra,

a part menti ismerős semmibe.

A kikötőkben ráncos szeretők várnak,

a szirének éneke felvételről szól,

fülünkbe recsegve űzi el álmunk.

Ulysses sírját benőtte a gyom,

latinul meg sem ismerik nevét.

Poszeidón lazacos sushiért áll sorban,

rozsdás szigonya ruhatárban pihen.

A Titanic zenészei a playlisten vitáznak,

a katasztrófához illőt keresnek,

de jogdíjra már nem telik.

Jónás olajos cethalat süt a parton.

A távolban Noé üres bárkájáról

azt ordítja a megsüketült Istennek:

soha többé nem vesz részt

semmilyen eszement mentőakcióban.

III. MADRIGÁL 

Tudtam, eszement mentőakció

harmadszor is kisütni a defibrillátort.

Néha kifizetődőbb halottnak maradni,

ez is benne volt az apróbetűs részben.

Az unalomra úgysincs orvosság,

és ha lenne, sem tudnám megvenni.

Élet-kuponjaim lejártak.

(Más akcióval nem vonható össze!)

Fentről nézem, ahogy valaki

félszegen ütni kezdi a mellkasom,

mintha maga sem tudná,

megmenteni vagy megölni akar.

A jelenetről készült hűtőmágnes

már kapható az ajándékboltban.

Távolabb ételfutárok madrigálja

cseng az elmaradt borravalóról.